Golovin Vlagyimir nem állna meg a bronzéremnél, még merészebb álmai vannak a női kéziválogatottal

– Melyik érzés volt erősebb önben az M4 Sport – Az Év Sportolója Gálán, amikor az év edzőjeként kimondta a nevét a díjat átadó Mocsai Lajos: a meglepődöttség vagy a meghatódottság?
– Mindkettő erős volt bennem, olimpiai évben nem szoktak díjat adni olyan edzőnek, aki nem volt érintve ötkarikás bajnoki címben. Nagynevű trénerek voltak a kategóriában, akik sokat dolgoztak. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz az eredmény, mindkét elismerés, a válogatotté és az enyém is meglepetésszerű. Nagyjából összeraktam a fejemben, hogy ha véletlenül nekem kell kimennem, mit fogok mondani, de tényleg meglepődtem.

– Mekkora elismerés, hogy választott hazájában ön lett az elmúlt esztendő legjobb szakembere?
– Óriási. Az edzői munka nem könnyű és hullámzó eredményességű, de jólesik, ha elismerik, amit csinálsz. Szerintem két éve is jól tettem a dolgomat, csak másképpen alakult a válogatott szereplése, mint tavaly, ezért is szoktam mondani, hogy a teljesítmény és az eredmény összetett, nem tudhatod, hogyan alakul egy-egy torna. A csapat és a szakmai stáb tagjai nélkül nem lehetnék a legjobb edző, a díjat én kaptam, mégis közös az elismerés, mindenki beletette a maga munkáját, közösen megcsináltuk és meglett az eredménye. Ha fordítva rendezik, és decemberben lett volna az olimpia, nyáron meg a női kézilabda Európa-bajnokság, meglehet, teljesen más a végeredmény a választáson. Ettől függetlenül sokat gondolkoztam azon, hogy az Eb több mint két hete alatt nagyon sok szurkolót megmozgattunk, rengeteg embernek szereztünk örömet – a napokban is gratuláltak egy áruház parkolójában a szomszédos autóból kiszólva, miközben éppen bepakoltam.

– Hogyan éli meg ezeket a pillanatokat, a szurkolók, az emberek elismerését?
– Boldoggá tesz. Edző vagyok, tudom, ezeket a pillanatokat most élvezni kell, mert lehet, nem tart sokáig, hiszen jönnek a következő feladatok. Magasra tettük a lécet, nagy lesz az elvárás velünk szemben a jövőben.

– Az Operaházban rendezett gálán a köszönőbeszédében kiemelte a hazánkban dolgozó edzőket, a munkájukat, tapsot kérve nekik a közönségtől. Ez spontán reakció volt vagy készült rá?
– Direkt szerettem volna rájuk is felhívni a figyelmet. Én kaptam a díjat, de tisztában vagyok vele, hogy nem én neveltem például Klujber Katrint, Faluvégi Dorottyát vagy Szemerey Zsófit, nagyon sokan dolgoztak velük korábban. Anno vezetőedzőként vagy szövetségi kapitányként valamennyit én is tettem egy-egy kerettag fejlődéséért, de év közben a kluboknál más trénerek tesznek érte, hogy jobbá váljanak a játékosok. A tavalyi olimpián egy helyen voltunk más sportágak képviselőivel, a vízilabdázókkal vagy a vívókkal, mindenkivel. Ismerkedtünk, beszélgettünk, kiderült, más edzőknek is ugyanolyan gondjaik vannak, mint nekünk, ugyanúgy dolgoznak a szakmai stábok, és mindenki azon van, hogy Magyarország minél eredményesebb legyen a világversenyeken.

– Kiktől tanulta a legtöbbet?
– Mindenkitől, nagyok sok jó edzőm volt. Magyarországon játékosként Zsiga Gyulával dolgoztam először Szolnokon, nála a mai napig ugyanolyan szervezett a munka. Hajdu János teljesen más szemléletet és gondolkodásmódot hozott, megmutatta, nemcsak egyféle megközelítés létezik, másféleképpen is meg lehet oldani a feladatokat. Kaló Sándor hozzám közelebb álló dinamikai módszerekkel dolgozott, míg Koleszár György lazább volt mentalitásban, senkinek sem harapta le a fejét, ha valami nem úgy sikerült, hanem próbált segíteni, nála stressz nélkül játszhattunk. Később, már edzőként szakmailag a legtöbbet Elek Gábor mellett tanultam a Ferencvárosnál. Összességében valami mindenkitől megragadt bennem, noha én más edző vagyok, de sokak módszereit használom és beépítem azokat az elemeket, amelyek nekem játékosként jók voltak: ha egy bánásmód vagy módszer kézilabdás koromban nekem bejött, próbálom most átadni a játékosaimnak edzőként.

