Kim Rasmussen: Amíg lehetőségem van rá, küzdeni fogok

– Nem sikerült elérni a kitűzött célt, a hét közé jutást. Így frissiben hogyan értékelné a világbajnokságot?
– Röviden azt tudom mondani, hogy a sport néha kegyetlen – vágott bele a helyszínen tartózkodó magyar újságíróknak Kim Rasmussen, a női válogatott szövetségi kapitánya. – Apróságokon múlik, hogy felérsz a csúcsra vagy elbuksz az oda vezető út során. Ezúttal a részletek nem nekünk kedveztek. A világbajnokság bebizonyította, amiről előzetesen beszéltünk, nagyon közel vannak egymáshoz a csapatok, szinte bárki képes bárkit legyőzni, sok mérkőzés dőlt el egy góllal vagy egy védéssel. Ilyen manapság a női kézilabda, nehéz előre megjósolni az erőviszonyokat. Sajnos a döntő momentumokból nem tudtunk győztesen kijönni. Nem ott végeztünk, ahol szerettünk volna, viszont még nem szállt el minden esélyünk az olimpiai selejtezőre. Tavaly jó Eb-t futottunk, de nem nekünk kedvezően alakultak az eredmények, talán most visszaad valamit a sors. Jobb lett volna, ha magunknak harcoljuk ki a részvételt, de talán a múlt évi Eb-helyezésünk kisegít minket.

– Volt olyan eleme a játékunknak, amivel elégedett lehet?
– A védekezésünk nagyjából jól működött, kevesebb gólt engedtünk az ellenfeleknek, mint egy éve. A kapusaink teljesítménye szintén elfogadható volt az egész torna során, és a szélsőink is hozták magukat. Jó volt látni, hogy a kulcsembereink, gondolok itt Tomorira, Kovacsicsra vagy Háfrára, a gyengébb kezdés után fokozatosan belelendültek. Ez fontos nekünk a jövő szempontjából, és az sem mindegy, milyen élményekkel térnek vissza a klubjaikba. Legalább néhányan jobb formában folytathatják az idényt. Rendben, Háfrának nehéz meccse volt a franciák ellen, de még fiatal, és nem várhatjuk el tőle, hogy öt-hat gólokat szórjon minden alkalommal. Ez talán az a néhány pozitívum, amelyet ki tudnék emelni.

– És mi kerül a mérleg másik felére?
– Az emberelőnyös játékunk az egész torna során katasztrofális volt. Pedig sokat dolgoztunk rajta, és általában jól is működött, aztán itt a világbajnokságon hirtelen összeomlott. Számunkra is meglepő volt, de ezek a helyzetek mindig az önbizalommal, a mentális állapottal vannak összefüggésben. Az utolsó ember, akinek a kezében van a labda, három-négy lehetőség közül is választhat, de ha kicsit maga alatt van, és nincs meg a szükséges magabiztossága, nem tudja megcsinálni a jó passzt. A vb-selejtezőkön, a felkészülési mérkőzéseken vagy az edzéseken mindenki tudta a dolgát, a vébén aztán eléggé rosszul jöttünk ki ezekből a periódusokból.

– A románok hét mezőnyjátékossal való támadásaival egy félidőn keresztül nem tudtunk mit kezdeni.
– Ha egy olyan játékos van az ellenfélnél, mint Cristina Neagu, biztos, hogy valaki üresen marad. Láthattuk, hogy ugyanezzel próbálkoztak az oroszok ellen is, de a szélről elhibázták a lövéseket, míg ellenünk belőtték a helyzeteiket, nem jöttek a szükséges védések a részünkről. Nem gondolom, hogy taktikailag elbuktunk volna azon a meccsen, egyszerűen nem lehet egyszerre mindenkit levédekezni. Figyelembe kell azt is venni, hogy Neagu akcióból tíz kísérletből egyszer talált be, ez azt mutatja, hogy jól megoldottuk a semlegesítését. Vállaltam a felelősséget azért, mert a hajrában két percet kaptam. Ha ez nincsen, szerintem képesek lettünk volna legalább döntetlenre kihozni a meccset.

– Többször is előjött, hogy a keret egy része még nem eléggé tapasztalt, miközben a fiatalok a magyar bajnokságban hétről hétre kemény meccseken edződnek, és mellette a nemzetközi kupában is bizonyíthatnak. Mitől más egy válogatott torna?
– Márpedig a fiatalok még nagyon is rutintalanok ezen a szinten. Nagy különbség, hogy valaki a válogatottban vagy a klubjában lép pályára, ahol a megszokott környezetben biztonságban érezheti magát. A klubodban megvan a saját, jól ismert helyed, edzések után hazamehetsz az otthonodba a családodhoz, minden ismerős a számodra. A nemzeti csapatnál meg ott van a címer a mezeden, az egész országért játszol, miközben a média, a szurkolók és a szövetség felől is érezhető a nyomás. Ettől azok is lefagyhatnak, akik meghatározó játékosai a klubjuknak. Időbe telik, amíg a válogatottban is magukat tudják adni, miközben azt is el kell fogadniuk, hogy esetleg csak cserék a posztjukon. A Bajnokok Ligája egy nehéz sorozat, de közel sem ugyanaz a nyomás. A klubodban tíz hónapod van arra, hogy valamit elérjél, ha egyik héten rosszabbul ment, a következőre kijavíthatod, miközben egy válogatott világversenyen egy esélyed van, lehet, hogy egy góllal elbuksz, és mehetsz haza. Mentális szempontból készen kell állni! Azok a fiatalok, akik még nem jártak felnőtt világversenyen, hasznos tapasztalattal gazdagodtak. Ha nem adom meg nekik a lehetőséget, soha nem kezdődik el a folyamat.

