Férfi kézi: Amikor Sipos elment, tudtam, én leszek a következő – Matics

– Említette, hogy éppen költözködik.
– Kétezeregy óta élek Magyarországon, magyar állampolgár vagyok, Szegeden van a házunk, most visszaköltözöm oda a tatabányai lakásból – mondta Vladan Matics, a Tatabánya férfi kézilabdacsapatának távozó edzője a Nemzeti Sportnak. – A feleségem fitneszedzőként dolgozik Szegeden, a két fiam pedig ott jár iskolába, szorosan kötődünk a városhoz, annyira, hogy szeretnénk ott leélni az életünket.

– Az elmúlt időszakban mintha elfáradt volna. Jól éreztük?
– Az első öt év mesés volt Tatabányán. Amikor új csapathoz érkezik az ember, látja az elképzeléseket, érzi a fejlődni akarást, amihez megvan az anyagi háttér is. És mi évről évre előre is léptünk, de az elmúlt időszakban történt valami, ami felért egy kiütéssel, amire sem a vezetőség, sem én nem számítottam, és nem is vagyunk hibásak miatta. A klub gödörbe került, a jövője mellé pedig egy nagy kérdőjel. A játékosok és a szerződések ugyan megvoltak, de az anyagi háttér nem, onnantól pedig a mese kezdett egyre inkább drámába fordulni. Az elnök, Marosi László szerény ember, soha nem akart panaszkodni, főleg nem nyilvánosan, de tény, nagyon szenvedtünk, az addigi folyamat megszakadt, egyre nehezebb volt tervezni, sőt, a végén szinte lehetetlen.

– Hogyan próbálták megoldani a nehéz helyzetet?
– Improvizálnunk kellett. Kénytelenek voltunk elengedni a jó játékosokat, és akik helyettük jöttek, nem ugyanazt a szintet képviselték. Az ilyen improvizáció vége pedig sosem jó... Közben a szurkolók és a média ugyanúgy kezelt minket, mint addig, pedig ez már két klasszissal gyengébb Tatabánya, mint amilyen a csúcson volt három évvel ezelőtt. Már tavaly is szenvedtünk, a nemzetközi kupában feladtuk a hazai pályát, igyekeztünk életben maradni. Tavasszal új keretet kellett összeraknunk, ami finanszírozható, de szűk volt, igazából egyetlen ütőképes sorral. Az már nem volt ugyanaz.

– A visszavonulás a saját döntése volt?
– Mikor a nyári felkészülés előtt egy héttel jött a hír, hogy Sipos Adrián is eligazol, már tudtam, hogy én leszek a következő. Sipit nem lehetett nem elengedni, hiszen óriási lehetőséget kapott Veszprémben, de az már sok volt, hogy Ilyés Ferenc visszavonult, Debreczeni Dávid pedig visszament a Fradiba. Ők alkották a védekezés tengelyét. Júniusig volt szerződésem, nem akartam hirtelen felállni én is, de ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy vége.

– Közben megjött az új szponzor, a Mol. Nem segített?
– Dehogynem, viszont kicsit későn jött a mentőöv, mert már nem tudtunk mit tenni. A nagy és sikeres csapatok már egy évvel a szezon előtt elkezdik a keret építését. Reménykedtem, hogy mi is építhetjük a jövő csapatát, és valahogy csak kibírom az idény végéig, de nagy volt a teher. Mindig az edző a hibás, az utolsó csepp a pohárban a NEKA elleni vereség volt, amikor már az elnök is látta rajtam, hogy ez már sok nekem. Ő mondta, hogy menjek pihenni, és nagyon korrekt módon, közös megegyezéssel elváltunk egymástól.

– Közben voltak egészségügyi problémái is?
– Olyan típusú edző vagyok, aki hazaviszi a munkát. A folyamatos stressz mellett egyre nagyobb fájdalmaim voltak a kétoldali csípőproblémám miatt is, az orvosok azt mondták, nem úszom meg a protézist. Most is egyeztetünk, mikor kerülhet sor a műtétre, legalább a csípőm jobb oldalán.

– De ugye látjuk még a kispad mellett?
– Ha az egészségügyi problémámat az elkövetkező hónapokban sikerül megoldani, visszakerülök a piacra. Kézilabdaedző vagyok, az elmúlt tizenöt évben szerintem azért letettem valamit az asztalra, edzettem a Szegedet, a Celjét, a Fradit, a Tatabányát, van EHF-kupa- és Bajnokok Ligája-tapasztalatom, voltam szerb és magyar szövetségi kapitány. Ötvenegy évesen a legjobb korban vagyok, és ha valahol úgy gondolják, hogy tudok segíteni, akkor szívesen tárgyalok. A család miatt elsősorban Magyarországon.

– Mire emlékszik vissza a legszívesebben a tatabányai időszakából?
– Rengeteg szép emlékem van, az első évemben egyből megszereztük a bronzérmet, a Csurgó elleni visszavágón hetesekkel nyertünk úgy, hogy egy fiatal kapust küldtem be, aki meg is fogott egy hetest. A korona pedig az volt, amikor két éve a dán Hols­tebro ellen csak néhány góllal maradtunk le a négyes döntőről az EHF-kupában. Az NB I-ben szinte minibajnokság alakult ki a Szeged és a Veszprém mögött, amit hétszer megnyertünk, pedig az ellenfelek sokszor csúsztak-másztak ellenünk. A legnagyobb siker mégis az, amilyen kapcsolatba kerültünk a szurkolókkal. Mindig tudták, hogy a szívemet, a lelkemet kiteszem, és ha már távoznom kell, örülök, hogy így tehetem: emelt fővel és tiszta szívvel.