– Ez lehetett a titok a legutóbbi Európa-bajnokságon is?
– Ha az ember jól érzi magát, akkor képes a csúcsteljesítményre. Sokat dolgozunk mentálisan is, hogy levegyük a terhet a kerettagok válláról, hiszen a kézilabda egy játék, amit élvezni kell. Tudom, bárki, bármit is mond, amikor az ellenfél „pofán vág”, akkor nem élvezed, de akkor is összpontosítani kell a következő feladatra. Talán az a legnagyobb erénye a csapatunknak, hogy mindig az előttünk álló feladatra figyel, ez segített a Montenegró elleni Eb-meccsen is, amikor a rossz kezdés nem okozott stresszt, hanem mindenki a legjobb tudása szerint próbálta végrehajtani a feladatát. Ilyenkor jönnek az eredmények is.

– Az Észak-Macedónia elleni Eb-csoportmeccs után a vegyes zónában viccelődve azt mondta, a szünetben úgy kiabált az öltözőben, mint az oroszok híresen hírhedt kapitánya, Jevgenyij Trefilov. Persze nem így történt, nem is tudnánk önről elképzelni. A fentiekből is kiindulva sokkal inkább tűnik úgy, hogy a nyugalmat és a higgadtságot próbálja meg átadni a játékosainak.
– De viccnek jó volt, nem…? Trefilovot egyébként ismerjük, tudjuk, milyen edző, ám a pályán kívül rendben van, jó a humora. Csak meccs közben másképpen „motivál”. A 2022-es Európa-bajnokságon a horvátok elleni időkérésnél egyébként én is ordítottam, úgy voltam vele, ha az a stressz megmarad a csapatban, abból nem jövünk ki jól, ezért kiabáltam. A csapat utána szépen felépítette magát azon a tornán. Ha egyre nő a nyomás, nehéz bármit is csinálni, ezért a stressz kezelése nagyon fontos szempont nálunk is, és ezt megoldottuk a legutóbbi kontinenstornán is.

VAN REMÉNY, HOGY MÉRETBEN IS FELVEGYÜK A VERSENYT

– A juniorválogatott 2018-as vb-sikere után a közvélemény nagy része már szívesen látta volna a felnőttek élén. Mennyin múlt, hogy a magyar válogatott helyett ne a CSZKA Moszkvánál kössön ki?
– Apróságok döntöttek, mert nagyjából egy időben jött a két lehetőség 2021-ben. Mivel Elek Gábor jelezte, hogy Tokió után nem akarja folytatni a munkát a válogatottal, májusban már voltak tapogatózó beszélgetéseim a szövetséggel. Egy héten belül érkezett a CSZKA Moszkva megkeresése is, és végül a válogatott mellett döntöttem. Szerintem sok edző ugyanígy választott volna. Nem felejtettek el Oroszországban sem, tavaly szinte az összes Eb-meccsünket közvetítették és a helyi riporterek egyértelműen nekünk drukkoltak, olyan is volt, aki „varázslónak” nevezett.

– Messziről indult, amíg elért a csapattal a 2024-es, olimpiai szereplést és Eb-bronzot hozó évig. A kinevezését követően két vb-10. hellyel és közöttük egy Eb-11. helyezéssel zárultak a világversenyek, és persze ezzel együtt erősödtek a kritikus hangok. Mennyire volt nehéz közben megőrizni a hitet az elvégzett munkában?
– Az első két világverseny szerencsétlenül alakult a sorozatos sérülések miatt. Elég, ha csak a 2022-es Eb-t említem, amelyen balátlövőben Háfra Noémire és Zácsik Szandrára sem számíthattam, így Kuczora Csenge került át a posztra, aki addig irányítót játszott. A csapatépítés kezdetét a 2023-as vb-selejtezőtől számítom, utána már nem volt nagy mozgás a kereten belül, a súlyos sérülések is elkerültek minket, így szépen lassan építkezhettünk. Ennek már lassan két éve, ezalatt alaposan megismertük egymást, és kialakult az elengedhetetlen hierarchia a kereten belül. Mindenki tudja, mit várnak tőle, mit várhat magától, mi a feladata az adott szituációban. A klubokkal szemben ez időigényesebb feladat, mivel jóval ritkábban találkozunk, olyan is előfordul, hogy három hónapig nem látjuk egymást.

