Csak a BL-trófea hiányzik – Mirsad Terzic 11 év után távozik Veszprémből

– A délszláv háború alatt volt gyerek. Mire emlékszik abból az időszakból?
– Szerbiában születtem, a bosnyák határon, a családommal egy kisváros közelében éltünk, s nagyon jó emlékeim vannak erről az időről. A kilencvenes évek elején azonban kitört a polgárháború, és el kellett költöznünk a több mint száz kilométerre fekvő Szarajevóba. Emlékszem, nagyon nehézkes volt az utazás, műút hiányában akkoriban csak lovak és szekerek jártak arrafelé. Embert próbáló időszak volt, de nagyon megerősített lelkileg, hogy az életben mindenért meg tudjak harcolni. Óriási tapasztalatot adott.

– Meghatározta a sorsát?
– Már csaknem vége volt a háborúnak, amikor Szarajevóba költöztünk, és mivel előtte nem mehettünk el Pribojból, a legkeményebb hónapokat ott töltöttük. Persze tudtam, mi történik, már csak azért is, mert a rendőrség mindenhol jelen volt, a katonák pedig mindenkivel üvöltöztek. De ezt nem lehet elmagyarázni egy gyereknek, aki nem látja olyan veszélyesnek a helyzetet, csak annyit tud, amennyit a szüleitől hall: vigyázzon magára, ne menjen ide, ne menjen oda. Vegyük például az én gyerekeimet: csak annyit tudtak a koronavírus-járványról, hogy nem szabad kimenniük, és kérdezgették is, hogy miért. Egy gyerekkel nehéz megértetni, mit jelent a veszélyhelyzet, mit jelent a háború. Nem volt elég élelmünk, nem utazhattunk sehová, csak számoltuk a napokat, és reméltük, hogy holnap majd jobb lesz.

– A sport segített ebben a helyzetben?
– Édesapám futballista volt, a Poliester Priboj csapatában játszott a jugo­szláv bajnokság harmadosztályában, amely akkoriban erős liga volt. Amikor Szarajevóba költöztünk, a bátyám kosárlabdázni kezdett az első osztályú Bosna együttesében, mert magas volt, két méter hét centi, és nagyon ügyes. Én is imádtam sportolni, a suliban röplabdáztam és kosaraztam, nem is ment rosszul. A tanáraink belénk ültették a versenyszellemet, de új gyerekként sokáig nem találtam a helyem, eleinte nem is volt sok barátom. Aztán egyszer az egyikük elhívott kézilabdázni, mondván, látja, hogy erős vagyok. A találkozásom a sportággal így tulajdonképpen a véletlen műve, mert ha akkor valaki mást ajánl, abba vágok bele. Kissé későn, tizenhárom évesen kezdtem el kézilabdázni, de hamar megszerettem, és mindennap edzettem. A gimnáziumban folytattam, és onnantól kezdve már nem is akartam abbahagyni. Pedig nem voltam túl magas, nem nőttem meg olyan gyorsan, mint a bátyám, sőt kicsit inkább duci voltam, ami viszont nem jött rosszul később, amikor én is megnyúltam.

– Hol kezdte a karrierjét?
– Szarajevóban, az Olimpic csapatánál, majd 1999-ben követtem az edzőmet az első osztályú Zeljeznicarhoz. Azt követően Ljubuskiban játszottam három és fél évig, ott rengeteget fejlődtem. Kétezerötben eligazoltam az országból, Zágrábba mentem, két évvel később pedig Szlovéniába, Celjébe.

– Aztán 2009-ben Veszprémbe.
– A Veszprém mindig is kemény ellenfél volt, amikor a Celjével ellene játszottunk. Fizikai és taktikai szempontból is nagyon fel kellett készülnünk, mert ha nem tesszük, tíz góllal kikapunk. Gondolom, ezeken az egymás elleni meccseken figyelhetett fel rám a magyar klub menedzsmentje. A Celjével négyéves szerződésem volt, de két év után beütött a gazdasági világválság, egyre bizonytalanabbá vált a helyzet a klubnál, s emiatt nehezebb volt koncentrálni és jól játszani. Több ajánlatot is kaptam, de a Veszprémé tetszett a leginkább, mert rögtön jó kis csapatba kerültem, és láttam, hogy nagy dolog van készülőben, aminek részese akartam lenni. Örültem, hogy ide igazolhattam, és keményen dolgoztam tovább Magyarországon is.

