Kiss Éva sohasem őrjöngött a kapuban, „csak” frenetikusan védett 

– Hogy tetszik az új feladata?     
– Érdekes, még most tanulom. Hoffmann Beáta és Petróczi Viktória mellett dolgozom a győri utánpótlásban. A felnőttcsapatnál is sokat segítettük egymást mi, kapusok, mostantól pedig a kisebbeket próbálom terelgetni. Egyelőre úgymond még asszisztálok, besegítek, igyekszem megismerni a játékosokat és a rendszert, a folyamatot. Az egyéves kapusedzői iskolát is el kell még végeznem, amit szeptembertől kezdek Budapesten, szóval még csak tanulófázisban vagyok, de mindenki segít a klubnál, ha bármire szükségem van. Gyerekekkel azért más foglalkozni, mint felnőttekkel, mert többet kell magyarázni, jobban oda kell figyelni rájuk, türelmesebbnek is kell lenni, de nekem ezzel nincs gondom. Tetszik az egész, mert a fiatalok nagyon nyitottak arra, amit mondunk nekik, elfogadják a tanácsokat, és ez jó.

– Tudatosan készült arra, hogy játékos-pályafutása befejeztével a „túloldalra” átállva edzősködjön, és gyerekekkel foglalkozzon?
– Gondolkodtam rajta, mert megvan ehhez a munkához a türelmem és a tapasztalatom, de a tudásomat természetesen még bővítenem kell. Úgy érzem, illeni fog hozzám ez a feladat.

– Később felnőttcsapatnál is el tudná képzelni a kapusedzői munkát?     
– Igen, de még az is bizonytalan, hogy mi lesz egy év múlva. Először legyen vége a világjárványnak. Korábban még az is a terveim között szerepelt, hogy az idei olimpiai részvétellel kellene befejeznem augusztusban, de nem jött össze. Ember tervez, Isten végez.

A CSÚCSON KELL ABBAHAGYNI
     
– Januárban jelentette be, hogy a nyáron befejezi a pályafutását, és elhatározásán az sem változtatott, hogy a járvány miatt idő előtt és végeredmény nélkül befejezettnek nyilvánították az idényt. Sokat vacillált rajta, hogy befejezze?     
– Természetesen sokat gondolkodik az ember, ha nagy váltásra szánja el magát, de úgy érzem, jó döntést hoztam.

– Mi motiválta a döntésében?     
– Egyszerűen így alakult.

– Nem bánja meg később, hogy abbahagyta a kézilabdázást?
– Nem hiszem. Sokaktól hallottam, hogy még folytathattam volna, de fizikailag már kezdtem érezni a sok terhelést, és nem jó, ha valami már az egészség rovására megy, úgyhogy ennek itt volt az ideje. Ha valami nem biztos, azt én nem mondom ki – most is már csak magával az elhatározással álltam a nyilvánosság elé. Nem beszéltem sokat a búcsúról, sokan talán főleg emiatt csodálkoztak rá a döntésemre, illetve azért is, mert jó évem volt – de azt szokták mondani, hogy a csúcson kell abbahagyni… Ha visszaszámolok, huszonkét-huszonhárom évig kézilabdáztam, ami hosszú periódus, szóval tényleg ideje volt már a váltásnak.

– Ha már korábban szó esett a fiatalokról és az utánpótlásról: az ön pályafutása hogyan indult?     
– Nádudvaron kezdtem el kézilabdázni a testnevelő tanárom ösztönzésére, és a sportágban ragadtam. Jól mozogtam, és egyszerűen beállítottak a kapuba, ahol jól éreztem magam, sohasem játszottam a mezőnyben. Kiskoromban persze még nem gondoltam, hogy valaha is válogatott játékos válhat belőlem. Nagy hagyománya van egyébként a kézilabdának Nádudvaron, elég csak Hornyák Dórát, Szathmári Jánost, Lókodi Gergőt vagy Nagy Kornélt említenem, akik szintén ott kezdték, de a Békéscsaba NB I-es női csapatát irányító Vida Gergővel is egy iskolába jártam. Ma már sokkal nagyobb a választási lehetőség, de nekünk anno a foci vagy a kézilabda volt Nádudvaron. Középiskolásként kerültem aztán Debrecenbe, ahol folytattam a játékot, és ott már jobban megkaptam a speciális kapusképzést is. A mostani gyerekeknek, a mostani kapusoknak szerencséjük van azzal, hogy már elég korán elkezdenek külön foglalkozni velük, a mi időnkben ez nemigen volt így.

