Bartha Csaba: A kézilabda a csúcson többet követel, mint amit a női szervezet elbír

– Amikor a decemberi franciaországi Európa-bajnokságon, a magyar–román mérkőzés hajrájában, ártalmatlan szituá­cióban megsérült a világ és a CSM Bucuresti jelenleg talán legjobb játékosa, Cristina Neagu, mi volt az első gondolata? Az, hogy a Győri ETO esélyei jelentősen megnőttek a Bajnokok Ligájában a címvédésre, vagy az, hogy abnormális, ha a sportág extra­klasszisai már-már napi szinten szakadnak szerteszét?
– Ilyen helyzetben elsősorban mindig emberek, sportemberek vagyunk, nem ellenfelek. Már csak azért is, mert sajnos nagyon sok ehhez hasonlót mi is átéltünk az elmúlt időszakban. Természetesen a sport velejárója a sérülés, de hogy a kézilabdában ilyen gyakran bekövetkezik, az aggasztó. A magyarázat szerintem a terhelés, illetve a túlterhelés. Cristina Neaguval szemben sem történt súlyos szabálytalanság, de például Amanda Kurtovic a közelmúltban, a Möbelringen-kupán még ártalmatlanabb szituációban sérült meg. Sokszor hallani, hogy a talaj, a gerflor (a nemzetközi tétmérkőzéseken kötelező műanyag borítás – a szerk.) a veszélyforrás, de ezekben az esetekben megcsúszásról, egyenetlen felületű reklámragasztásról, bármi ehhez hasonlóról szó sem volt. Meg­győződésem, hogy a versenynaptár az igazi probléma. Egy olyan csapat, mint a Győr, évente ötven kemény tétmérkőzést játszik, hét-nyolc hónapba belesűrítve. És ezek még csak a meccsek. Amikor Győrbe érkeztem, már Ambros Martínnál (az ETO előző vezetőedzője – a szerk.) több olyan edzést végignéztem, hogy ülő helyzetben is belefáradtam a látványba, mert a felkészülés terhelése, dinamikája összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint magáé a mérkőzésé. Nem véletlen, hogy a sérülések többsége is edzésen történik. Nora Mörkön és Tomori Zsuzsán kívül a csapatunkból más nem is sérült meg mérkőzésen.

– Azt azért nem tartom valószínű­nek, hogy az Audi Arénában, a pályán belül egyenlőtlenül oszlana meg a terhelés, mégis, ha a kispadok felől nézzük, emlékezetem szerint mindenki a jobbra eső térfélen sérült meg. Lehet ez a véletlen műve?
– Korsós Dorina például a másik oldalon sérült meg.

– Rendben, akkor van egyetlen kivétel.
– Akkor sem hiszem, hogy a hiba a győri talajszerkezetben keresendő. Folyamatos vizsgálat alatt áll, nemzetközi ismertségű partnert is bevontunk, senki semmiféle mechanikai gondot nem talált. Szerintem egyértelműen a játékosok terhelése, túlterhelése a sérülések oka. Nem tennék megoldási javaslatokat sem az EHF-nek, sem az IHF-nek (a sportág európai és nemzetközi szövetségének – a szerk.), lehet, hogy a versenynaptáron nem is lehet sokat lazítani.

– Már csak azért sem, mert a hazai bajnokságban csupán alapszakaszt játszanak, a Magyar Kupában pedig a negyeddöntőtől, azaz három meccsre száll be a két nagycsapat. Nemzetközi szinten hogyan lehetne csökkenteni az igénybevételt? Kisebb BL-terheléssel, vagy azzal, hogy nem két-, hanem négyévente rendeznének Eb-t, vébét?
– A BL-reformmal, a négy négyes helyetti két nyolcas csoporttal nem kevesebb, hanem kettővel több meccs lesz. Nehéz itt igazán okosnak lenni, de ha nem kézilabdás szemmel nézem a helyzetet, el kell ismernem, hogy teniszben kilenc-tíz hónapos a versenyidőszak, és futballban, kosárlabdában is több a mérkőzés, az amerikai sportokról nem is beszélve. Úgyhogy valószínűleg a rehabilitációt kellene sokkal komolyabban vennünk, az ebben profi szakembereket, gyógytornászokat, prevenciós lehetőségeket jobban kihasználnunk.