– Tizenegy évig maradt. Hívták közben máshová? Megfordult a fejében, hogy eligazoljon?
– Ha jól emlékszem, az első két veszprémi szerződésem három-három évre szólt, és amikor lejárt, mindig kaptam máshonnan is ajánlatot, ahogy az lenni szokott. De nem akartam innen elmenni, amiben nagy szerepe volt a feleségemnek, Dinkának, hiszen miután 2009-ben összeházasodtunk, együtt jöttünk Veszprémbe, a két fiunk, a ma már kilencéves Mak és a nála két évvel fiatalabb Isak már itt született. Itt tapasztaltuk meg, milyen a családi élet. Én amúgy sem vagyok az a típus, aki nagyvárosi pezsgésre vágyik, jobban igénylem a békét, a nyugalmat, hogy az edzések mellett jusson idő a családra is, és mindent, amit szeretek, megtaláltam itt, Veszprémben. Így aztán mindig azt mondtam a menedzseremnek, hogy örülök a megkereséseknek, de nem gondolok váltásra – mert mindig lehetőségem volt maradni. Persze ez nemcsak rajtam múlt, hiszen ha a Veszprém nem akart volna megtartani, nyilván eligazoltam volna máshová, de mindig ajánlott új szerződést.

– Az sem zavarta, hogy egy idő után fel kellett adnia a támadójátékot?
– Amikor 2009-ben idekerültem, balátlövőként a támadásokban ugyanúgy részt vettem, mint a belső poszton a védekezésben, és nagyjából az első öt évben ez így is maradt. Antonio Carlos Ortega edzősége alatt kezdett minden megváltozni, miután egyre drágábban megvett, nagynevű játékosok jöttek a klubhoz. Támadásban nőtt a konkurencia, és ha az egyesület sokat ad ki egy játékosért, érthető módon szeretné minél többet játszatni. Nekem viszont így újra és újra meg kellett találnom magamat ebben a rendszerben, s úgy láttam, védekezésben egyre többet tudok segíteni a csapatnak. Persze ha az edzőm azt akarja, szívesen támadtam volna, de úgy vettem észre, az új sztárok érkezésével egyre kevésbé hisznek bennem elöl, ahol egyre nehezebb volt helyet szorítani nekem is. De nagyon megszerettem a posztom a védelemben, mert hamar megtaláltam benne a szenvedélyt, a motivációt, és arra is rájöttem, mennyire fontos ez a szerep, mennyi energiát tud adni a csapatnak. És mivel az edzőim is rendre úgy látták, a csapat védelme nem ugyanaz nélkülem, mint velem, tovább dolgozhattunk együtt. Tulajdonképpen annyi történt, hogy az egómat háttérbe szorítottam, azt néztem, mi a fontos a csapatnak, és ugyanúgy beleadtam mindent.

– Csaknem ötszáz meccset játszott a Veszprém színeiben. Melyek voltak a legemlékezetesebbek?
– Gyorsan ráéreztem a Szegeddel való versengés ízére. Eleinte minden bajnokira ugyanolyan erőbedobással készültem, de a csapattársaim szóltak: nyugodjak meg, és várjak addig, amíg a Szeged ellen játszunk. Az más lesz. És valóban, azok az összecsapások rendkívüliek voltak. Így ha ki kell emelnem emlékezetes mérkőzéseket, a Szeged elleni találkozókat első helyre tenném. Mindegyiket, mert nemigen volt különbség közöttük, és ahogy a Veszprém erősödött, jött fel a Szeged is, igazi kincs, ha ilyen magas szinten játszhat az ember egy bajnokságban. Kiemelném még a Bajnokok Ligája négyes döntőit, különösen az elsőt, amikor a negyeddöntőből a Paris Saint-Germain oda-vissza legyőzésével jutottunk be 2014-ben. Nagyon fontos volt, mert sokan úgy gondolták, az a csapat még nem tudná megszerezni a trófeát, de bizonyítottuk, hogy a négy között van a helyünk. Minden trófea kedves a szívemnek, a bajnokságtól a Magyar Kupán át a SEHA-ligáig. Az elveszített BL-döntőket nem tudom elfelejteni, de sokat tanultam belőlük: nem is elbukott döntőkként fogtam fel őket, hanem olyasmiként, ami ösztönöz, hogy harcoljak tovább.

– Mennyire tanult meg magyarul a nálunk töltött tizenegy éve alatt?
– A magyar csapattársaimmal magyarul beszélek, nyilván sok-sok hibával, de kitartóan próbálkozom. Nem zavar, ha néha nevetnek rajtam emiatt, mindig segítenek, kijavítanak: „Terza, ne így mondd!” Úgy vettem észre, a magyar emberek értékelik, ha az anyanyelvükön beszélsz velük. A gyerekeim magyar iskolába jártak, ők is sokat segítenek.

