Francia művész a nagy testvérek között – Kentin Mahé maradna a dobogó tetején

 

– Tokióban olimpiai bajnok lett Franciaországgal. Milyen érzése támad, ha visszagondol azokra a napokra?
– Már több mint egy hónap telt el azóta, az emberben letisztul, mekkora eredményt ért el. Ez az egyik legnagyobb siker, a legértékesebb cím, amit kézilabdázóként megnyerhetsz a válogatottaddal, és nagyon büszkévé tesz, hogy elmondhatom magamról, olimpiai bajnok vagyok! Pedig nem volt ám könnyű, mert csaknem tíz játékosunk szerepelt ilyen-olyan csapatban a Bajnokok Ligája négyes döntőjében. Utána csak egyetlen hét pihenőjük volt, ami nagyjából olyan, mintha nem is lett volna, és máris kezdődött az olimpiai felkészülés. Különösen nekik volt kemény, ennek fényében is nagyszerű visszagondolni arra, amit elértünk.

– Öt éve, Rio de Janeiróban ezüstérmet szereztek. Mi volt meg Tokióban, ami akkor nem?
– Ha összehasonlítjuk a többi nemzeti csapatéval, a mi válogatottunknak nagyon különleges játékrendszere van. Sokszor nem is a legjobb egyéni képességekkel rendelkező francia kézilabdázók játszanak az adott poszton, hanem azok a játékosok, akik egyéniségük alapján a leginkább illenek ebbe az együttesbe. A szövetségi kapitányoknak évek óta ez a vezérfonaluk Claude Onestától kezdve Didier Dinart-on át Guillaume Gille-ig. Ők nem feltétlenül a posztjukon legjobb játékosokat hívták be, viszont éveken át számítottak rájuk, ami tapasztalattal vértezte fel őket. Ez volt a kulcsfontosságú most is: a francia együttes tökéletes elegye volt a fiatal, elképesztően tehetséges srácoknak és az olyan idősebb sztároknak, mint Nikola Karabatic, Luc Abalo és Michaël Guigou, akik már nyertek együtt korábban két olimpiai bajnoki címet, egy ezüstöt, és hirtelen nem is tudom, mennyi világbajnoki aranyat.

EGYMÁSRA ÉPÜLŐ, SIKERÉHES GENERÁCIÓK

– Ez a vegyes összetétel volt a siker titka?
– Igen, de jól kellett összerakni, hogy működjön is. Tokióban azért sikerülhetett, mert az edzői stáb tanult az egyiptomi világbajnokságon történtekből, amelyen lecsúsztunk az éremszerzésről. Ott mindenkinek más volt a szerepe, és láttuk, hogy az nem működött tökéletesen, ezért a kapitány változtatott, amit mindenki el is fogadott. Ez kellett a mostani sikerhez.

– Rióban nem voltak képesek ilyen elegyet létrehozni?
– A csoportmeccseken és a Brazília elleni negyeddöntőben 2016-ban is mi voltunk az erősebbek, a különbség az volt, hogy idén jobban tudtuk forgatni a csapatot. Több játékidőt kapott mindenki, és Vincent Gérard hozta a remek kapusteljesítményt, illetve ott volt a cseréje, Yann Genty is, aki kevesebb lehetőséget kapott, de ha kellett, kritikus pillanatokban is helytállt. Ahogy visszaemlékszem, Rióban fáradtabbak voltunk, a döntőre már szinte „meghaltunk”, akkor Dánia sokkal erősebben, frissebben és meggyőzőbben játszott. Tokióban úgy éreztük, semmi sem állíthat meg minket, a meccseknek úgy futottunk neki, hogy nyerni fogunk. Az adott ilyen önbizalmat, hogy pontosan tudtuk, mit kell másképpen csinálnunk.

