Kézisek kézise: amikor a Veszprém egyértelmű hegemóniára tett szert itthon

Merész húzással kezdte a kilencvenes éveket az egyre magasabbra törő veszprémi férfi kézilabdaklub, amelyet akkoriban VÁÉV Bramac SE-nek hívtak.

A rendszerváltozás előestéjén, amikor nem volt olyan népszerű Magyarországon orosznak lenni, a gárda szerződtette Valerij Melnyiket a kispadra, valamint a vele BEK-győztes beálló Jurij Zsitnyikovot és a balszélső Igor Zubjukot, akik egyben a klub történetének első légiósai lettek.

A szurkolók nem is örültek igazán az érkezőknek, főleg amikor követte őket Igor Szazankov, Melnyik ráadásul igen összeférhetetlen figurának bizonyult. A rossz nyelvek szerint miatta hagyta el a klubot Pribék István, de Éles Józseffel sem jött ki. A Bramac a tetejébe Melnyik egy adminisztratív hibája után elveszítette a bajnokságot – hozzájárulva az Elektromos máig utolsó elsőségéhez –, és az idény végére összeesett a Kupagyőztesek Európa-kupájában is, pedig a nyolcaddöntőben legyőzte a szovjet SZKA Minszk, a negyeddöntőben pedig az osztrák Stockerau együttesét. Sőt, az elődöntő első mérkőzésén 20–15-re múlta felül a Pecsenye András vezette német TSV Milbertshofent, ami után nyugodtan is várhatta volna a visszavágót. Azonban, mint kiderült, Melnyik már a kinti mérkőzés előtt tárgyalt a német klub vezetőivel az átigazolásáról, majd érthetetlenül megkeverve a magyar együttes összeállítását, 23–15-re elveszítette az „augsburgi csata” néven elhíresült összecsapást. Sokan a bírókat, még többen Melnyiket hibáztatták, de a lényeg, hogy a nagy lehetőségek előtt álló Bramac mindent elbukott.

Ebből azonban erőt merített, és képes volt az alapvető változtatásra. Az arrogánsan távozó Melnyik helyére a következő idényben a győri Joósz Attila ült, aki elöl Éles József, hátul Csoknyai István köré építette a csapatot, amelyben ott játszott Gulyás István és Sótonyi László is, az ifik közül pedig felhozta a kapuba Lepsényi Sándor mellé Perger Zsoltot. A megújított VÁÉV Bramac csodát tett, a KEK-ben legyőzte a spanyol Bidasoa, a svájci RTV Basel és a dán Gudme csapatát, hogy a fináléban újra találkozzon az ezúttal már – a betegeskedő Anatolij Jevtusenko helyére lépő – Melnyik vezette Milbertshofennel. Az orosz tréner a párbaj előtt lekicsinylően nyilatkozott a veszprémi együttesről, amely ehhez képest tíz góllal (24–14) döngölte a földbe itthon csapatát, a VÁÉV vezére, Éles József hétszer talált be a vendégkapuba.

A visszavágón az akkor már a lelátón ülő Melnyik még mindig a németeket tartotta favoritnak, de a Bramac 27–20-as sikere azt jelentette, hogy a Bp. Honvéd (1982) és a Rába ETO (1986) után a Veszprém 1992-es KEK-győzelmével a harmadik magyar csapat lett, amely nemzetközi kupát nyert. Az évtized során a klub még kétszer jutott a sorozat döntőjébe, de 1993-ban a francia OM Vitrolles, 1997-ben pedig a spanyol Bidasoa Irún ért célba. Viszont ettől az évtizedtől számolhatjuk a gárda hazai hegemóniáját, ugyanis a kilencvenes években hétszer szerezte meg a magyar bajnok címet, nyolcszor a Magyar Kupát, a gólkirály és világválogatott Éles Józsefet pedig háromszor választották meg az év magyar kézilabdázójának (1992, 1993, 1997).

Eközben a magyar férfiválogatott közel sem szerepelt olyan jól, ahogy a szakma és a szurkolók várták. A gárda az évtized során egyetlen olimpiára jutott csak ki, az 1992-es barcelonai nyári játékokon a Joósz Attila vezette együttes hetedik lett, kikapott Dél-Koreától (18–22), Izlandtól (16–22) és Svédországtól (21–25) is, a helyosztón azonban 23–19-re legyőzte Romániát.

Az 1993-as világbajnokságon sem ért el átütő eredményt a nemzeti csapat, Svédországban 11. lett, 1995-ben, Izlandon pedig, miután alulmaradt Tunéziával szemben, már a csoportjából kiesett, és a 17. helyen végzett. A két tornán kilenc vereség mellett mindössze három győzelmet sikerült felmutatni, kettőt az Egyesült Államok, egyet Egyiptom ellen. Sovány vigasz, hogy 1993-ban Éles József 41 találattal hármas holtversenyben gólkirály lett.

Aztán az 1997-es vb-n, Japánban végre megmutatta a Vass Sándor vezette válogatott, hogy mire képes. A keretben az akkor már világklasszis Éles mellett ott volt Csoknyai István, Gulyás István, Pásztor István, Sótonyi László, Mezei Richárd és Szathmári János is.

Ez a csapat a D-csoport második helyén végzett, miután legyőzte Marokkót (25–19), Kubát (22–21), az olimpiai bajnoki címvédő Horvátországot (23–20) és Kínát (39–19), és csak a későbbi bajnok, korszakos orosz csapattól kapott ki (19–24). Az egyenes kieséses szakaszban előbb legyűrtük Csehországot (20–19), majd Izlandot (26–25) és a svédektől elszenvedett elődöntős vereség miatt bronzmeccset játszhattunk a címvédő franciákkal, és egyetlen góllal kaptunk ki tőlük, 28–27-re – így lett negyedik a csapat.

Az 1994-ben induló, ekkor még csak 12 csapatos Európa-bajnokságokon az évtized folyamán háromból egyszer sem tudtunk a csoportkörökön túljutni. Az 1998-as, olaszországi kontinensviadalon 6. lett az együttes, ami nem rossz eredmény, főleg, hogy mindmáig ez a magyar válogatott legjobb Európa-bajnoki szereplése.