– Az utóbbi időben volt is rá lehetőségük a karantén alatt. Hogyan viselte a korlátozásokat?
– Az elmúlt években hozzászoktam ahhoz, hogy sokat edzek. Reggel szeretek konditerembe járni, elvégezni azokat a feladatokat, amelyeket az erőnléti edzőnk, Marija Lojanica szab ki nekünk. Bevallom, nehéz volt leállni. Persze kaptam súlyzókat otthonra, és a teraszomon sokat erősítettem velük, de az nem ugyanaz. Egyrészt több súlyzóra lett volna szükségem, másrészt hiányoztak a közös edzések a srácokkal. Mert nemcsak a meccsek jelentenek ám örömöt a kézilabdában, hanem a tréningek is, amikor együtt vagyunk a csapattársakkal. A legjobb egy izzasztó edzés után az öltözőben ülni és hallgatni, ahogy ugratjuk egymást, viccelődünk – szerintem ez tett minket igazi közösséggé.

– Azért volt a bezártságnak jó oldala is, ugye?
– Élveztem, hogy sok időt tölthettem a családommal, pedig a feleségemet szinte megőrjítettem azzal, hogy az ebéd vagy az edzés után egész nap pizsamában voltam otthon. Én is újra gyerek lehettem a fiaimmal, nagyszerű volt viccelődni, játszani velük. Szerencsések vagyunk, mert a lakásunk közel van a veszprémi állatkerthez, errefelé erdős a környék, sok a bicikliút, lehet futni, sok időt tölthettünk a természetben. Rengeteget tanultam magyarul is, mert nekem kellett segítenem a fiaimnak a házi feladatuk elvégzésében – szerintem többet tanultam, mint ők!

– Mennyire ismerték meg Magyarországot?
– Veszprém már teljesen más, mint amikor ideköltöztünk. Nagyon megszerettük, a gyerekeim most szomorúak, hogy itt kell hagyniuk az iskolát és a barátaikat. Pedig kezdetben a feleségem nem találta itt a helyét, mert nagyvárosból jött, de mára Veszprém lett az otthonunk. Mindent tudunk a Balatonról – ha nem vezettek volna be korlátozásokat a járvány miatt, most is valahol a parton lennénk a srácokkal. Nagyon szeretem itt a nyarakat, néhány éve télen is elképesztő volt a Balaton, a befagyott tó jegén gyakran korcsolyáztunk. Sokat jártunk Budapestre, Győrbe, de közel van Ausztria is. Megismertem az országot, rengeteg barátot szereztem, ezért szeretném megszerezni az állampolgárságot.

– Kik lettek jó barátai a csapattársai közül az elmúlt egy évtized alatt?
– Amikor idejöttem, még játszott Charlie, vagyis Pérez Carlos, a kapuban pedig a szerb Dejan Perics állt. Idősebbek, tapasztaltabbak voltak nálam, figyeltem és hallgattam rájuk. Úgy éreztem, az álmom vált valóra, hogy ilyen élő legendákkal játszhattam együtt. Charlie aztán elment Katarba, majd edzőként tért vissza Veszprémbe, de a barátság megmaradt. Aztán ott volt Chema Rodríguez, Nagy Laci, Lékai Máté vagy Andreas Nilsson. De mindenkivel jóban vagyok most is, nehéz bárkit kiemelni, mert jó kis csapatot alkotunk. Említhetném az edzői, az orvosi stáb és a klubvezetőség tagjait is. Legutóbb mondtam is nekik: maradjanak ilyenek.

– Hogy érti?
– Rengeteg más klubban szereplő játékos említette, hogy csak egyszer-kétszer találkozott az elnökével, akkor is formális, hivatalos keretek között. Mi viszont úgy beszélgetünk velük, mint a barátok, mindenben segítenek nekünk, ezért a játékosok különlegesnek érzik magukat, és tudnak csak a kézilabdára összpontosítani. Az itteni emberek egyébként is nagyon kedvesek, mindig segíteni akarnak, a szurkolók hihetetlenek, az ember mindig megkapja tőlük, amire szüksége van, a drukkolásukkal űznek-hajtanak.

