Férfi kézi NB I: Djukics új rendszert és mosolygós játékosokat akar

– Tüzet oltani jött, vagy hosszú távra tervez a Tatabányával?
– Ezt még magam sem tudom – válaszolta a Nemzeti Sportnak a 10. helyezett Grundfos Tatabánya élére november 2-án az idény végéig kinevezett szerb Dragan Djukics, aki 2000 és 2003 között, valamint a 2009–2010-es idényben a Szeged vezetőedzője volt. – Tűzoltónak hoztak, hogy megoldást találjak a jelenlegi problémákra, így korai lenne még a jövőről beszélni. Azért jöttem, mert egykori játékosom, Ilyés Ferenc megkeresett. De a változáshoz én egyedül kevés vagyok, egy fecske nem csinál nyarat, mindenkinek keményen kell dolgozni, mert csakis együtt kerülhetünk ki ebből a szituációból. Elsősorban a pénteki, Csurgó elleni bajnokival foglalkozom, nem tekintek hosszan előre, habár a svájci Schaffhausen meccsét azért megnéztem, miután kedden vele játszunk az Európa-ligában.

– Mi a legnagyobb baj a csapattal?
– Nem pazarlom az időmet arra, hogy megfejtsem, mi történt a múltban, inkább a jelen érdekel. Már mindenki eleget hallott a korábbi anyagi gondokról, a koronavírus-járványról, a sérültekről és a kulcsemberek távozásáról, ám ez mind történelem, egyszer és mindenkorra el kell felejtenünk, hogy mi volt eddig. Teljesen új szisztémát akarok meghonosítani, ami nem lesz egyszerű, nem is megy egyik napról a másikra, a legtöbb erőmet ezért arra fordítom, hogy visszacsaljam a mosolyt az arcokra. Ehhez minél jobban meg kell ismernem a játékosaimat, miközben nekik is tudniuk kell, hogy mindig számíthatnak rám.

– Tíz nap alatt milyen következtetéseket vont le, min változtatott?
– Lefektettem néhány szabályt, habár továbbra is azt vallom, egy csapat nem attól sikeres, hogy milyen kézilabdázók alkotják, hanem milyen rendszerben játszik. A PSG például tele van pénzzel és egyéniségekkel, mégsem tud Bajnokok Ligáját nyerni. Az elődöm, Vladan Matics előtt mindenesetre le a kalappal, szenzációs eredményeket ért el ezzel az együttessel, amit hét és fél év alatt felépített, még most is érezni, az ő energiája továbbra is tapasztalható a klubnál.

– A Csurgó ellen mivel lenne elégedett?
– Ha egységesek lennénk. Kikaphatunk, sőt, elbukhatjuk a legnagyobb döntőket is, de az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ne adjunk ki mindent magunkból a pályán. Ezután minden meccsen – már a csurgóin is – úgy kell játszanunk, mintha az lenne az utolsó. Mert mit tanított nekünk a pandémia? Hogy az élet egy szempillantás alatt véget érhet, ezért örülnünk, mosolyognunk kell, és élveznünk, hogy egészségesek vagyunk, s azt csinálhatjuk, amit szeretünk. A sors feladta a leckét, tanuljunk belőle!

– Milyen újra Magyarországon?
– Mintha hazatértem volna, pedig megfordultam már egy-két helyen. Mehettem volna egyébként Romániába az egyik női csapathoz, mégis ezt a lehetőséget választottam, mert vonzott a kihívás. Talán sikerült ebben az országban kivívni egyfajta tiszteletet, megpróbálom nem lerontani az emberek véleményét rólam. Aki ismer, tudja, milyen vagyok, aki meg nem, most itt a lehetőség, hogy megismerjen engem és a filozófiámat. Nálam csak egy irány létezik, az előre, ha kell, mindenkit magammal rántok. Voltak olyan hangok az elmúlt hónapokban, hogy szándékosan kerülöm a munkát, pedig az az igazság, hogy írtam egy könyvet, majd Európa-szerte oktattam. Ötvenkilenc évesen is fiatalnak, ambiciózusnak érzem magam, boldogsággal tölt el, hogy ismét az oldalvonal mellett állhatok. Csak egyvalamit sajnálok: már nem találkozhatok a barátommal, a Nemzeti Sport néhai újságírójával, Simon Józseffel…

KÉZILABDA
FÉRFI NB I
18.00: Ferencvárosi TC–NEKA
18.00: Csurgói KK–Grundfos Tatabánya KC
18.00: Kecskeméti TE–SBS Eger