Kézisek kézise: Gódorné Nagy Marianna meglepődött, hogy ő nyerte a szavazást

Murvás-földes, közvetlenül a szabadidőközpont előtt inkább egy, mint kétsávos út, egy-egy megkopott GÓ-NA feliratú tábla – szó se róla, mintha a térképről menne le, aki Szentgyörgyvölgybe érkezik. Aztán, ha odaér, legszívesebben el sem menne többé.

„Vidéki lány vagyok, de ahányszor hazajövök, rácsodálkozom a szépre” – mondta a hangjában különös áhítattal, a mélyzöld tájat pillantásával körülölelve Gódorné Nagy Marianna, s ha már a gazda „friss” szemmel figyeli az őt körülvevő csodát, az érkező is elámulhat a látványon. Igazi kis ékszerdoboz az Őrség szívében, a szlovén határtól csak néhány kilométerre a falucska, amelyben több mint két évtizeddel ezelőtt letelepedett Gódor Mihály és felesége, a Kézisek kézise-szavazáson – Görbicz Anitát és Sterbinszky Amáliát megelőzve – minden idők legjobb magyar női játékosának választott Nagy Marianna.

„Úgy indult az egész, hogy itt voltunk mi ketten hülye testnevelő tanárok, és szerettünk volna sportos táborokat szervezni. Kezdetben hétvégi nyaralónak szántuk, aztán ez lett belőle” – kezdte az olimpiai bronz- és világbajnoki ezüstérmes, háromszoros BEK-győztes, miközben néhány iskolai telefon után – hiába, nemrég lett vége a tanévnek, akad még teendő – körbevezet a birtokon. Van itt minden: hangulatos faházak a táborozó gyerekeknek, fedett teraszos rész, medence, a kinézete miatt templomnak „becézett” épület, ahol a kézilabdaedzéseket tartják, ha esik az eső. Egyvalami mégis hiányzik: „Meg ne kérdezze, miért nincs kézilabdapálya” – nevetett a magyar válogatottban csúcstartóként 281, az osztrákban több mint száz mérkőzést játszó jobbátlövő, hiszen a szabadidőközpontban nincs a kedves sportágnak rendszeresített játéktér. A füves részre viszont szabvány méretű pályát lehet felrajzolni, a férje, a hosszú évek óta az osztrák válogatott kapusedzőjeként dolgozó Gódor Mihály meséli, hogyan festik fel a vonalakat. Régi idők játéka, jut eszünkbe, csak éppen a bitumen helyett fű a terep.

ÍGY TUDTA MEG GÓDORNÉ NAGY MARIANNA, HOGY Ő LETT A KÉZISEK KÉZISE!

„Tudja, milyenek a gyerekek, ha megkapják a labdát, nem akarnak tőle elszakadni. No, itt legalább megtanulják, hogy a kézilabda csapatjáték, passzolni kell, hiszen nem lehet vezetni a lasztit” – tette hozzá a 62 éves egykori klasszis, aki büszkén meséli, szerdán lerakták a Lentibe tervezett munkacsarnok alapkövét, azaz belátható időn belül végre lesz szabványpályájuk. A kisvárosban működik a férjével közös klub: a csapat korábban már feljutott az NB II-be, ám terem híján Nagykanizsán vagy Zalaegerszegen játszották a mérkőzéseket: „Az meg nem volt az igazi.”

Az iskolásként hét évig hegedülő Gódorné nemcsak edzéseket tart és a szabadidőközpontban dolgozik, hanem Lentiben, az Arany János Általános Iskolában testnevelő tanár, osztályfőnök, így aztán kijutott neki a digitális oktatás szépségeiből.

„Feladatsort készítettem a gyerekeknek az ókori olimpiákról, illetve Magyarország híres sportolóiról, érmeseiről. A tesiórákon ilyenekről úgysem hallanak, most legalább tájékozódhattak” – mondta, miközben már a kecskék felé vesszük az irányt, ám felvetésünket kacagva hárította el: magát azért nem foglalta bele a kérdéssorba.

Pedig helye lenne ott. Már 18 évesen szerepelt az 1975-ben világbajnoki bronzérmes válogatottban, a Csorna kézilabdázójaként hívta meg a keretbe „az a drága Bogyi bácsi”, Török Bódog kapitány, majd egy évvel később erőssége volt a montreali olimpián bronzérmes társaságnak.

„A kézilabdázók tudják, ki vagyok, az iskolában meg egyik-másik gyereknek a szülője ismer. Olyankor a fiúk, lányok mindig megkérdezik, hogy ó, Marianna néni járt olimpián? Leülök, és mesélek nekik – s miközben ezt mondja, már szép házuk teraszán emeli ki az irigylésre méltó éremgyűjteményből a talán legnagyobb becsben tartott darabot. – Fantasztikus élmény, hogy engem, a kis hülye vidéki lánykát beválogatott Bogyi bácsi, akinek amúgy mindenki angyalka volt. Az olimpia előtt fél vagy egy évvel sem álmodtam volna arról, hogy eljutok Montrealba, azt terveztem, hogy négy év múlva lehetek ott. Hál' Istennek, előbb összejött.”

Az érmekkel a kézben előjönnek a történetek is. Kihagyhatatlan a sportág aranyéve, 1982, amikor a Vasas elhódította a BEK-et, no meg a válogatott felejthetetlen hangulatú világbajnokságon szerzett ezüstérmet Budapesten, a Sportcsarnokban. Gódorné akkor már mindkét társaság csillaga volt, a vb-n egy-egy meccsen 11 meg 12 gólokat lőtt, és persze a BEK-ben is a hátán vitte a csapatot: „Fantasztikus élmény volt a Vasassal, a saját csarnokunkban győzni – ezt még talán azt sem tudja elképzelni, aki sportol.”

Még kétszer ért csúcsra a BEK-ben, már az osztrák Hypóval, hiszen az NSZK-s kaland után a sztáralakulathoz vezetett az út. Nemcsak a sikerek jutnak eszébe, hanem például ahogyan az osztrák hegyekben tehénlegelőn felfelé futva edzettek, és tréfából „Sztrájkolunk!”-táblát készítettek. Vagy amikor a felkészülés alatt kivételesen síelhettek – ezt úgy sem hagyta ki januárban, hogy decemberben műtötték.

Láthatóan és őszintén meglepődött, amikor megtudta, hogy a korábbi és jelenlegi szövetségi kapitányokból álló grémium őt találta a legjobbnak. Nem gondolta volna, hogy megelőzi például a csapattárs Sterbinszky Amáliát.

„Kapásból tudnék vagy harminc nevet mondani, aki bekerülhetne” – tette hozzá, aztán színesen, szenvedéllyel beszélt még a játékról. Szurkol a maiaknak – akik közül nagyon kedveli a két fiatal átlövőt, Klujber Katrint és Háfra Noémit –, hogy sikerüljön az övékéhez hasonló eredményeket elérniük.

Hiába, a zajos világtól távol, de a kézilabdához még mindig közel él a legjobbak legjobbja.