– Volt olyan kézilabdázó vagy más sportoló, akire gyerekként felnézett?     
– Sokan beletették a szívüket-lelküket a játékba, lelkiismeretesen dolgoztak, a csapattársaim közül többen is. Nem feltétlenül nagyon ismert kézilabdázók, olyan is akadt közöttük, aki fiatalabb volt nálam, de láttam rajta az elhivatottságot, hogy mennyit jelent neki a sportág. Az ilyen játékosokat tiszteltem, és szerencsére sok olyan csapattárssal dolgoztam együtt, aki követendő példát mutatott, és ezáltal én is fejlődni tudtam.

– Ha ezt megfordítjuk: milyen érzés, ha valaki Kiss Évára néz fel?     
– Még mindig furcsa érzés, ahogy az is, ha megszólítanak, vagy ha megismernek az utcán. Szerintem ehhez sohasem szokom hozzá.

– Mit tanult az elmúlt több mint két évtizedben? Mit adott önnek a sportág?     
– Nagyon sok barátot és tapasztalatot köszönhetek a kézilabdának. Világot is láttam, és az évek alatt kiderült, hogy jól tudok együtt dolgozni másokkal. Sokféle típusú emberrel találkoztam, sok mindent képes adni a sport. Megtanultam, hogy mindenért meg kell dolgozni, amiért pedig megdolgoztál, azt meg kell becsülni és értékelni.

– Mennyit változott a pályafutása a debreceni, veszprémi, siófoki, székesfehérvári, győri esztendők és állomások során?     
– Sok helyen megfordultam, és jól tudom hasznosítani, hogy sok edzővel dolgoztam együtt. Komolyodtam, megértem az évek alatt. Szerettem a kézilabdát, amit én szó szerint játszottam – az elején még nem vettem annyira komolyan az élsportot, de ahogy teltek az évek, egyre céltudatosabbá váltam, tudtam, hogy mit és miért csinálok. Megértettem, mi hogyan működik. Egy kapusnak tudnia kell az ellenfél fejével is gondolkodnia, ezért szokták azt mondani, hogy a kapusok későn érnek. Sokat kell tapasztalniuk ahhoz, hogy kiismerjék, mire számíthatnak egy-egy mezőnyjátékostól. Az nem mindig elég, ha gyors vagy, néha azt is tudnod kell, melyik irányba indulva legyél elég gyors. Fiatalon a kapus még sokat mozog, sokszor feleslegesen, idősebbé válva ezek a mozdulatok elmaradnak, és már csak annyit mozog, amennyit feltétlenül szükséges.

NEM SZOKÁSA ŐRJÖNGENI

– Ehhez szükséges a meccsek előtti sok videózás is?     
– Igen. A mai világban már mindenki jól felkészül az ellenfeléből. Megesik, hogy ismeretlen riválissal találkozol, akiről azt sem tudod, hogy talajról szeret lőni vagy felugrásból, ezért kell előre felkészülni abból, milyen megoldásokat szeret, vagy nagyjából mégis mire számíthatsz tőle. Eleinte inkább ösztönösen védtem, később, ahogy a rutinom is több lett, többször néztem előre videofelvételeket az ellenfelekről. Vannak olyan játékosok, akik régóta az NB I-ben szerepelnek, róluk a mai napig meg tudom mondani, mit szeretnek csinálni egy-egy támadásnál, honnan szeretnek lőni.

– Ki volt a legkellemetlenebb ellenfele?     
– Konkrét játékost nem tudok mondani, bár Cristina Neagu hétmétereseit nem szerettem. Ha valaki ellen esetleg nem ment a védés, azt mindig kihívásnak tekintettem, dac volt bennem – olyankor csak azért is meg akartam mutatni, hogy igenis menni fog.

– A klubkarrierje során és a válogatottnál is neves szakemberekkel dolgozhatott együtt. Tőlük mit kapott?     
– Emberileg és szakmailag is sokat kaptam, rengeteg tapasztalatot, amelyekből mindig leszűrtem, amire szükségem volt.

– Ön is említette, hogy a türelem terén sohasem volt problémája, és kívülről nézve is mindig rendkívül nyugodtnak, higgadtnak tűnt a pályán, nem ünnepeltette magát látványosan egy-egy bravúr után, vagy nem heccelte, hergelte az ellenfeleket. Ez miből fakadt?     
– Mindig én sem voltam nyugodt, előfordult, hogy én is izgultam, például az első válogatottságomkor, de általánosságban tényleg igaz, hogy higgadtan viselkedem. Ám ez kétélű. Nem lehet rajtam érzelmet látni, ami nem mindig jó. Többször is megkaptam az edzőimtől, hogy mutassak több érzelmet, de ez valahogy sohasem jött magától értetődően nálam. Próbálkoztak vele sokszor, de egy idő után már megismertek, és látták, hogy milyen vagyok, így tudták, tőlem hiába kérik, hogy őrjöngjek a kapuban egy-egy védés után, amivel demoralizálni lehet az ellenfelet. Mindig is ilyen voltam, végül már mindenkiben ez a kép élt rólam, és elfogadták: jól van ez így, mert nyugalmat sugárzok a kapuból.