 – Amikor átvette a csapatot, a tesztek azt mutatták, hogy a harmincöt tagú keretből éles helyzetben öt játékos vállalja a felelősséget. A tavalyi Eb után már úgy vélte, ha újra elvégeznék a felmérést, szinte mindenki átmenne.
– A közös munkánk elején inkább a kudarckerülés jellemezte a társaság nagy részét, kevesen vállalták a felelősséget. Azóta ez drasztikusan megváltozott, a decemberi torna is azt mutatta, bárkire jött ki a helyzet, bátran elvállalta. Ha nem jött be a megoldás, a mellette levő rögtön támogatta. Amikor Csíkos Lucát pályára küldtem a franciák elleni bronzmeccsen, az első akciónál kiesett a kezéből a labda. A televízió nem mutatta, de miközben futott lefelé, a másik oldalról Klujber Katrin hangosan biztatta. Később Luca lőtt két fontos gólt. A lányok egymást építik, így működik egy vérbeli csapat.

– Jelenleg nincsenek nagy átlövőink, és meccseket eldönteni képes beállóink. Ahogy egy orosz interjúban fogalmazott, „Mörköket és Oftedalokat neveltünk”, és ez a válogatottban alkalmazható taktikát is behatárolja. Mennyire halad efelé a kézilabdázás vagy van helye még a klasszikus átlövőknek?
– Hozzám közel áll a régi stílus, amikor az irányító szépen előkészít az átlövőnek, aki felemelkedik és bebombázza – csodálatos! Ezután már jobban ki kell lépnie a védőnek, ezzel megnyílik a terület mások előtt. Azonban tudomásul kell venni, hogy egyre kevesebb az átlövés, mert nem olyan hatékony, mint a betörés. Itthon évekig nem fordítottunk elég időt a magas átlövők fejlesztésére, miután az alacsony játékosokkal könnyebben elérhető a siker utánpótláskorban. Valószínűleg 20 és 25 éves kor között sokakat elveszítettünk, mert nem volt meg a türelem a velük való munkához. Aztán hiába akartunk mi is Mörköket és Oftedalokat kinevelni, ők utánozhatatlan zsenik, és azt sem szabad elfelejteni, hogy általában nem védekeztek. Van azonban remény, hogy a tendencia megváltozik, addig azonban a mostani karakterünkhöz kell a taktikát igazítani.

– Mikor fogjuk méretben is felvenni a versenyt a skandinávokkal?
– Az még odébb van, de a mostani serdülőválogatottban már vannak magas átlövők és beállók. Már nem húzzák le a listáról azokat a magas játékosokat, akik fiatalon még nem elég ügyesek. Mindenki tisztában van vele, hogy sokat kell velük foglalkozni, és lehet, hogy tíz közül csak egyből lesz a végén kiemelkedő játékos, míg az alacsonyabbakból nagyobb arányban juthatnak el NB I-es szintig.

A HELYÉN KELL KEZELNI AZ EB-BRONZÉRMET

– A részben hazai rendezésű Eb-n ugyan a hat közé jutás volt a hivatalos cél, a lányok maguk között mégis éremről beszéltek. Mennyire volt merész a terv?
– Simon Petra volt talán az első, aki az Eb előtt arról nyilatkozott, hogy a magyar válogatottnak az éremért kell harcolnia. Neki ez a magabiztosság a személyisége része. A svédek legyőzésekor aztán az egész csapat megérezte, ha meg tudjuk tartani azt a teljesítményt, odaérhetünk a dobogóra. Szerintem még fejlődtünk is utána, végig okosan kézilabdáztunk, és biztos, hogy az olimpia is fontos állomás volt rutinszerzés szempontjából. A keret nagy része utánpótláskorban világbajnok meg Európa-bajnok volt, és csak ott motoszkált a fejükben, ha juniorként meg tudtam csinálni, felnőttként is menni fog. Helyén kell azonban kezelni a mostani bronzérmet, ha innentől minden évben érmet kell szerezniük, és nem sikerül, kudarcként fogják felfogni. Jól kell belőni előzetesen a célt, amelyhez ismerni kell a sorsolást – utóbbira nem lehetett egy szavunk sem az Eb-n.