– Olyan is van, akit nem fizikai, hanem mentális gondok kínoznak. A Győr holland klasszis beállósa, Yvette Broch még elkezdte a csapattal a felkészülést, de huszonhét évesen, érvényes szerződése és havi többmilliós jövedelme dacára úgy döntött, elég a kézilabdából, meghatározatlan időre leáll. Egy klubelnök lehet ilyen helyzetben humánus, megértő? Éppenséggel a játékos javára írhatja, hogy ő legalább nem várta meg a nagyobb bajt?
– Az igazat megvallva, ő is megvárta. Az elmúlt két idényt két beálló társa, Heidi Löke és Anja Althaus kiválása miatt gyakorlatilag egyedül teljesítette, olyan túlterhelt állapotban játszotta végig, hogy bár szakadás nélkül megúszta, rendkívül sok izomsérülést szenvedett. Illetve mentálisan, emocionálisan nagyon lemerült, és ez komplex jelenség. Nem csak az izomrendszere fáradt el, odáig jutott, hogy nem tudott akarni, képtelenné vált rávenni magát arra, hogy elmenjen edzésre, fejben nem tudott megoldani nem túl bonyolult taktikai elemeket sem. Ezt felismerve úgy döntött, pihenőt ad magának. Kérdés, mennyit, de bennem az is felvetődött, mondjuk egy év kihagyás után egyáltalán alkalmas lehet-e még erre a szintre, a visszatérésre.

– Yvette Broch meghökkentő bejelentése hallatán azt hittem, súlyos beteg, azóta szerencsére kiderült, hogy nem. De normális reakció, hogy ő szakmai, anyagi sikerei, népszerűsége csúcsán besokall, miközben egy háromgyerekes anyuka két műszakban havi kétszázezer forintért, a család puszta megélhetéséért dolgozva, hajtva nem léphet ki az életéből?
– Nagyon személyiségfüggő, ki mikor, hol áll meg. Bódi Bernadett ugyanezt csinálta két éven át, mint Yvette. Igaz, ő nem beálló, hanem szélső, de az ő poszttársai is megsérültek, a legfontosabb mérkőzéseket egyedül játszotta végig. Görbicz Anita tizenöt éve a világ élvonalában van, és még mindig a pályafutása meghosszabbításán gondolkodik, Heidi Löke harminchat éves múlt, és nyártól három évre szerződik vissza a Larvikhoz. Velük szemben Broch úgy gondolkodott: megnyerte kétszer a BL-t, ez neki elég volt, szeretne hétköznapi életet élni, akár sokkal kevesebb pénzért is.

– Pontos adataim nincsenek, de női klub vezetőjeként nem érzi úgy, hogy a hölgyeket testben-lélekben inkább kizsigereli a világszintű kézilabda? Győriként elegendő a nyolcadik térdműtétje miatt végletes elkeseredésének ország-világ előtt hangot adó norvég szupersztárt, az ETO „tűzgömbjét”, Nora Mörköt idézni…
– Szerintem a női kézilabda most már odáig jutott, hogy a csúcson lévőktől fizikailag többet követel, mint amennyit a női szervezet egyáltalán elbír. Egyes sportágak női változatát többen szinte nézhetetlennek tartják, ha valamire, hát a kézilabdára ez végképpen nem igaz. Tele van dinamikával, küzdelemmel, látványos show-elemekkel. De ennek sajnos meg kell adni az árát.

– Ezt a klubelnök állítja vagy a Testnevelési Egyetem docense, az Edzéselmélet és Módszertani Kutatóközpont igazgatója? És utóbbi konzultál, konzultálhat-e szakmai kérdésekről az általa vezetett klub aktuális edzőjével?
– Szerencsés vagy szerencsétlen helyzet, hogy én vagyok az elnök, aztán hogy megkérdeznek-e vagy sem, az a szakemberek dolga. Aki engedi, annak örömmel segítek. Nekem akkor tiszta a lelkiismeretem, ha időnként leülök az edzőkkel, és elbeszélgetünk erről a témáról. Lehet, hogy ez keményen fog hangzani, nem is az ETO-ról, hanem általános értelemben mondom, hogy sajnos sokkal többet tudok az edzés­elméletből, mint a gyakorló edzők többsége, mert a képzés e téren szerintem nem a legjobb. Sokszor felhívom a figyelmet egy-egy mikrociklus, makrociklus összeállításakor például arra, hogy a terhelést megtervezik, de a pihenést nem. Meggyőződésem, az utóbbi időben azért kevesebb a sérülés Győrben – remélem, így is marad –, mert a prevenciós, regenerációs eszközök beépültek az edzéstervbe. Benne van, mennyi időt kell eltölteni a masszőrnél, a jégkamrában – és így tovább. Szerintem ez a kulcs.