– Ez a francia generáció tele van fantasztikus játékosokkal. Milyen a kapcsolatuk?
– A válogatottban évtizedek óta megvan a győztes mentalitás, nincs ez másképpen ma sem. Ha az ember egyszer első valamiben, és feláll a dobogó tetejére, akkor ott is akar maradni. Szerintem a sportban ez a létező legnagyobb kihívás. Egyszer meg lehet nyerni bármit, mondjuk, mert éppen jó formában vagytok, minden összejön, mindenki egészséges és elkapja a fonalat. De újra és újra véghezvinni ezt, annál nincs nagyobb eredmény. Nikola Karabatic, Thierry Omeyer és Daniel Narcisse olyanok voltak nekünk, mint az idősebb testvéreink, a bátyáink, akik nemcsak a pályán voltak a vezetőink, hanem a gondolkodásunkat is meghatározták. Nekik nem kellett sohasem megmondani, hogy mit kell tenniük, mert mindig a legjobbak akartak lenni. Ott van bennük a sikeréhség, s ez az edzéseken is látszott. Emiatt aztán a francia csapatnak sohasem volt szüksége arra, hogy jöjjön egy nagy edző, és megmondja, mint kell tenni, mert azt az örökséget, amit az említett idősebb testvéreink ránk hagytak, mi is tovább akarjuk és tovább fogjuk adni az utánunk következőknek.

– Még maradjunk ennél a generációnál. Ön szerint a három év múlva esedékes hazai, párizsi olimpiáig kitartanak a „nagy öregek”?
– Nagyon hamar itt lesz ám a 2024-es olimpia, a következő három év gyorsan elrepül. Nagyon fontos, hogy házigazdaként nem kell kvalifikálnunk, ami nagy könnyebbség, mert az olimpiai kijutás mindig kritikus. Ami viszont rossz hír, hogy a kézilabdatorna otthona sajnos nem Párizs, hanem Lille lesz, a három pályára osztható és zárható Pierre-Mauroy futballstadion, a szervezőbizottság és a Nemzetközi Kézilabda-szövetség ebben egyezett meg. Egyébként ott játszottuk a 2017-es világbajnokságon az Izland elleni nyolcaddöntőt és a Svédország elleni negyeddöntőt huszonnyolcezer szurkoló előtt. Óriási volt a hangulat, és nyilván most is nagyszerű lesz ennyi ember előtt játszani, de kicsit azért csalódottak vagyunk, hogy nem Párizsban rendezik a meccseket, mert mégiscsak ott lesz jelen leginkább az olimpia szelleme. Főleg annak fényében különös ez a döntés, hogy a francia női és férfiválogatott is olimpiai bajnoki címvédő. De hogy válaszoljak a kérdésére is: Guigou és Abalo valószínűleg már nem lesz velünk három év múlva, Gérard és a két Karabatic talán, ők a legidősebbek ebből a generációból. Természetesen én is ott akarok lenni, és akkor már biztosan csatlakozik hozzánk a két fiatal szélső, Dylan Nahi és Yanis Lenne, akik még nem voltak csapattagok idén. Úgy gondolom, a legtöbben, akik ott voltak Tokióban, ott lesznek Párizsban is.