– Jó volt hallgatni, hogy több magyar játékos is kiemelte Papp Nikoletta szerepét a teljesítményünkben. Hogyan lett belőle ennyire meghatározó védő, mennyit jelent nekünk az ő pároskapcsolata Tóvizi Petrával?
– Nincs tervben, hogy védőspecialistát faragunk belőle, most úgy alakult, hogy védőként számítottunk rá, és ezt elfogadta. Biztos szeretné a támadásból is kivenni a részét, és a jövőben bővülhet is a szerepe. Kevés hármas védő van az országban, márpedig a taktikánkban fontos, hogy belül lezárjuk a területet, és inkább a szélsőkre jöjjenek ki a helyzetek. Nikit a személyisége miatt is elfogadják a társai, ráadásul kiválóan kommunikál a kapusokkal. Ez azért is fontos, mert mindig vannak olyan helyzetek, amelyekre élőben kell reagálni. Petrával szobatársak voltak, és mindig kérték tőlem a megvágott videóanyagot az ellenfelekről, amelyet maguk is kiveséztek. Általában ugyanúgy láttuk a dolgokat, de olyan is előfordult, hogy valami mást javasolt védekezésben. Ez is az egyéni felelősségvállalás része.

– A gólkirályi címet szerző Klujber Katrin szerepe is meghatározó volt. Szimbolikusnak is tekinthetjük, hogy sérülten is vállalta a bronzmeccset?
– Valóban problémája volt az ugrótérdével, emiatt összetartást is hagyott ki az ősszel. Ez nála mindig kritikus, mert amikor fáj a térde, veszít a dinamikájából, ami elengedhetetlen a játékához. Már az első, franciák elleni mérkőzésen láttam a mozgásán, hogy nem tud rendesen visszafutni. A bronzmeccs előtt aztán izomhúzódással is küzdött, de egyértelműen mondta, hogy nem érdekli, vállalja a játékot. Nélküle biztos nem sikerült volna, ráadásul amikor a pályán van, a többiek is nyugodtabbak. Vannak mérkőzések, amikor a játékosoknak „meg kell halniuk a pályán” a sikerért, ez is ilyen találkozó volt, és sokat hozzá is tett. De említhetném Szemerey Zsófit is, akivel szintén sokat kellett foglalkoznia az egészségügyi stábnak, hogy pályán lehessen a bronzmeccsen.

– A svédek és a franciák legyőzése jelentheti azt, hogy egyre inkább megérkezünk az élmezőnyhöz?
– Korábban folyamatosan témát jelentett, hogy erőnlétben nem vesszük fel velük a versenyt. Ezen a téren sokat fejlődtünk, a játékosok elképesztő munkamorált mutattak és valóban közelítünk az élcsapatokhoz. Ugyanakkor beszédesek voltak a norvégok elleni Eb-elődöntőnk adatai: a játékosaik nemcsak magasabbak és nehezebbek voltak, hanem dinamikusabbak is! Ezért jó, hogy már mindenről hozzáférhetők a számok, és szerencsére ez fejleszthető terület, a közeljövőben áttekintjük, milyen módszerrel tudunk ebben is előrelépni. Nekünk sokat jelentett, hogy az olimpia évében a korábbiaknál jóval többet tudtunk együtt dolgozni, 2025-ben a vébével együtt ötvennyolc napunk lesz a közös munkára.

AZ OLIMPIAI BAJNOKI CÍM LEBEG A SZEME ELŐTT

– Miért áll közelebb önhöz a női kézilabdázás?
– Szerintem könnyebb nőkkel dolgozni, jobban tűrik a munkát, és olyan a lelkiviláguk, mint a gyerekeknek. Viszont csak akkor működik, ha sikerül közös nevezőre jutni velük. Szeretik érteni, mit miért csinálunk. Régóta vallom, ha meggyőzöd őket, hegyeket képesek megmozgatni.

– Kívülről is egyértelmű, hogy a játékosok mostanra teljesen bíznak egymásban, az edzőben és a taktikában.
– Győri-Lukács Viktória nyilatkozta, hogy a horvátok ellen megfordított 2023-as vb-meccsen valami átkattant bennük, és megérezték, mire képesek. Biztos sokat számított ez a fordítás mentális szempontból, és az is fontos, hogy a játékosok ne féljenek attól, ha valami nem sikerül. A mentáltréner sokat dolgozott a lányokkal azon, hogy mindig az adott pillanatban előttük álló feladatra koncentráljanak. És nem egy-egy ember, hanem az egész csapat. Nem hagyhatod, hogy egy sikertelen támadás elvonja a figyelmedet a következő védekezésről, azért kell hatvan percen át küzdened, hogy a végén meglegyen az esélyed a győzelemre. Az előttünk álló csapatok elleni meccseken sem lehet kiengedni, ha úgy is látszik, elment a hajó. Ha egyik mérkőzésen tízzel kikapsz, nem fogsz tudni nyerni a következőn sem. Ha viszont egy szoros találkozót játszol, arra tudsz építeni. A tavalyi érem fontos visszacsatolást jelentett, hogy nem hiába vállaltak pluszmunkát is a játékosok a fejlődésük érdekében. Az év csapata-díjnak azért örültem jobban az egyéni elismerésemnél, mert szintén megerősítést jelentett a játékosoknak. Énközpontú világban élünk, a válogatottban is sok az egyéniség, mégis jó látni, hogy háttérbe tudják szorítani a csapat érdekében.