– Soknemzetiségű kerettel dolgoznak, ezt mennyire kell figyelembe venni a terhelés, a pihenés adagolásakor? Mennyiben más alany egy északi, egy latin vagy egy kelet-európai sportoló?
– Nem véletlenül alakul úgy a játékospolitikánk, hogy inkább északról és nyugatról igazolunk, mert úgy látjuk, leginkább az onnan érkezők illenek bele ebbe a közegbe. Meggyőződésem, az a kulcs a Győri Audi ETO életében, hogy aki hozzánk jön, az képes legyen Görbicz Anita, Eduarda Amorim, Nycke Groot munkastílusát átvenni. Aki át tudja és itt marad, az világklasszis lehet. Aki kilógna, legyen bármennyire is jó játékos, azt nem tudjuk itt tartani. Még nem dolgoztam Győrben, de az utóbbi típus lehetett Susann Müller. A többiek, például Stine Oftedal, Anne Mette Hansen esetében nem kérdés, hogy ugyanazt a munkát kell elvégezniük, amelyet a náluk idősebb Amorimnak. Az új igazolásainknál ezért mindig az attitűd, a karakter a döntő. Az, hogy beleillenek-e a rendszerünkbe, az arculatunkba.

– Ön az első győri klubvezető, aki nyíltan vállalja és vallja: igaz, hogy a más utat járó Ferencváros adja lassan a magyar válogatott teljes kezdősorát, de önök a BL-serleget akarják folyamatosan megnyerni, megtartani, és ehhez külföldi klasszisok kellenek. Ezzel elismerjük, hogy a mindenkori magyar válogatott nemhogy nem nyerne BL-t, még a négyes döntő elérése is bravúrt jelentene neki?
– Igenis, mi világsztárokat igazolunk, én ezt vállalom. Nekem ez a feladatom az elnökség és két főszponzorunk elvárásai, megfogalmazott igényei alapján. Az Audi és a városi önkormányzat azt várja tőlünk, hogy ahol elindulunk, ott nyerjünk. Ugyanakkor rengeteg győri utánpótlás-játékos kézilabdázik az első osztályban, és ha őket jó helyre adjuk kölcsön, az alapjaik rendben vannak, lehet belőlük válogatott is. Nem kérdés, hogy Pál Tamara vagy Afentáler Sára hat-nyolc első osztályú magyar csapatban tudna kezdőként játszani, de Győrben nem. Ezt mindenkinek tudomásul kell vennie. Mint ahogyan azt is, hogy a magyar bajnoki dobogó és a BL-győzelem között nagy a szakadék. Ezért állítom azt, ha mi itthonról akarunk igazolni, csak a Ferencvárosból tudunk. A többieknél legalább tíz góllal jobbak vagyunk.

– Ez logikus. De a következő okfejtésben is van ráció: Norvégia a világ egyik leggazdagabb országa, egyben a női kézilabdázás nagyhatalma. Ebből az következne, hogy a legjobb magyar kézilabdás lányok célja, vágya egy norvég szerződés, ám a valóság ennek éppen a fordítottja, az északiak legkiválóbbjai igyekeznek hozzánk, leginkább Győrbe. Ön szerint nem fonák helyzet ez így?
– Bizonyára arra gondol, hogy mi meg tudjuk őket fizetni. Szerintem nagyon kevesen látnak bele abba, hogy a Győr költségvetése milyen tételekből tevődik össze. Nem csak ülünk, és várjuk az állam pénzét, hanem nagyon sok munkával értük el, hogy öt-hat olyan pillérre alapozzuk az anyagi helyzetünket, amelyekből ha egy láb kidőlne, még mindig nagyon erős csapatunk lenne.

– Nem is feltétlenül a Győrre gondoltam, amelynek folyamatosan a BL-győzelem a célja. De olimpiai és vébéérmes külföldi klasszisok játszanak olyan magyar klubokban is, amelyeknek még a hazai dobogóért is meg kell küzdeniük, és az előbb éppen ön használta a szakadék kifejezést. Ez is rendben van?
– Ez valószínűleg nincs.

