„Még mindig különleges Győrben pályára lépni” – ludwigsburgi piknik Faluvégi Dorottyával

– Tavaly nyáron tette át a székhelyét a klub hivatalosan Ludwigsburgba, bár a nemzetközi meccseit már korábban is a városban rendezte. Jelentett ez bármilyen változást a hétköznapokban?
– Ludwigsburg abszolút előrelépés a szociális életünket tekintve, mert Bietigheim kisebb hely és kevesebb benne a szórakozási lehetőség. Itt jártunk már például a lányokkal közösen komédiaesten vagy éppen koncerten, így már csak a váltás miatt is több időt töltünk együtt, mindig látunk valami programot, amelyre szívesen elmennénk. Amúgy egy kisvárosban, Tammban élünk a férjemmel, amely logisztikailag tökéletes, mert Bietigheim és Ludwigsburg között fekszik. Bietigheimben van a konditerem, ahova a csapattal járunk, míg Ludwigsburgban az edzéseink. Nyugodt a környékünk, az emberek főleg azért választják Tammot, mert közel van Stuttgarthoz, de amúgy bolton, postán, egy-két iskolán, óvodán kívül más nem található meg benne – válaszolta a ludwigsburgi kastély parkjában tartott csapatépítő piknik alatt Faluvégi Dorottya.

– A németekről köztudott, mennyire szabálykövetőek. Nehéz volt ehhez alkalmazkodnia a kezdeti időszakban?
– Korábban én is jókat nevettem azokon a videókon, amelyek a németeket parodizálták, aztán már az első héten hasonló helyzetekbe kerültem a társasházunkban. Kopogtattak, hogy hangos a mosogatógépünk, hiába magyaráztam, hogy nem tudok mit csinálni vele, teljesen új a masina. Szóltak azért, mert este nyolc órakor ment a centrifuga, máskor meg a zene hangerejével volt a gond. Erre beinvitáltam a kedves, idős szomszédunkat, hogy hallgassa meg, jóformán azt sem lehet kivenni, éppen milyen szám megy. Ezután ő is megjegyezte, hogy valóban halk, nem is érti, miért zavarta. Igyekszem amúgy barátkozni az összes szomszéddal, mert Győrben nagyon jó volt a kapcsolatom velük. Az egyik fizioterapeutánk viszont azt mesélte, hogy ő még soha egy bólintásnál többet nem kommunikált a szomszédjával, még köszönni sem köszöntek egymásnak. Ehhez képest mi új jelenségnek számíthattunk a párommal, hogy még afelől is érdeklődtünk a szomszédnál, hogyan aludt, milyen volt a napja. Kutyánk is van, egy csaucsau – Németországban jóval kevesebb a kutya, mint Magyarországon, mert adót kell utánuk fizetni.

NÉZZE MEG AZ NSO TV LUDWIGSBURGI RIPORTJÁT FALUVÉGI DOROTTYÁVAL!

– Mennyiben segítette a beilleszkedését, hogy férjével együtt érkeztek meg az első külföldi klubjához?
– Szerencsés vagyok, a társam mindenben támogat, az első pillanattól tudtuk, akárhol is lesz a következő állomás Győr után, oda együtt szeretnénk menni. Óriási könnyebbséget jelentett, hogy a sok újdonság mellett megvolt az otthoni stabilitás, ha hazaértem, akkor béke, nyugalom és szeretet várt, amiért nagyon hálás vagyok Markusnak. A helyzet iróniája, hogy sváb felmenői vannak, ezért mindenki azt hiszi itt róla, hogy német, úgyhogy neki olyan, mintha hazaérkezett volna. Bízom benne, hogy nem áldozatnak élte meg a költözésünket, nekem nagyon fontos volt, hogy ő is megtalálja a számításait, legyen saját közege. Részt vesz a klub háttérmunkájában, de hobbiszinten maga is kézilabdázik egy területi ligában, a fiúkkal pedig nekik is vannak közös programjaik. Videósként egyébként sem volt helyhez kötve, ami megkönnyítette nekünk az országváltást.

