Húsz év után visszavonult a klubhűség megtestesítője - időutazás Ferling Bernadettel

Húsz év Dunaújvárosban – tekintélyes. Különösen a mai kézilabdában, amikor sok játékos évente vált csapatot. Ferling Bernadett azonban egész felnőttpályafutása alatt kitartott szeretett klubja mellett, amellyel számos sikert ért el. Már többször is felvetődött, hogy befejezi a játékot, de aztán a mostani szezon végén jött el a búcsú ideje. A 37 éves irányító-átlövőt egy kis időutazásra invitáltuk, hogy együtt tekintsük át a hosszú pályafutást. Volt miről beszélgetni...

„Tatabányához fűződnek az első kézilabdás emlékeim. Az anyukám is kézilabdázott, az apukám meg fociedzőként sokszor hordott le a pálya mellé, így elmondhatom, hogy a pálya környékén nőttem fel. Mivel lány lettem, tulajdonképpen egyenes út vezetett a kézilabdához, amit nagyon hamar elkezdtem. Már hatévesen kiharcoltam, hogy ne kelljen úszni járnom, és helyette inkább kézilabdázhassak, tulajdonképpen korkedvezménnyel bevettek a nagyobbakhoz. Azóta tart ez a szerelem..." – elevenítette fel a Nemzeti Sport Online-nak a kezdeteket Ferling Bernadett, aki már akkor is imádta a labdát, és az elmondások szerint ügyes is volt, úgyhogy hamar sikerélmény érte a játékban. Először egy kicsit elkedvetlenedett, amikor az irányítóposzt maradt számára, de az edzője hamar meggyőzte, hogy alkalmas a feladatra („már akkor is szerettem szervezkedni, és a középpontban lenni a csapaton belül"). Az élet pedig igazolta a döntés helyességét.

Az első szárnypróbálgatások tehát szülővárosához kapcsolódtak, és a szüleivel is úgy egyeztek meg, hogy ott teszi le az érettségit. Az utolsó évben már feljárt a TF-re, mert nagyon szeretett volna oda bejutni, egy elrontott biológia-felvételi azonban keresztülhúzta a számításokat:

„Ekkor kerültem Dunaújvárosba, talán a sors akarta így. Már a Tatabányával is sokat játszottam az NB I/B-ben az újvárosiak ellen, és Pergel Pista bácsinak köszönhetem, hogy a csapathoz csábított, vele később is nagyon szerettem együtt dolgozni. További érdekes párhuzam, hogy az akkor a felnőttcsapatot irányító Laurencz László pedig az édesanyámnak volt az edzője még Tatabányán. Abban az időben is nagyon erős csapat volt Dunaújvárosban, amely előtte nyerte meg a KEK-et. Radulovics Bojanával és Balogh Beával együtt öten kerültünk akkor a csapathoz, nekik azért jóval nagyobb szerepük volt abban, hogy utána sikerkorszak köszöntött be a Dunaferrnél."

A kilencvenes évek elején privatizálták a vasműt, a vezetés pedig úgy gondolta, a sport révén népszerűsíteni tudja a vállalat nevét. A tudatos szakmai munka hamar meghozta a gyümölcsét, a klub 1995-ben újoncként megnyerte a Kupagyőztesek Európa-kupáját. Az 1997–1998-as szezonban a már Zsiga Gyula által irányított együttes mindent megnyert, az első magyar bajnoki cím és Magyar Kupa-elsőség mellett az élen végzett az EHF-kupában is. A legnagyobb sikert azonban a következő idény tartogatta:

„Szépen megjártuk a létra összes fokát, mielőtt jött az 1999-es BL-győzelem, amely fantasztikus eredmény volt. Még nem tudtam annyira kivenni belőle a részem, de nem zavart, mert szoros volt a kapocs abban a csapatban, emberként is nagyon szerettük egymást. Egy percig sem éreztem, hogy ne lennék teljes jogú tagja a közösségnek. A bemelegítést például én tartottam, próbáltuk mindenkinek megtalálni, hol tud hasznos lenni. Ez is volt a titka a sikernek. Nagy élményt jelentett a Hypo elleni, hétméteresekkel megnyert elődöntő, amelyet az átalakított jégcsarnokban, ötezer tomboló szurkoló előtt játszottunk. A hokisok öltözőjében minden olyan nagy volt, de feldobott minket a környezetváltozás, a hangulat pedig leírhatatlan volt. Utána évekig ezt emlegettük, és azért dolgoztunk, hogy át tudjunk költözni szezon végén. Szerencsére a későbbiekben is volt alkalmunk rá."

Így ünnepelték az újvárosiak a BL-sikert

A kilencvenes évek közepétől az ország egyik legeredményesebb klubjává nőtte ki magát a Dunaferr, a kézisek mellett a futballisták, a jégkorongozók és a röplabdások is bajnoki címet nyertek.

„Aki itt akkor részt vett bármilyen sportágban, örök emléke marad róla. Minden hétre több mérkőzés jutott, amire érdemes volt kimenni, ahol szurkolni tudtunk egymásnak. Erről szólt az életünk. A vasmű támogatásának köszönhetően nem voltak anyagi problémáink, csak a saját feladatunkra kellett koncentrálnunk, élhettük a sportolók gondtalan életét."

A Dunaferr a korszak meghatározó hazai nőikézilabda-csapata lett, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy 2005-ig ötször nyerte meg a magyar bajnokságot, és ugyanennyiszer végzett az élen a Magyar Kupában.