– Különösen úgy, hogy egyszer eljön a tao, a társasági adókedvezmény utáni időszak is, és akkor mindenütt a nulláról kell majd előteremteni a költségvetés kieső részét, ha jóhiszeműek vagyunk, akkor is az utánpótlás és az eszközigények teljes fedezetét. Ön szerint mennyire felkészültek erre a klubok vezetői?
– Szerintem jelentős részük nincs erre felkészülve, és még ennél is nagyobb baj, hogy nem is gondolkodnak ezen az eshetőségen. Sőt, nemcsak ők, hanem a lehetséges és az egykori támogatók sem, mert ők jellemzően inkább a taójukat adják már a sportágnak, és hajlamosak azt hinni, ez a szponzoráció új formája. Pedig nem, ez egészen más.

– A futballból érkezett a kézilabdába, a két sportág, a két közeg az ön szemszögéből mennyi rokon és mennyi eltérő vonást mutat?
– Teljesen más a kettő. A futballt más sportággal nem lehet összehasonlítani, a világ legnépszerűbb sportjátéka, a marketingje, a költségvetése, a miliője, minden vonása egyedi. Ugyanakkor magyar viszonylatban sokkal-sokkal jobban érzem magam a kézilabdában, a sportágban dolgozó és az azt körülvevő személyek, szurkolók rokonszenvesebbek.

– Emellett Győrben a világelittel dolgozhat. Mennyiben más itt az elnök és a nemzetközi klasszis „munkavállalók” viszonya, hierarchiája? Nehezebb vagy könnyebb a helyzete ahhoz képest, mint amikor középszerű magyar futballistákat gardírozott?
– Mindenképpen óriási kihívás, felelősség, hogy a világ egyik legjobb klubjával folyamatosan kiugró eredményt kell produkálnunk. Kihívás, de nem extra teher, ez a nyomás kifejezetten inspirál. Másrészt sokan gondolják, mondják is, hogy a Győri Audi ETO elnökének lenni nem nehéz, ezt bárki örömmel csinálná. De a színfalak mögé kívülről képtelenség belátni, és fel tudnék sorolni évente öt-tíz olyan feladatot, amelyért igazán kár lenne engem irigyelni.

– Az új év második napján mindjárt meg is volt az első igazi erőpróba, Győr–Ferencváros rangadót rendeztek, amelyet 39–33-ra megnyertek. Az eredménytől függetlenül kérdezem: a korábban mondottak szelle­mében az amúgy is túlhajszolt játékosok legalább a decemberi Eb után, az ünnepek alatt nem érdemeltek volna meg legalább egy szusszanásnyi pihenőt?
– De, megérdemelték volna. Véleményem szerint el kellene törölni a világversenyek utáni, december harmincadikai bajnoki fordulót. Ez a mérkőzés is akkorra volt kiírva, sem ez a nap, sem a január másodikai nem jó, a játékosoknak sem, a nézőknek sem. A megoldás az lehetne, hogy az élcsapatok egyeztethessenek az egymás elleni mérkőzéseik legmegfelelőbb időpontjairól.

– Ráadásul most már mutatkozik is remény a konstruktív egyeztetésre, miközben a női szakágban a két élklub között ez nem mindig volt így.
– Így van, a Győr és a Ferencváros viszonya most és az elmúlt két évben nagyon jó. Ennek kifejezetten örülök. Remélem, sokáig így is marad.

– Visszatérve beszélgetésünk felütéséhez: Neagu sérülésével a legerősebb BL-ellenfél, a CSM Bucuresti legjobb játékosa dőlt ki fél évre, a teljes idényre. A sportágért érzett általános és jogos aggodalom mellett azért tudott ennek – bár nyilván nem ez a legjobb szó – örülni?
– Örülni nem, látva a játékos arcát, fájdalmát, a szituációt. Rögtön Nora Mörk vagy Tomori Zsuzsa jutott eszembe. Sokkal jobban örültem annak, amikor a Vardar Szkopjét megvertük egy góllal, pedig a rivális komplett csapattal állt ki, nálunk pedig voltak hiányzók. Bevallom, most, Neagu sérülése után az első hívásommal az edzőnket, Danyi Gábort kerestem, és azt kértem, külön figyeljünk arra, ha a játékosok visszajönnek Győrbe, és elkezdjük a BL-felkészülést, se Neagu, se Kurtovic hiányzása ne legyen téma. Már csak azért se, mert egy-egy sztár kiesése a jól működő csapatoknál pluszenergiákat szabadíthat fel. Mi csak tudjuk, nyertünk már így BL-t, nem is egyszer.