– Mennyire érteti meg magát már könnyen németül? Az edzésen azt láttuk, hogy nincs vele problémája, németül biztatja a társait. 
– Szerencsére nem a nulláról indultam, mert az általánostól kezdve tizenkét évet tanultam németül, de teljesen más az iskolai óra meg a való élet. Amikor megérkeztem, még folyton azt hajtogattam, hogy „Wie bitte?”, kérve, hogy ismételjék meg, amit nekem mondtak. Mostanra már mindent megértek, és biztosan ki tudom fejezni magamat, de azért kérem a társaimat, hogy javítsanak ki, mert így tudok fejlődni. Míg az előző idényben főként angolul ment a kommunikáció a csapaton belül, a mostaniban már legalább annyira használjuk a németet is, mert a nyáron több német játékos érkezett. Amikor taktikáról van szó, az edzőnk azért még az angolt veszi elő, hogy mindenki megértse. Egyébként rendszeresen vannak németóráim a klubon keresztül, ezenkívül szorgalomból különböző önfejlesztő tréningeken is részt veszek. 

– Mennyire igaz még továbbra is a német csapatokra, hogy a játékosok jó része tanul vagy dolgozik a kézilabdázás mellett?
– Ránk nem annyira jellemző, egyvalaki dolgozik csak, de a német bajnokság többi csapatánál még gyakran előfordul. Minijobnak hívják, és nem teljes munkaidőt jelent, hanem a jelentkező csak kiegészíti vele a napját.

– Milyen a közösség a Ludwigsburgnál?
– Korábban is kiváló csapatoknak lehettem tagja, de ritka az az összhang, megértés és kohézió, amely itt kialakult közöttünk. Nagyszerű elegye jött létre különböző nemzetiségű és korosztályba tartozó embereknek. Egymással is szoktunk róla beszélni, hogy ez egyáltalán nem magától értetődő, értékelnünk kell és folyamatosan tenni érte. Biztosan van minden héten legalább egy csapatprogram, de előfordul, hogy több napra is szervezünk valamit. Az edzéseink általában délelőtt vannak, így a délutánjaink szabadok. Gyakran nézünk együtt meccset vagy megyünk el csak úgy kávézni, vagy éppen valaki felajánlja, hogy süt-főz valamit, és akinek van kedve, menjen át. Nemrég például barbecue-parti volt az egyik játékosnál, míg most a kastély előtti parkban szusipikniken veszünk részt. Az egyik szponzorunknak étterme van, ezt kihasználva szoktuk nála tartani a videózást, majd utána együtt megebédel az egész csapat. Ugyanabban az arénában játsszuk a meccseinket, amelyben a kosarasok, többször megfordultunk már a nemzetközi találkozóikon, szóval tényleg sokféle közös programot csinálunk.

– Mekkora a csapat szurkolói támogatottsága?
– Nagyjából húsz-harminc fős az a tábor, akik minden meccsünkön ott vannak és a tagjait már arcról is ismerjük. Közülük például Esbjergbe is eljöttek néhányan. Nekik is van minden héten összejövetelük, amelyre rendszeresen hívnak játékosokat, hogy értesüljenek a csapat körüli hírekről. Ennyiből is látszik szerintem, hogy azért teljesen más a szurkolói bázis, mint Magyarországon. A meccseinkre átlagban olyan ötszázan-nyolcszázan kíváncsiak, a BL-meccsek esetében ez a szám ezer fölé szokott menni. A klubnál különböző módszerekkel próbálják növelni a látogatottságot: például partneriskolákat, egyesületeket keresnek meg, vagy éppen minket küldenek ki a városba, hogy személyesen hívjunk el minél több embert. Nem árulok el nagy titkot, hogy Stuttgart közelségével elég nagy a konkurencia, ha futballmeccs van, akkor kapásból elveszítjük majdnem a fél csarnokunkat. Ilyenkor előre szólnak nekünk, hogy várhatóan nem lesz olyan hangulat, és nekünk kell belülről motiválni magunkat. A német szövetség is igyekszik a maga eszközeivel reklámot csinálni a női szakágnak, mert azért a férfi Bundesligával szemben nagy lemaradásban vagyunk. Azonban mióta itt vagyok, már érzékelek előrelépést, bízom benne, hogy ez így folytatódik. 