HA ELVÁRJÁK, HA NEM, A KÖLNBE JUTÁS A CÉL

– Tíz éven át játszott a német bajnokságban. Össze lehet hasonlítani a Bundesligát a magyar élvonallal?
– Németországban több együttes szerepel az élvonalban, ami több bajnoki meccset jelent. Az utazások sokkal hosszabbak, olykor egy nappal korábban el kellett indulnunk, hasonlóra Magyarországon a kisebb távolságok miatt nincs példa. A csapatok is magasabb szinten játszanak, de gondolom, ezzel nem árulok el nagy titkot, mindenki ismeri a Bundesliga erősségét, amely nagyjából olyan a kézilabdázásban, mint a kosárlabdázásban az észak-amerikai profi liga, az NBA. Nagy kihívás ott játszani, fizikailag és mentálisan is mindig készen kell állni. Most már csak kívülről követem korábbi csapataim teljesítményét, nézem volt csapattársaim posztjait a közösségi médiában, és azt látom, hogy még mindig játszanak valahol. De tényleg mindig, őrület! Nem tudom megmondani, hogy jobban feküdt-e nekem, mint az NB I, mert ha a Bundesligában része vagy a cirkusznak, csak teszed a dolgod meccsről meccsre. Így voltam vele én is, tudtam, hogy játszanom kell december 22-én, 27-én, még 29-én is volt mérkőzésünk. Sőt, egyszer azt akarták, hogy játsszunk január 2-án is, na, az már sok volt, fel is szólaltunk ellene. A csarnokok sokkal nagyobbak, mint Magyarországon, de ha az ember erős hazai bajokságot akar, akkor fejlett infrastruktúra kell, hogy a bajnokikat minél többen láthassák a helyszínen.
Németországban a Rheinland, a Gum­mersbach, a Hamburg és a Flensburg csapatában szerepelt.

– Melyikhez fűzi a legkedvesebb emlék?
– A Flensburgot mondanám, amellyel német bajnokságot nyertem 2018-ban, és a Bundesliga egyik legjobb csapata most is. Talán csak Hamburgban játszottuk a tipikus német stílust, Flensburgban a gyorsaságon, sok passzon és játékkombináción alapuló skandináv stílus volt ránk a jellemző, amely illett is a csapathoz, szerintem ott nem is tudnának spanyol rendszerben játszani. Annak egyébként nagy rajongója vagyok, mert a válogatott és a Veszprém játékának is ez az alapja, és ha jól működik, nagyon élvezetes és látványos tud lenni.

– A nyáron változások voltak a klubnál, az edzőváltás mellett fiatal játékosok kerültek a keretbe. Hogyan látja a saját szerepét Veszprémben?
– Harmincéves vagyok, és végre egészséges, amit fontos hangsúlyozni, mert a sérülések nagyon befolyásolták az elmúlt éveimet. Remélem, sokat tudok segíteni a Veszprémnek ebben az idényben, Lékai Mátéval tapasztalt irányítók vagyunk, mögöttünk pedig ott kapaszkodik a fiatal Lukács Péter, aki az edzésen mutatott teljesítménye alapján nagyon ígéretes játékos, remélem, minél több lehetőséget kap az NB I-ben és talán a Bajnokok Ligájában is. Fejlődnie kell, de tudja, azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Az új edző, Momir Ilics azt szeretné, hogy minél jobban tartsunk össze csapatként, ami, lássuk be, az elmúlt években nem mindig volt így. Amikor David Davis Veszprémbe érkezett, még igen, eleinte sokkal gördülékenyebben is ment minden, tizennégy meccset nyertünk meg sorozatban a Bajnokok Ligájában, aztán valami megváltozott. De ez nemcsak David hibája volt, hanem mindannyiunké. „Momo” szeretné, ha ezt magunk mögött tudnánk hagyni, változtatni akar a dinamikán és a csapatszellemen, azt szeretné, ha élveznénk a játékot, ami nemcsak a munkánk, de a hobbink is. És ha sikerül ezt az érzést megosztani a csapattársakkal és a szurkolókkal, az már fél siker. A SEHA-liga-győzelemmel nem kezdtük rosszul az évadot, de az eredményeken túl idén az egyik nagy célom, hogy segíteni tudjak a fiataloknak, hogy minél magabiztosak legyenek.

– Sokat lendíthet az alakuló együttesen, hogy nem elvárás vele szemben a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe jutás?
– Ha elvárják, ha nem, nekünk továbbra is a célunk marad. Ha megnézi a keretünket, nemcsak távoztak, jött egy remek védő is, Sipos Adrián, aki rengeteget segíthet hátul, és az egyik legfontosabb figurává léphet elő a védelmünkben. Ligetvári Patrik szerepe is megnőtt, aminek nagyon örülök, mert támadásban is egyre több teret kap. És az is remek, hogy vannak újonc fiataljaink – összességében nagyon tetszik a klub játékospolitikája. De tulajdonképpen majdnem ugyanaz a csapatunk, mint tavaly, amivel még nagyon is versenyben vagyunk! A szakértők és a szurkolók talán úgy látják, gyengültünk a nyáron, mert kissé rövidebb lett a kispadunk, és míg hozzánk magyar fiatalok jöttek, a rivális Szeged talán valóban jobban erősített, de ez nem jelenti azt, hogy le is fog győzni minket! Továbbra is meg akarunk nyerni mindent, ami lehetséges, ehhez pedig magabiztosnak kell maradnunk.