– Veszprémben öt edzővel dolgozott együtt, Mocsai Lajossal, Antonio Carlos Ortegával, Xavi Sabatéval, Ljubomir Vranjessel és most David Davisszal. Nehéz volt mindegyikük stílusához alkalmazkodni?
– Igen is meg nem is. Ha az ember szeret valamit, rendre megtalálja a módját, hogyan alkalmazkodjon. Mocsai Lajos, Ortega vagy Sabaté idején nehéz volt alkalmazkodni a játékrendszerhez, még úgy is, hogy teljesen odavoltam a spanyol rendszerért. Mindig ebben akartam játszani, emlékszem, régen ültem a tévé előtt, és néztem a Ciudad Realt, figyeltem a játékosok mozgását. Bár fiatalon nem mindig értettem meg az okát, ez miért fut oda, az meg amoda, ő pedig miért csinálta azt, amit csinált. Veszprémben aztán elmagyarázták, minden tiszta lett, fantasztikus érzés volt. És ahogy a kézilabda fejlődött, változott a klubnál, nekem is fejlődnöm, alkalmazkodnom kellett hozzá, amit nagyon élveztem. Ljubo irányítása alatt kissé nehezebb lett, mert a védekezés kevesebb szerepet kapott, de ő is megtalálta a helyem a rendszerben. Aztán David keze alatt is változott a szerepem, hiszen a spanyol rendszeren belül is vannak eltérések, amiket meg is értettem.

– A válogatottnál másik iskolát ismert meg?
– A bosnyák nemzeti csapatnál együtt dolgoztam a régi, jugoszláv iskolát képviselő Sead Hasanefendiccsel, Abaz Arslanagiccsal és Kasim Kamenicával, így elég nagy tudásra tehettem szert. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi remek edzőtől tanulhattam.

– A következő idényben Plockban újra Sabatéval dolgozhat. A lengyel klub is főként védőként számít önre?
– Xavi azt mondta, időnként támadásban is bevetne, de meglátjuk, mennyire vagyok még jó elöl, hiszen az elmúlt években szinte csak védekeztem. De készülök a feladatra, nem félek a kihívástól! Két évre írtam alá a Plockhoz, ha minden igaz, a hónap végén utazunk is. Úgy terveztem, előbb meglátogatom még a szüleimet Szarajevóban, de a jelek szerint erre most nem lesz lehetőségem.

– Gondolt már arra, milyen érzés lesz Plock-mezben a Veszprém ellen játszani?
– Biztos vegyes érzéseim lesznek, még akkor is, ha profi játékosként mindent meg kell tennem a csapatomért. De ne szaladjunk ennyire előre! Még az sem biztos, hogy a Plock játszhat a Bajnokok Ligájában. Az Európai Kézilabda-szövetség megváltoztatta a következő idény lebonyolítási rendszerét, a lengyel klub egyelőre szabadkártyára vár.

– Harminchat évesen foglalkozik már a játékos-pályafutása utáni életével?
– Ki tudja, lehet, hogy még öt évig is játszom! Motivált vagyok, talán mert megtanultam küzdeni az életben. Nem tudom, meddig visz a lendület, ahogy azt sem, milyen lesz, ha már nem leszek kézilabdázó. A sport az életem, az edzés, a meccs, a szenvedély – nem akarok egyik napról a másikra kilépni belőle. Szeretném, ha az elválás természetes folyamat lenne, és ha úgy érzem, ennyi volt, vége, majd abbahagyom, és csinálok mást. A kézilabda rengeteget adott nekem, megtanított mindenre. Nem sok játékos dolgozhatott ilyen képzettségű edzőkkel, mint én, sokat tanultam tőlük, és talán a tudást alkalmam lesz továbbadni. Elvégeztem a sportmenedzsment szakot, a harmadik évet taposom az edzőképzésben, meglátjuk, hová vezet az utam, s milyen módon tudom visszaadni a sportágnak, amit kaptam. Lehet, hogy egyszer visszatérek Veszprémbe, ami persze a klubtól is függ, de ez az egyik lehetőség, amit nagyon szeretnék.

– Hogy érzi, hiányzik még valami a karrierjéből?
– A Bajnokok Ligája-trófea. Remélem, decemberben elnyerik a srácok, s ha így lesz, úgy érzem majd, hogy az enyém is! Megérdemelnénk, mert többször is csak egy milliméterre voltunk tőle. És akik a csapattagoknál is jobban megérdemelnék, azok a szurkolóink. Sohasem fejeltem el, mennyi buzdítást kaptunk tőlük az elveszített döntők után is. Úgy fogadtak minket, mintha nyertünk volna, mintha semmit sem csináltunk volna rosszul, és nem lenne nálunk jobb csapat a világon. Ez az érzés pótolhatatlan.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. május 23-i lapszámában jelent meg.)