A Kubában született Pérez Carlos 1997-ben érkezett Magyarországra, majdnem 16 évet játszott a veszprémi együttesben, és ebben az időszakban a bakonyi klub mellett a magyar válogatott korszakos alakjává is kinőtte magát: tizenháromszoros bajnok, BL-döntős és KEK-győztes, a válogatottal az athéni és a londoni olimpián negyedik helyezett, Magyarországon négyszer volt az év játékosa. A balátlövő 2013 elején úgy döntött, elfogadja a katari al-Samal ajánlatát, és a közel-keleti arab emírségben fejezi be a karrierjét.
A Nemzeti Sport Online sorozatot indított, amelyben a külföldön játszó kézilabdázóink életébe engedünk bepillantást. Az eddigi részekben erről olvashatott: | |
„Nem stresszelek annyit, mint otthon” – ilyen egy magyar kézilabdás élete Dániában | |
„Született tehetség!” – izlandi légiósunk óvónőként is megállja a helyét | |
A magyar irányító német bajnoki címmel búcsúzna a Plázacicáktól | |
Ahol sílécen érkeznek a csapattársak – Iváncsik Tamás Norvégiában | |
„Egyből igent mondtam” – egy magyar átlövő a francia Riviérán |
„Arra gondoltam, hogy egy kicsit pihenek, hiszen a Veszprémben rengeteg volt az edzés, heti két mérkőzés, szerettem volna kicsit több időt tölteni a családommal, és már több pihenésre volt szükségem – kezdte a Nemzeti Sport Online megkeresésére Pérez Carlos. – Olyan szerződést sikerült kötnöm itt Katarban, amely nemcsak anyagilag volt kedvező, hanem a heti megterhelést tekintve is.”
Persze így is van, hogy már nehezebben bírja, ám a katari bajnokság nem olyan erős, ezért nem jelent akkora terhelést. Az első négy-öt csapat (el-Dzsais, Lehvija, al-Rajjan, al-Garafa, al-Kijada) kiemelkedik, az utánuk jövők már jóval elmaradnak tőlük. És hogy milyen az al-Samal?
„A miénk nem egy nagyravágyó csapat, nincs akkora nyomás a játékosokon – folytatta Pérez. – Minden meccsen hatvan percet játszom, de nem akkora az iram, mint Európában, így nincs belőle gondom. Általában hetente egy mérkőzésünk van. A szerb edzőm megértő velem, ha azt mondom, hogy fáradt vagyok, akkor kihagyhatok egy edzést.”
Annak, hogy végig kell játszania a találkozókat, prózai oka is van: „Két játékosnak konfliktusa volt az edzővel a szezon elején, ezért elküldték őket. Ezután a második fordulótól kezdve hét játékossal, csere nélkül játszottuk le a bajnokságot. Van ugyan két fiatal, aki a padon ül, de őket nem küldi pályára az edző. Az első évemben kicsit többen voltunk, akkor tízen csináltuk végig a szezont.”
Az élcsapatok keretének nagy részét légiósok alkotják [„Megvan a pénz, azt vesznek meg, akit csak akarnak.”], az al-Samalban is például nigériai a kapus, mellette tunéziai és egyiptomi játékos is található. Pérezék a 11. helyen végeztek a nemrég befejeződő, tizenkét csapatot számláló bajnokságban, előtte voltak kilencedikek is. Ahogy a következőkből is kitűnik, nehéz lelkesedni a mérkőzésekért:
„A meccseknek nincsen hangulatuk, mivel nézők sincsenek. Egy forduló úgy néz ki, hogy egymást követő két napon három-három találkozót rendeznek, és csak az éppen nem pályán levő csapatok játékosai ülnek fel a lelátóra. Sokan szeretik itt is a kézilabdát, de nincs meg az a szurkolói kultúra, mint Európában, így inkább televízión keresztül figyelik a meccseket. Mindez nagyon furcsa volt nekem, és időbe is telt, amíg megszoktam. Persze tisztában voltam azzal, mi vár majd rám, mégis, amikor kimentem az első találkozóra, és megláttam az üres nézőteret, nagyon szokatlanul hatott.”
Al-Samal, ahol Pérez is él, a Katari-félsziget északi részén található település, lakossága nem éri el az ötezer főt. A csapatok nagy része egyébként a fővárosban, Dohában játssza a mérkőzéseit. Pérezék általában kora esténként edzenek, de hiába szabad a nap többi része, az időjárás miatt nem lehet megmaradni a szabadban.
„Katasztrofális a meleg, reggel kilenckor már harmincnyolc fok van, még a kutyám sem bírja a nagy hőséget. Kubában azért hozzászoktam a forrósághoz, de így is csak légkondival lehet itt kibírni, amit muszáj folyamatosan bekapcsolva tartani, mert különben hamar felmelegszik a lakás.”
Péreznek két lánya van, a kisebbik 21, a nagyobbik 23 éves, öt éve csatlakozhattak hozzá Magyarországon, jelenleg mindketten Budapesten tanulnak. A katari bajnokság ugyan véget ért, de kupameccsek még hátravannak, utána azonban jön a ramadán, amikor megáll az élet.
„Már ritkábban ugrok fel páros lábról, sokszor inkább talajról lövök kapura. Több olyan mérkőzésem is volt, amelyen tíz-tizenhárom gólt dobtam, ezzel a góllövőlista élmezőnyében végeztem. Tudom, hogy nem igazán erős a bajnokság, de nekem levezetésnek tökéletes. Azért hiányzik az otthoni meccsek hangulata, azt viszont nem bánom, hogy a nagy hideg kimarad.”
Eredetileg két szezonban gondolkodott, ám már tavaly nyáron is rábeszélte a klub elnöke a folytatásra, és a 45-höz közeledve is elképzelhető, hogy szeptemberben újra visszatér Katarba.
„Júniusig még kint maradok, utána hazamegyek, azonban most úgy tűnik, hogy egy újabb idényt bevállalok. Szerencsére a sérülések elkerültek. Mindig azt mondom, hogy ez lesz az utolsó, de közben meg jól megy a játék, és amíg bírom, szeretném folytatni. Ha majd nem tudok már kapura lőni, meg visszafutni, abbahagyom. A három hónap szabadság alatt tudok regenerálódni, erősíteni, így szeptemberre megint rendben leszek” – zárta Pérez, aki közben már a visszavonulása utáni életén is gondolkodik.
Mint mondja, rengeteget kapott a magyar kézilabdától, így ha már nem játszik, szeretne ebből valamennyit visszaadni. Felnőttcsapat irányítása nem vonzza, ám gyerekekkel szívesen foglalkozna. Igaz, kitől is tudnának többet tanulni a fiatalok, ha nem attól az átlövőtől, aki az évek során a tehetsége mellett kivételes alázatával is kivívta, hogy egy ország kedvenc „Csárlija” lett.
Ínyenceknek: az al-Samal egyik idei mérkőzése