Ferlinget többször is megkeresték jó ajánlatokkal, ám úgy igazán soha nem vetődött fel benne a távozás gondolata. Pedig akadt olyan időszak is, amikor egyedüli válogatott játékos volt a csapatban, ami nagy kontrasztot jelentett a korábbi évekhez képest. A vasmű vezetésében történt változás miatt a kétezres évek elején csökkent a szakosztályok támogatása, így új szponzorok után kellett nézni. A legkritikusabb a 2008–2009-es szezon volt, amikor idény közben csak ifijátékosok maradtak, és még a kiesés réme is fenyegetett. Végül a klub korábbi klasszisai újra csatasorba álltak, és sikerült elhárítani ezt a veszélyt.

Hogyan állítaná össze Ferling az álomcsapatát?

„Amikor mindenki elment, az én fejemben is megfordult, hogy talán nem kellene foggal-körömmel ragaszkodnom a csapathoz, de a szívem nem vitt rá, hogy távozzak. Nem is tudtam elképzelni magam másik magyar együttesben. A családom is viszonylag közel lakik, tőlük sem akartam olyan messzire kerülni A pekingi olimpia után csak néhány őszi mérkőzésen léptem pályára, aztán jött a terhesség. A csapat felől közben rossz hírek érkeztek, de tavasszal Kocsis Böbével és Gáspár Gabival összefogtunk, s azt mondtuk, nem hagyjuk magunkat, és nagy nehézségek árán sikerült benntartani a csapatot" – mondta Ferling, aki hamar visszatért a pályára, és részt vett a névváltáson átesett együttes újjáépítésében. Nem volt könnyű megélni, hogy a korábbi sikerek után már nem tudják felvenni a versenyt idehaza az élklubokkal.

„A pénztelenség egy dolog, de amikor egy sportoló a csúcsról a pofozógép szerepkörébe kényszerül, nagyon nehezen emészti meg. Mi is nehezen viseltük. Felvetődött, hogy ezt így nem szeretném folytatni, de aztán annyi tehetséges fiatal volt, olyan jó közösség alakult ki megint, hogy nem tudtam megtenni. Igyekeztem példát mutatni, az új nemzedék pedig szerintem vevő volt rá. Sokszor kikérték a véleményemet a szezon végén a jövőjükkel kapcsolatban, de nekem ebben pont nem volt sok tapasztalatom. Az akadémia megalakulásával szerencsére egyre több tehetség érkezik, így megvan az utánpótlás."

A válogatottba viszonylag későn, 2003-ban került be, de ehhez az évhez fűződik a legkedvesebb emléke is:

„A Dunaújvárosban is későn kezdtem el játszani, és sérülés is hátráltatott, így a nemzeti csapatban csak huszonhat évesen mutatkozhattam be világversenyen. Ez volt éppen az emlékezetes zágrábi világbajnokság, ahol a döntő nem úgy sikerült, de ennek ellenére szép emlék maradt az a két hét. Debütálásnak meg különösen jó volt, aztán évekig ott maradtunk az élmezőnyben. Nagyon szerettem a válogatottban szerepelni, annyira különlegesnek éreztem magam ettől."

Ferling összesen 150-szer ölthette magára a válogatott mezét, a vb-ezüst mellett 2005-ben világbajnoki bronzérmet, egy évvel előtte a hazai rendezésű Európa-bajnokságon szintén bronzot nyert, de tagja volt a 2004-es olimpiai ötödik és a 2008-as olimpiai negyedik csapatnak is. Utolsó válogatottsága a rossz emlékű, németekkel szemben elbukott 2011-es világbajnoki selejtező volt („szívesen kihúznám egy tollvonással a pályafutásomból, de sajnos nem lehet").

Az utóbbi években már többször is előjött a visszavonulás lehetősége, de erről csak a mostani szezonban tudta meggyőzni magát, miközben már a profi pályafutása utáni életre is gondolt.

„A szezon végére mindig elfáradtam, de éreztem magamban az erőt a folytatásra, ráadásul a csapat is egyre sikeresebb lett, ez plusz önbizalmat adott. Idén már nem így volt, talán nem is tudtam úgy teljesíteni, ahogy magamtól elvárnám, ezért döntöttem úgy, hogy itt a vége. Az új kihívások is vonzanak, szeretném magam kipróbálni a másik oldalon. Már a pályafutásom alatt továbbképeztem magam edzői irányba, de kimondottan kézilabdaedző nem szeretnék lenni. Nem nagyon tudok ésszel gondolkodni, inkább a szívemre hallgatok, ez egy edzőnél nem lenne előny. Kitaláltam magamnak, hogy az erőnléti edzői vonalon fogok továbbmenni. Elég kevés ilyen van még a sportágban itthon, és szerencsére Újvárosban az akadémián és a felnőttcsapatnál is lesz helyem. Fejben már nehéz volt ez az év, sokat kivett belőlem. Tudom, hogy rettentően fog hiányozni a játék, de nem szakadok el a kézilabdától, abba bele is halnék..."

Az utóbbi húsz év magyar kézilabdázásának egyik kiemelkedő klasszisát augusztus 28-án egy nagyszabású gálameccsel búcsúztatják Dunaújvárosban, ahol összecsapnak a múlt és a jelen legendái. A sportcsarnok falát több korábbi kedvenc meze díszíti, a sor idén talán egy új taggal bővülhet:

„Bízom benne, nem szoktak ilyet mondani, de remélem, hogy a kettes számú mez is felkerül a csarnok falára. Virágnak is nagyon tetszene, mindig kérdezi, hogy mikor fog felkerülni. Nehéz helyzet elé állítottak a búcsúmeccs kapcsán, mert egy listát kellett írnom, hogy kit hívjunk meg. Ha rajtam múlik, pár száz név szerepelt volna rajta, de aztán sikerült lecsökkenteni. Fontos volt, hogy úgy tudjam lezárni, ott legyenek, akikkel együtt játszottam, akiket szerettem.”