IMÁDJA A BALATONT, BEJÁRJA VESZPRÉM UTCÁIT

– 2018-ban igazolt hazánkba. Hol lakik?
– Májusban költöztem Veszprémből Balatonfüredre a családommal, a feleségemmel és a két gyerekemmel. A kislányom most kezdte az óvodát Veszprémben, reméljük, ragad rá valami a magyar nyelvből. A feleségem német, ezért otthon németül beszélünk a gyerekekkel, illetve én franciául szólok hozzájuk.

– És önre ragadt valami a nyelvünkből?
– Csak kevés. Nemigen merek magyarul beszélni, mert nem könnyű megtanulni, de egy szavam sem lehet, hiszen franciául sem...

– Megismerte már a környéket?
– Veszprémben a Művészetek Házában többször is voltunk, akárcsak a Tűztoronyban, ahová a kislányomat és az édesanyámat is elvittem. Sokat jártunk játszótérre az óvárosban, megismertük a várost. Füreden is szeretünk sétálni a kikötőben a sétányon, imádjuk a Balatont, főleg a szezon után, amikor kiürül a part, nincs is annál jobb. Tihanyban is voltunk többször Ligivel (Ligetvári Patrikkal – a szerk.) és a feleségével, jó helyeket mutattak. Remek a kapcsolatunk velük, főleg, amióta hazatértek Spanyolországból.

– Sokszor felismerik az utcán?
– Előfordul, például a benzinkúton vagy az állatkertben, ahová éves belépőnk van a kislányommal. Illetve van egy kis pékség Veszprém központjában, a Mákmoiselle, amit nagyon szeretünk, és a dolgozók már megismernek. De sohasem volt kellemetlen, ha felismertek, ez egy nyugodt hely, nem kell rejtőzködnöm.

– Mivel foglalkozik, ha éppen nem kézilabdázik?
– A feleségemmel nagyon érdekel minket a művészet, a fotózás és a dekoráció, erre talán érzékenyebb is vagyok az emberek többségénél. Nemcsak nézni, de művelni is szeretjük a hétköznapokban, nagyon ösztönző. Sokat olvasok, bár már nem annyit, mint korábban, viszont ma is megnyugtat, ha kiülök az erkélyre egy könyvvel a kezemben. Szeretem bringázni tanítani a gyerekeimet, játszani velük, amihez olykor rengeteg idő és energia kell, de hihetetlenül kikapcsol.

– Vannak már tervei a jövőről?
– Éppen mostanában beszélgettünk erről a feleségemmel az egyik ebédnél, de őszinte leszek, még nem tudjuk, mi a következő állomás. Ha valaki hat-hét évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy öt évig Magyarországon élek majd, biztosan nem értettem volna vele egyet. Ilyen az élet, szeretem a kihívásokat, de már gondolnom kell a családomra is minden egyes váltásnál. Remekül érezzük magunkat Magyarországon, így ki tudja, meddig maradunk. Mint ahogyan azt sem tudom, hazatérek-e valaha játszani Franciaországba, ahol profiként még nem kézilabdáztam felnőttcsapatban. Talán gyerekeket edzek majd, talán háztartásbeli leszek, és a feleségem valósítja meg az álmait, aki egyébként jogi területen dolgozik. Ki tudja? Lesz, ahogy lesz, én most inkább a jelenre fókuszálok.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 18-i lapszámában jelent meg.)