Jonas Källmanon csak a magyar nyelv és a halászlé fogott ki

– Magyarul vagy angolul?
– Maradjunk az angolnál, az a biztos. Hiába vagyok lassan hat éve az önök országában, még mindig nem sikerült elsajátítanom a nyelvüket. Pedig a szándék megvolt bennem, beiratkoztam nyelvtanfolyamra, de sem a kiejtéssel, sem a nyelvtannal nem boldogultam. Gondoltam, másodjára majd könnyebb lesz, de akkor meg annyira feldühített a sok szabály, hogy inkább befejeztem, feladtam, pedig nem vagyok ilyen típus.

– És a gyermekei?
– A legfiatalabbnak, Einarnak van a legjobb dolga: magyarul, spanyolul és svédül is megérteti magát, ráadásul nekem is sokat segít a fordításban. A nagyobbik fiam, Liam is tanulja a magyart, szerintem neki sem lesz gondja az önök bonyolult nyelvével.

– Jól sejtem, hogy inkább Spanyolországot tekinti az otthonának?
– Igen, mivel hosszú ideig játszottam ott, ráadásul a feleségem is onnan származik. Sara amúgy angoltanárként dolgozott, a válság idején szűnt meg a munkája. Van ott lakásunk, ha csak tehetjük, mindig Spanyolországba utazunk, amikor külföldre megyünk.

MANAPSÁG IS TANUL A PÁLYÁN – ÉS ÉLVEZI

– Nem hiányzik Svédország?
– Évente egyszer meglátogatjuk a svéd rokonokat, de ahogy már mondtam, az otthonom Spanyolországban van.

– A légióskodás ennyire megváltoztatta az életét?
– Még huszonegy sem voltam, amikor a spanyol Ciudad Real csapatába igazoltam. Tizenhét évvel ezelőtt azonban teljesen más volt a világ. Tisztán emlékszem például a mobiltelefonomra, egy Nokiára, amellyel akkoriban még nem lehetett fényképet készíteni. Az internet már létezett ugyan, de iszonyatosan lassú volt, ezért nemigen tudtam tartani a kapcsolatot a szüleimmel, testvéreimmel, barátaimmal. A drága nemzetközi mobiltarifák miatt mindig előre megbeszéltük az anyukámmal, mikor telefonálok nekik, s általában vezetékes számról hívtam őket. Eleinte gyűjtöttem az újságkivágásokat, a képeket, amelyeket aztán borítékban feladtam a postán. A baj csak az volt, hogy sokszor én előbb értem haza, mint a levél... Lényegesen könnyebb a helyzet manapság, már a nagymamámnak is van számítógépe.

– Sokan azt gondolták, amikor Madridból Svédországba igazolt, hogy levezetni megy haza.
– Miután felbomlott az Atlético Madrid, visszatértem első profi egyesületembe, a svéd élvonalban szereplő Skövdébe. Ott lettem profi játékos, szerettem volna valamit visszaadni a klubnak, ugyanakkor biztos voltam benne, hogy képes leszek még a legmagasabb szinten játszani. Be is jött a számításom, mert 2014-ben megkeresett a Szeged. A döntés ennek ellenére nem volt könnyű, ugyanis a nagyobbik fiam, Liam csak hét hónapos volt, úgy terveztük, az egész idényt Svédországban töltöm. A szüleim is örültek volna, ha maradunk, de megértették, hogy ilyen ajánlatra nem mondhattam nemet. A Veszprémet és Szegedet már ismertem korábbról, ellenfélként többször pályára léptem mindkét magyar együttes ellen. Emellett Juan Carlos Pastor személye is garanciát jelentett, ő ugyanis a világ egyik legjobb edzője. No és persze itt kézilabdázott akkortájt Roberto Parrondo is, akivel együtt játszottam Spanyolországban.

– Hogyan érzi magát Magyarországon?
– Mára sikerült kiismernem magam az önök országában, ráadásul Budapest és Bécs is közel van, ahová rengeteget járunk a családdal. A magyar főváros gyönyörű, nagyon szeretjük, mindig találunk újdonságot, felfedezni valót és jó éttermet. Szerencsére a legtöbb helyen beszélnek angolul.

– Idén lesz harminckilenc éves, meddig szeretne még kézilabdázni?
– Remekül érzem magam a bőrömben, volt ugyan egy kisebb térdműtétem decemberben, de nem súlyos. Egy célt fogalmaztam meg magamnak a jövővel kapcsolatban: addig szeretnék játszani, amíg a testem engedi, lehet ez még egy hónap, vagy több év. Úgy érzem, még mindig van mit tanulnom ebben a sportágban, és ezt nagyon élvezem.

– Novemberben kilenc meccsük volt, hogyan bírta a terhelést?
– Nem vagyok fiatal, az évek során megtanultam – okosan – pihenni, figyelni a testem jelzéseire, már tudom, mi jó nekem. Ha csak egy szabadnapom van, azt Szegeden, a feleségemmel és a gyerekekkel töltöm. Nem a sorozatterhelés a legnehezebb, hanem folyamatosan távol lenni a családtól – utóbbit egyre kevésbé bírom.