– Nem hiányzik a klubedzőség?
– Hiányzik, persze, jobban szeretek a pad mellett állni és edzést tartani, mint nyilatkozni. Az első félév nagyon furcsa volt, de aztán megszoktam. Ugyanúgy írom magamnak a havi programokat, mint korábban, hiszen így nevelkedtem, az egész életemet a kézilabdázás mellett töltöttem, szigorú időbeosztással. A következő időszakban például szeretném kielemezni a holland és a német válogatottat, hogy mire összekerülünk, már legyen egy képem róluk. Sok fiatal jött be hozzájuk, átalakulóban vannak, a hollandoknál ráadásul új a szövetségi kapitány. Nemcsak a játékosok, hanem az edzők esetében is fontos a meccsrutin, és mivel szövetségi kapitányként jóval kevesebb mérkőzésem van egy évben, fontos volt, hogy olyan segítőm legyen, mint Szilágyi Zoltán, aki a Debrecennel folyamatosan tűzközelben van. 

– A felesége, Alena Abramovics az NB I-es Esztergom kapusedzője. Mennyire téma otthon a kézilabda?
– Ritka, hogy ne kerülne otthon szóba valamilyen módon, de a gyerekek miatt a foci is gyakran beszédtéma. Van egy tizennyolc éves lányom az első házasságomból, aki régebben kézilabdázott, de már abbahagyta. Mellette egy négy- és egy hatéves fiút nevelünk, az idősebbel gyakran focizunk, és mondhatom, hogy kiváló párost alkotunk. Látszik, hogy szeret mozogni, szülőként nekünk ez a legfontosabb. Mivel a feleségemnek gyakran napi két edzése van, sokat kell egyeztetnünk, és gyakran én megyek az óvodába a gyerekekért.

– Emlékszik, mikor volt az első alkalom, hogy magyarul álmodott?
– Kétezer környékén lehetett. Egyszer csak azt álmodtam, hogy az orosz barátaim magyarul beszélnek velem – eléggé furcsállottam. Úgy tartják, amikor elkezdesz az adott ország nyelvén álmodni, már oda tartozol. Otthon a haverjaim is azzal fogadtak, te már nem orosz vagy, akcentussal beszélsz, más lett a humorod is. Tizenöt évesen már egyedül kellett megállnom a helyem a világban, miután elkerültem a kijevi akadémiára, később pedig Moszkvába. Huszonkét évesen érkeztem meg Magyarországra, ennek pedig már harminckét éve, tehát az életem nagy részét itt töltöttem, és a közösség mindig formálja az embert. Természetesen az is bennem maradt, amit otthonról hoztam, az ottani edzőktől is sokat tanultam. Csak a hülye hiszi magáról, hogy mindent tud, az okos viszont mindig kérdez. Én inkább beszélek minden kollégával, és azt nézem, hogyan tudnék fejlődni.

– Megható volt hallgatni, amikor azt nyilatkozta lapunknak, annyi mindent kapott Magyarországtól, hogy még az Eb-bronz után is úgy érzi, van mit törlesztenie. 
– Ez így is van, nem olyan egyszerű ám visszaadni azt a sok mindent, amit kaptam. Azon leszek, hogy még törlesszek.

– Továbbra is feltett szándéka, ha már játékosként nem volt rá módja, edzőként szeretne olimpiai bajnok lenni?
– Nem tettem le róla! Nem tudom garantálni, hogy sikerül, de ez lebeg a szemem előtt. Ahogy az életben, a sportban is szükség van nagy célokra. Ez is ilyen távoli, nehezen elérhető cél. Szerencsére nemcsak nekem, a lányoknak is nagy álmaik vannak. Apránként kell egyre közelebb érni hozzájuk, előtte kisebb részcélok teljesítésével. Látom a csapatban a lehetőséget, hogyan tudnánk rövid távon még stabilabbá válni.

– Ha netán Los Angelesben sikerülne a csapattal a csúcsra érni, jönne az újabb kozáktánc az öltözőben?
– Akkor valami komolyabb magánszámmal állnék elő. Mondjuk, ahogy Klujber Ketivel néztük az Operaházban a magyar néptáncosokat, egyből megböktem, hogy bizony van még mit gyakorolnom…

Golovin Eb-bronzmeccs utáni öltözői tánca 1:50-től

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. február 1-i lapszámában jelent meg.)