– Feltűnő volt, hogy sokat cserélt a mérkőzések során, gyakran előfordult, hogy valaki csak perceket kapott. Miért?
– Túl sok ingadozás volt a teljesítményekben, ami engem is arra kényszerített, hogy a meccs során többet változtassak a megszokottnál. Több meccs is egy gólon múlt, ha valaki öt perc alatt háromszor hibázik, nem hagyhatom fenn a pályán. Én ismerem a játékosaimat, tudom, mentálisan ki az erősebb, vagy éppen kinek ingott meg a hite, ki sírdogál a szállodában. Amikor azt látom, hogy egy rossz mentális állapotban levő játékos beáll, és pár perc alatt két hibát vét, nem hagyom fenn tovább, mert csak még többet rontana, és azzal saját magát is még mélyebbre lökné. Furcsán hangozhat, de ilyenkor azzal védem meg őt a legjobban, ha lecserélem.

– Kívülről úgy tűnt, hogy ön is idegesebben élte meg a vb-t.
– Tényleg így volt, magamon is éreztem a feszültséget. Ha nem tudnám kezelni nyomást, nem jöttem volna külföldi edzőként magyar szövetségi kapitánynak. Szeretem a nyomást, de a torna előtt bennem volt, hogy milyen fiatal csapattal utazunk el Japánba. A spanyol meccsen lehetett talán a legjobban látni, hogy sokan idegesek voltak. Néhányan ott eléggé maguk alá kerültek, és nehéz volt abból az állapotból visszahozni őket. Egy fiatal játékos még túl sokat emészti magát egy rosszul sikerült meccs után, meg kell tanulnia kezelni ezeket a helyzeteket. Talán a keret egy részének még nem kellene itt lennie, nem sok hasonlóan fiatal csapat volt a mezőnyben. Ez az én döntésem volt, és szeretném is segíteni őket a fejlődésben. Az utazás, az átállás és a Szöul-kupa miatt kevesebb lehetőségünk volt labdás edzést tartani. Aztán amikor idejöttünk Japánba, törölték az egyik tréningünket a rajt előtt. Mégis fontosak voltak az Oroszország, Szerbia és Dél-Korea elleni meccsek, de közben nem volt elég időnk mindent pontosítani. De még egyszer mondom, elég lett volna egy védés az utolsó másodpercekben, és most nem lennénk itt.

– Mire van szükség az előrelépéshez?
– Talán elég lenne két-három fizikailag erősebb, tapasztalt játékos a mostani keretbe, hogy jobbak legyünk. Nem szabad elfelejteni, ez a csapat a jövőben lehet igazán meghatározó, ahhoz, hogy most kiemelkedő eredményt érjen el, mindenkinek a legjobb formájában kellett volna játszania. Arra nem számíthattam, hogy a zsűri ellenem lesz. A román meccs után sok pozitív visszajelzést kaptam a kézilabda világából, amelyek egyetértettek abban, hogy elvették tőlünk a továbbjutást. Most már tisztán látom, elhatározták aznap, hogy megbüntetnek. Soha nem történt velem hasonló korábban, egy kétperces kiállítást sem kaptam, és amit most mondtam, az is távol állt egy ilyen büntetéstől.

– Nem megkerülhető a kérdés: ha számunkra kedvezően alakulnak az eredmények, és részt vehetünk jövő márciusban az olimpiai selejtezőn, ott lesz még a kispadon?
– Úgy nézek ki, mint aki feladja? Talán a kulturális különbségekből is adódik, hogy ez a kérdés egyáltalán felmerült. Nem félek kimondani, hogy hibáztam, de amíg lehetőségem van rá, küzdeni fogok. Biztos vannak, akik szemében ez a gyengeség jele, szerintem pont az ellenkezője. Nem vagyok mindenki felett álló, ugyanúgy követhetek el hibákat, mint bárki más. Én vagyok ennek a csapatnak a vezetője, szeretem a munkámat és nem rettenek meg a kihívásoktól. A BL-sikerrel végződő idény volt a legkeményebb a pályafutásom során. Nem volt pénz Bukarestben, akadtak olyan játékosok, akik még egymás mellé sem akartak leülni, és volt olyan hetünk a BL-ben, amikor a brazil légiósok csak a meccs előtti napon jelentenek meg az öltözőben. Ennek ellenére nem hátráltam meg. A magyar válogatottnál is hangsúlyoztam, milyen kihívások várnak ránk, kockázatot vállaltam a fiatal csapattal, talán a kelleténél kicsit nagyobbat is, de próbáltam mindenkinek elég lehetőséget adni, hogy felvegye a ritmust. Most haza kell mennem, és átgondolni, merre kell tovább haladnom a csapattal, miben kell a leginkább fejlődnünk. Ha a szövetségnél úgy gondolják, hogy nem én vagyok a legmegfelelőbb személy, az az ő döntésük.