„A játék szenvedély, öröm” - in memoriam Kulcsár Anita

 

A legnagyobb játékosokról a góljaik mellett a gólörömük is megmarad. Úgy senki sem tartotta a jobb kezét magasan a feje fölött, a lelátó felé fordítva, ahogyan Marco van Basten, amikor a szurkolók felé futott. Úgy senki sem lendítette magastartásba a két karját, ahogyan Andeas Brehme. De olyan mozdulatot sem láttunk senkitől, mint a kézilabdapályán Kulcsár Anitától. Pedig nem volt benne semmi feltűnési vágy, semmi előre kitalált, de olyan szögben és úgy csak ő tudta az ég felé lendíteni a karját, miközben rohant vissza a góljai után.

Ott volt Sydneyben, Zágrábban és Bukarestben, a magyar válogatott történetének legdrámaibb helyszínein, Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, és január 19-én már tíz éve lesz, hogy nincs köztünk – autóbalesetben vesztette életét. Mindenszentekkor megannyi virág és mécses veszi körül a sírját Győrben, Szerencsen, a szülőhelyén sportcsarnok, kiállítás és alapítvány őrzi a nevét, a magyar kézilabdázásban viszont hiába keressük méltó emlékét. Ötletekben erős volt az ország egy évtizede: hogy az év első meccsét, tornáját majd neki ajánlják, hogy az év felfedezettjének járó díjat róla nevezik el. Pedig ezeknél is sokkal-sokkal többet érdemelne, és nem a halála, hanem az élete miatt, mert olyan kézilabdázó és olyan ember volt Kulcsár Anita.

A szakma és a szurkolók szeretete egyöntetűen, kétharmados többséggel választotta meg a nemzetközi szövetségnél a világ legjobbjának 2004-ben, így ő lett a nagy magyar mesterhármas egyik tagja, hiszen egy évvel előbb Radulovics Bojana, egy évvel később Görbicz Anita nyerte el a sportág legrangosabb elismerését. Kulcsár Anita az egyesületi pályafutásának köszönhetően is mindenkié, Kelet- és Nyugat-Magyarországé, Szerencsé, Nyíregyházáé, Győré, Székesfehérváré, Dunaújvárosé.

„Szerencsen nálam kezdett kézilabdázni negyedikes korában, egy év múlva a legmeghatározóbb játékos lett, minden posztra be lehetett tenni, rá fejeződtek be a támadások, az ő egyéni képességeire építhettünk, hiszen általános iskolás korban figurákról még nem nagyon beszélünk – emlékezik Kulcsár Sándorné, Anita édesanyja, aki pedagógusévei után maga is Győrbe költözött hat éve. – Családi hagyomány lett nálunk, hogy középiskolába Nyíregyházára kerültek a gyerekek, testnevelés tagozatra, hiszen a fiam is ott tanult. Amikor a felvételin Orendi Mihály meglátta az atlétikai stadionban, azt mondta, Németh Angéla utóda lesz. Amikor viszont Hadobás István, a kézilabdaedző meglátta egy lövését, azt mondta, egy baja van, hogy nem a Kölcseybe jár. Ment érte a harc, végül elengedték egy nyári edzőtáborba, majd úgy döntött, átmegy a Vasváriból a Kölcseybe. A gyerekeink szerették, ha ott voltunk a meccseiken, nekünk pedig erről szólt az életünk, a férjem a futball miatt a fiammal ment mindig, én a lányommal, de sokszor együtt utaztunk mind a négyen a kocsiban, gyönyörű időszak volt, ami összekovácsolt minket. A megyei szintről négy év alatt az NB I/B-be jutott kézilabdában a Nyíregyháza, Anita irányító és átlövő volt, de minden posztról lőtt, éppúgy, mint nálam. Több csapat is hívta közben, ám ha nem marad ott, nem nevezett volna a klub az NB II-be sem, és neki ez fontos volt, ezért ott is érettségizett. Győrből eljött hozzánk Szerencsre Róth Kálmán és Jakab Lajos, egész nap nálunk voltak, sokat beszélgettünk a jövőről, és végül az ETO-t választottuk.”