– Mit kapott eddig a légiósélettől és mennyire jöttek be a számításai a német klubjánál?
– A bátyám régóta külföldön él, gyerekként a szüleinkkel már megjártunk más országot, így magam is ki szerettem volna próbálni, hogy milyen beilleszkedni egy másik kultúrába. Ez az élmény jobban nem is sikerülhetett volna, mint itt, Németországban. Már egy hét után úgy éreztem, hogy otthon vagyok, olyan szerető közegbe kerültem. A már meglévő nyelvtudás biztosan segített kapcsolódni az emberekhez, megérteni, hogy ők miként gondolkodnak. A korábban meséltek ellenére nagyon csípem a németeket, és már magamon is észreveszem, hogy idegesít, ha vasárnap valaki csörömpöl. Teljesen megszoktuk az itteni életünket, felvettük a ritmust, otthon már az hat furcsán, hogy vasárnap nyitva vannak helyek. A kézilabdázás szempontjából pedig teljesen új szerepkört kellett megszoknom, mint amiben évekig voltam Győrben.

– Ez miben nyilvánul meg?
– Főleg felelősségben és játékpercekben. Az előző klubjaimnál ha nem ment a játék, két lövést kihagytam, akkor természetesen csere jött, mert Győri-Lukács Viktória ült a padon, és tudták, ha egyikünknek gyengébb napja van, akkor jön a másik, és valószínűleg jobban fogja csinálni. Tavaly Bietigheimben kerültem először olyan helyzetbe, hogy ha nem éreztem annyira jól magam a pályán, voltak hibáim, akkor sem cseréltek le, hanem biztattak, hogy megy ez jobban is, csináljam tovább. Mindig irigyeltem azokat, akiken nem látszódott meg, ha kihagytak egy-egy helyzetet, szóval pont jókor jött nekem is ez a szerepkör, gyakorolhattam, hogyan tudok meccs közben magamra találni. A stáb is szívesen foglalkozik velünk egyénileg, akár egy bajnoki meccs előtti edzésen is belefér, hogy különböző fejlesztő gyakorlatokkal teljen el a nagy része.

– Egy gondolat erejéig a válogatottat is érintve, az előző éve felemásan alakult, az utolsó pillanatban került ki az olimpiai keretből, viszont tagja lehetett a részben hazai rendezésű Eb-n bronzéremig menetelő csapatnak. Miként csapódott le önben ez a kettősség?
– Az olimpiai felkészülést úgy kezdtem el, hogy tudtam, tizennégy játékos utazhat csak Párizsba. Benne volt a pakliban, hogy a szövetségi kapitány ismét csak egy jobbszélsőt visz magával, ennek ellenére a szívem-lelkem beletettem a munkába. A final four után nem álltam le, a nyaralást is végigedzettem abban a reményben, hogy van esélyem eljutni az olimpiára. Csalódott és szomorú voltam, amikor kiderült, hogy lemaradok, de tisztában voltam Vica szerepével és pozíciójával a válogatottban, ezért tiszteletben tartottam Vova döntését. Az Eb-ig volt néhány hónapom magamban helyretenni a történteket, így már nem ezekkel a sebekkel érkeztem meg, hanem azzal az örömmel, hogy újra csatlakozhatok a csapathoz, számítanak rám, és tényleg sokat adott, hogy tagja lehettem a bronzérmes együttesnek.