– Minek volt köszönhető, hogy egy-egy mérkőzésen belül is képes volt úgymond váltani? Egy gyengébb első periódus után sem bizonytalanodott el, éppen ellenkezőleg, a meccs második részében vagy a hajrájában sorsdöntő bravúrokat mutatott be.     
– Mentálisan erősnek kell lenni, ám ehhez időre és rutinra van szükség. Ki kell tudni zárni egy rossz szituációt, mert ha beleragadsz, onnan nagyon nehéz továbblépni. Az első védés néha sokat számít, mert ha már az elején elkapod a fonalat, utána nagyobb lesz az önbizalmad. Ha nem sikerül jól az eleje, azért az mindig nehezebb. Úgy voltam vele, hogy egy meccs hatvan percig tart, a mezőnyjátékosok elfáradnak, nekem viszont nem szabad fáradnom, és akkor képes leszek hozni azt a teljesítményt, amire szükségem van. Nemcsak a videofelvételekből lehet tanulni, hanem a találkozó közben is. Néha persze az is elég lehet, ha jó időben védünk egy nagyot. Ez viszont nem működik minden egyes mérkőzésen, mert előfordul, hogy egyszerűen tényleg rossz napot fogsz ki.

JÓKOR VÉDETT EGY FRENETIKUSAT  

– Ahogy említette, bőven elég, ha az ember a végén véd egy nagyot, ahogy ön a 2018-as Bajnokok Ligája-döntőben a Vardar Szkopje ellen, amikor a hosszabbítás második félidejében, hat másodperccel a meccs vége előtt, 27–26-os győri vezetésnél kivédte Andrea Covic-Canadjija ziccerét. Manapság is sokszor hozzák fel azt az elképesztő védést?     
– Nagyon sokszor. Volt olyan, aki csak amiatt a védés miatt ismert fel. Egyébként ezeket a helyzeteket sem tudom kezelni. Anyukám azóta is mindig visszanézi azt a mozdulatot, ha valahol meglátja, vagy internetezés közben „szembe jön vele”. Néha nekem is eszembe jut. Mondhatni elloptam a show-t, mert jókor és jól védtem, de ne felejtsük el, hogy akkor is a csapat érte el azt a sikert.

– Az volt a legemlékezetesebb pillanata a pályafutása alatt?     
– Mondhatjuk, de ott volt a 2012-es, bronzéremmel záruló Európa-bajnokság is. Akkor szerepeltem először felnőttvilágversenyen, nagyon izgultam. Az a torna is nagyszerű élmény volt.

– A Győrnél töltött öt éve alatt mindent megnyert a csapattal, méghozzá többször is, a BL-t például sorozatban háromszor. Mitől állt össze ilyen jól az ETO az elmúlt idényekben?     
– Már azelőtt is megnyerte kétszer a BL-t a Győr, hogy én idekerültem. Az ETO-nál már régóta nagyon jó társaság alakult ki, olyan csapat, amelynél segítjük egymást, próbáljuk a másikat felfelé húzni. Jó az egység, amit rendre sikerül is megtartani, az összeszokottság is sokat számított, a jó játékosokban pedig bőven megvan a lehetőség a sikerre.

– Összességében milyen volt a győri időszak?     
– Az elején nyilván furcsa volt, főleg, hogy sokat kellett angolul beszélni, kicsit talán féltem is idejönni. De pozitívan fogadtak, és jól éreztem magam. Sok nemzetiség és kultúra találkozik a klubnál, mindenki másként dolgozik. Norvégiában másképpen edzenek, mint, mondjuk, Magyarországon, szóval itt is sok tapasztalatot gyűjtöttem.

– Külföldi karrieren nem gondolkodott?     
– Vágytam, akartam menni, ugyanakkor tartottam is tőle. Volt ajánlatom, de végül nem bántam meg, hogy nem vágtam bele. Mindig akadt lehetőségem itthon, és itt ragadtam, nem igazoltam külföldre. Gyerekkoromban például Spanyolországba vágytam, fel is írtam magamnak, hogy én ott szeretnék játszani, elvégre ki ne akarna ott élni? Megtanulni spanyolul, hiszen olyan jó nyelv, de akkor még gyerek voltam, néhány év múlva pedig kis túlzással már nem is volt női kézilabda a spanyoloknál.

– Visszatekintve a pályafutására, maradt hiányérzete?     
– Nem. Na jó, az olimpiai szereplés kicsit hiányzik, de ezzel együtt tudok élni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 8-i lapszámában jelent meg.)