Róth Kálmán nemrég előadást tartott a TF-en arról, mi minden nehézséggel kell megküzdenie egy fiatal játékosnak, amíg be nem épül a felnőttcsapatba, és mint Kulcsár Sándorné, Kati néni mondja, pontosan így történt Anitával, akinek első győri éve nagyon nehéz időszak volt, távol az otthonától, magányosan. De egy esztendő múlva mégiscsak eljött az áttörés pillanata egy debreceni meccsen, immár beállóként, azon a poszton, amelyen két évtizede a válogatottba is bekerült és világklasszissá érett. Hatalmas rivalizálás folyt ezért a pozícióért a nemzeti csapatban, de otthon is mindig védelmébe vette vetélytársát, végül a 2000-es évek elejére tényleg a földkerekség legjobbjává nőtte ki magát. A labdát néhány akkori férfi játékos mintájára már ő is tudta egy kézzel kezelni, mielőtt a kapuba vágta és két karját a magasba emelte, jellemzője volt a százszázalékos hatékonyság.

És a bátorság, a keménység, a szelídség nemes ötvözete. Emlékezetes jelenet volt, amikor a 2003-as világbajnoki elődöntőben a dél-koreai kapus ráugrott a torkára, ő pedig csak mosolygott rajta, míg az ellenfél meghajolva kért bocsánatot. A franciák elleni világbajnoki döntő elveszítése miatt Anita szégyellte magát, amikor pedig az aranyesélyes válogatott csak az ötödik helyért játszhatott az athéni olimpián, ő vitte a hátán a csapatot az addigi története legnagyobb sikeréért küzdő Spanyolország ellen. A 2004-es magyarországi Európa-bajnokságot pedig nagy örömére győztes meccsen, bronzérmesként fejezte be, miután az együttes a norvégok ellen csúnyán elbukott elődöntő után csodálatosan talpra állva legyőzte Oroszországot.

„Úgy tervezte, az lesz az utolsó világversenye, mert kisbabát szerettek volna Andrással, a férjével, aki mindenben mellette állt. Neki és a nászasszonyomnak köszönhető, hogy itt is családba került, átvették a szerepünket, hiszen mi négyszáz kilométerre laktunk – mondja Kulcsár Sándorné, aki nyolc éve a férjét is elveszítette. – Anitát a családja mellett a maximális profizmusa segítette. Én nem voltam annyira eredménycentrikus, mint a férjem, aki szerint minden meccset úgy érdemes játszani, mintha olimpiai döntő lenne. Ezt a hozzáállást örökölte a fiam is, aki a Bercsényiben tanít és Tóth Gabriella osztályfőnöke. Nagyon innovatív ember. Anita is mindig százszázalékosan arra koncentrált, amit csinált, ha tanult, arra, ha játszott, akkor arra. A nyíregyházi éveiben a buszon is tanult, a magyarországi Európa-bajnokság alatt pedig a meccsek után a vizsgáira készült, sportjogász szeretett volna lenni. A kiegyensúlyozottságát annak köszönhette, hogy több támasza is volt. Látszott rajta, hogy a játék szenvedély és öröm, teljes mértékben odafigyelt, de tudott közben ünnepelni. Mások is mondják, hogy senki sem örült úgy a góljainak, mint ő. Ma Kovacsics Anikót látom ilyennek, felszántja a pályát, egészen a feladatának szenteli magát, de az öröm is sugárzik róla, és nagyon értelmes.”

Kulcsár Anita bátyja, Róbert éppen január 19-én lesz negyvenéves, ő és a családja, Réka nevű kislánya jelenti a vigaszt, a boldogságot Anita édesanyjának. Az iskoláskor előtt álló gyönyörű kislány hatalmas szókinccsel mond el saját meséket, szerepjátékokba bújik, süt, főz, ismeretterjesztő filmeket néz orvosi beavatkozásokról. Magas és balkezes – de leginkább lovagolni szeretne. Külön szobája van a nagymamájánál, abban a lakásban, amely a világ legjobb játékosáé volt. Anita kedvenc játékai Rékának is a kedvencei, Anita kabalaállatai neki is a társai, a mesekönyveiért ő is odavan, Anita legkedvesebb babájával a sajátjaként foglalkozik.

„Amikor Réka hozzám bújik, az a legnagyobb boldogság számomra – mondja a nagymamája. – A nagyapjáról és Anitáról pedig mindig úgy beszél, hogy ők velünk vannak.”