– A magyar szurkolói lélek már csak olyan, hogy innentől minden világversenytől azt várja, hogy éremmel fejezze be a női válogatott. Reálisnak tartja?
– Ha úgy fogalmazzuk meg, hogy harcban legyünk az érmes helyekért, szerintem megállja a helyét. Hosszú viszont az út, amíg be lehet kerülni az elitbe és ott tartósan megragadni. Nagy eredmény lenne, ha egyszer rólunk is úgy vélekednének, mint a norvégokról, franciákról, dánokról egy-egy világverseny előtt, hogy ők biztosan ott lesznek a dobogón. Ezért dolgozunk, jók a víziók, külön örülök annak, hogy ki tudunk mondani nagy célokat és álmokat, mert ez teljesen új tendencia. A kapitány is kimondja nekünk – és ami fontos, a médiának is –, hogy álmodunk a dobogóról, csak így valósulhat meg.

– A BL-negyeddöntőben megismétlődik a tavalyi finálé, miután a Győrt kapták ellenfélnek. A csoportkörben is találkoztak, mindkétszer az ETO nyert, a nyolc között szintén a címvédő számít favoritnak. Pont ebből a pozícióból lehet valami meglepetést szerezni?
– Nem idilli a helyzetünk, az biztos. A Győr ellen mindig speciális játszani, mert nemcsak hogy jók, hanem – hogy is mondjam finoman – nagyon jók. Tavaly az Odense elleni negyeddöntőben cseppnyi félelem nélkül léphettünk pályára, mert tudtuk, hogy meg tudjuk csinálni. Az idén teljesen más érzésekkel várhatjuk a párharcot. Már a Győrrel szemben elveszített BL-döntő is kicsit olyan volt, mintha más sportágat űznénk, a mostani csoportkörben vívott idegenbeli találkozóra meg hatványozottan igaz volt ez a 10–1-es kezdésünk után. Másrészről egyáltalán nem volt egyértelmű az idény elején, hogy idáig eljutunk. Szerintem az egyik legnehezebb csoportba kerültünk, amelyben valaha játszottam, azt számolgattuk, ha valahogy bejövünk a hatodik helyre, már örülnünk kell neki. Ezzel szemben nagyszerű meccseket hoztunk le, büszkének kell lennünk rá, hogy negyeddöntőzhetünk a Győrrel. Egyértelmű, hogy ki a nagyobb csapat, de tisztességgel felkészülünk, és igyekszünk belőle kihozni a legjobbat.

– Még mindig szokatlan Győrben az ETO ellen pályára lépni?
– Februárban először játszottam ellenfélként Győrben, az még mindig különleges volt. A BL-döntő természetesen nagyon sok szempontból egyedi volt, ott nehezen tudja komfortosan érezni magát egy játékos, ám nekem könnyebbé tette, hogy nem Győrben kellett játszanom az ETO ellen. Ott az jelentette inkább a nehézséget, hogy a csapat nagyon hasonlított arra, amelyben évekig játszottam. A mostani összetételében már kevésbé emlékeztet rá, viszont nehezen tudom, milyen ellenfélként Győrbe megérkezni a speciális, kézilabdát körülvevő közeg miatt.

– Az edző, Jakob Vestergaard hazatér a nyáron Dániába, ön viszont még legalább egy évet marad. Hosszabb légióskarriert is elképzelhetőnek tart?
– Nemcsak én, hanem az egész csapat és a stáb nagy része is együtt marad a következő idényre, így írtuk alá anno a szerződésünket. Kézilabdás és emberi oldalról is teljesen új impulzusok értek kinn, nagyszerű lehetőség világot látni. Markussal itt élünk Európa közepén, ha van pár szabadnapunk, könnyen Amszterdamban vagy Zürichben köthetünk ki. El tudom képzelni, hogy hosszabb távon is külföldön játszom. Azonban még nem foglalkozom azzal, mi lesz jövő ilyenkor, mire fogok vágyni, inkább a jelenben élek. Régen nagyon tervezgetős voltam, de ahogy telnek az évek, egyre rövidebb időszakra tekintek csak előre, és inkább amikor ott vagyok egy döntési helyzetben, akkor nézem át a lehetőségeket.