A RÖGBIHEZ HASONLÓAN VÁLTOZHAT A KÉZILABDA

– Kárpótolná, ha a Bajnokok Ligájában sikerülne a négyes döntő a Szegeddel?
– Talán. Tavaly is remekül kézilabdáztunk, mégsem jutottunk ki Kölnbe. Az okát a mai napig nem tudom, nüanszok döntöttek, sajnos nem a mi javunkra. Meg kell tanulnunk, hogy nem engedhetünk ki egy pillanatra sem, mert a hibákért nemcsak a BL-ben, még a magyar bajnokságban is könyörtelenül megbüntetnek. Szkopjéban jól kezdtünk, viszont tíz-tizenöt perc kihagyás elég volt ahhoz, hogy a Vardar ellépjen. Hiába álltunk közel a csodához a visszavágón, az Észak-Macedóniában nyújtott teljesítményünk megpecsételte a sorsunkat.

– Csapatkapitányként Juan Carlos Pastor vezetőedző jobbkeze, ráadásul önnek is van edzői képesítése.
– Nagy megtiszteltetés, hogy egy ilyen hagyományokkal büszkélkedő klubnak lehetek a csapatkapitánya. Régebben ódzkodtam a szerepléstől, de már nem esik nehezemre kiállni a csapattársak elé. Azért én is zavarba tudok jönni, főleg ha a kézilabdán kívül másról is kell beszélnem. Nem is olyan régen a szegedi egyetemen kellett előadást tartanom a technológia és az élsport kapcsolatáról, férfiasan bevallom, eléggé izgultam, mielőtt színpadra szólítottak.

– Ha már a technológiát említi, mi a véleménye a kézilabdázásban is bevezetett videobíróról?
– Nem vagyok meglepődve, habár volt idő, amikor nemhogy videobíró, maga a videózás sem létezett a sportágunkban, csak azt csináltuk, amit az edzőnk mondott. Egyszer, a Ciudad Reallal egy francia csapat ellen játszottunk, az ellenfél ugyan elpostázta a meccseit tartalmazó VHS-s kazettát, de nem érkezett meg idejében. Nem volt mit tenni, felkészültünk belőlük, ahogy tudtunk. Manapság folyamatosan analizálnak minket, játékosokat: mit és mennyit együnk, igyunk, milyen vitaminokat szedjünk. Mérik a pulzusunkat, tehát nem lehet csalni, elbújni a pályán. Sok mindent megéltem már, amióta kézilabdázom. Azt azért elismerem, a játékvezetőknek kell a segítség.

– Régen is elcsattant egy-két pofon, amit a bírók nem vettek észre.
– Igen, éppen ezért van szükség a technológiára. A gólok megítélésé­ben különösen jól jön, hogy van olyan rendszer, amely megállapítja, bent volt-e a labda. A labdarúgásban már működik a „több szem többet lát” elv, miért ne lehetne alkalmazni a mi sportágunkban is? Persze az is lehet, hogy a kézilabda olyan irányba változik, mint mondjuk a rögbi vagy az amerikai futball: a lelátón ülő szakemberek mikrofon segítségével pillanatok alatt leadják az információt az edzőknek, így az időkérések száma is csökkenhet.

A JÖVŐ GENERÁCIÓJÁNAK IS ÁLDOZATOT KELL HOZNIA

– Miként látja a mai magyar fiatalokat, hány Jonas Källman rohangál a pályákon?
– A magyar gyerekek semmivel sem jobbak, rosszabbak, mint a hasonló korú svédek vagy spanyolok. Egyáltalán nem irigylem a mai fiatalságot, sokkal nehezebb dolga van, mint amikor én voltam tizenéves. Nekem csak a kézilabdázásra kellett koncentrálnom, nem volt internet, PlayStation, okostelefon, ezért többet edzettem, játszottam. Ma könnyű elcsábulni, megnézni egy filmet, chatelni a haverokkal, posztolni – sok minden elvonja a játékosok figyelmét a sportról. Gyerekkoromban iskolakezdés előtt mentem konditerembe, mert máskor nem volt időm, ezért viszont korán kellett ágyba mennem, nem engedhettem meg magamnak, hogy fáradtan eddzek. Egy biztos: a sikerért meg kell dolgozni, áldozatokat hozni, ezt meg kell érteni a jövő generációjának is.

– Szülőként is ennyire következetes?
– Most megfogott! Mielőtt apa lettem volna, azt mondogattam magamnak: sohasem adok a gyerekeim kezébe Ipadet. A valóság teljesen más, vannak olyan pillanatok – például utazás közben –, amikor valamivel le kell foglalni őket. A feleségemmel, Sarával rájöttünk, nem tilthatjuk el őket a kütyüktől, inkább ügyelünk arra, hogy a megfelelő tevékenységre használják a táblagépet: olvassanak, számoljanak, fejtörőket oldjanak meg. Abban viszont következetesek vagyunk, hogy hétfőtől péntekig nem nézhetnek tévét.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 11-i lapszámában jelent meg.)