Kisebb szerepvállalás a 2024-es női kézilabda Eb-n: Önként, de nem dalolva

– Valóban létező forgatókönyv, hogy Magyarország részben vagy egészben visszalép az Eb-rendezéstől?
– Igen, létező forgatókönyv, mert az nem helyes, hogy Magyarország milliárdokat költ el a 2024-es Eb-re, és ennek kiadásai már most is jelentkeznek, miközben sok ezer gyermek és utánpótlás-versenyző veszíti el hosszú hónapokra a sportolási lehetőségét a magas energiaárak miatt. Számos egyesület nem tudja kigazdálkodni a rezsiköltségeket, így a csarnokaikat vagy tornatermeiket egyszerűen bezárják. A kettő nem fér meg egymás mellett, a kézilabda Eb ezekben az időkben luxuscikk. Tudomásul kell vennünk, hogy amikor a 2024-es női tornát megpályáztuk és elnyertük, még nem volt sem háború, sem szankciók, sem energiaválság, és nem voltak az ebből eredő pénzügyi nehézségek sem. De azóta lettek, szóval dönteni kellett, és inkább a fiatalok tömeges sportolását választottuk. Ennek érdekében elvi megállapodást kötöttünk a kormánnyal, hogy az Eb költségeiből megtakarított pénz egy részét az idén és jövőre is a kis klubok működésére fordítjuk, valamelyest biztosítva ezzel rengeteg gyerek sportolási lehetőségét. A részletek még nyitottak, de ebbe az irányba megyünk.

– Az európai szövetség, az EHF vagy a két társházigazda részéről milyen következményei lehetnek e váratlan és szokatlan döntésnek?
– Szokatlan, de nem példátlan, a 2020-as női Eb-ből a norvégok fél hónappal a kezdés előtt szálltak ki, így a rendezés egyedül a dánokra maradt, de említhetném a hollandokat is, akik a 2012-es Eb-t adták vissza röviddel a rajt előtt, nekik jelentős pénzbüntetést kellett fizetniük, és kizárták őket arról a tornáról. A mi esetünk annyival eltér vagy kedvezőbb az előbbiektől, hogy két évvel korábban jeleztük a szándékot, így van idő a szervezésen módosítani, és a következmények is enyhébbek lehetnek. Az EHF pontosan tudja, hogy a mi országunk talán a legjobb partnere a szervezésben, ezt már jó párszor bizonyítottuk akár a női BL final fourja, akár más világesemények kapcsán. Azt is tudja, ha mi hátrébb lépünk, annak nyomós oka van. Most tárgyalunk a társszervezőkkel is, hogy mi lenne a legjobb megoldás, de az biztos, hogy abban a formában, ahogyan elnyertük a rendezést, nem tudjuk vállalni.

– Az MVM Dome éppen az ilyen jellegű, tömegérdeklődést vonzó nemzetközi sportesemények otthonának épült; nincs ezzel ellentmondásban a mostani döntés?
– Nem hiszem, hogy az MVM Dome jövője ezen az egy rendezvényen áll vagy bukik. Jó beruházásunk volt, magas kihasználtsággal fogja kiszolgálni a hazai kulturális és sportrendezvényeket a következő évtizedekben.

– Tavasszal tisztújító közgyűlést tart a Magyar Kézilabda-szövetség. Mennyiben befolyásolja elnöki ambícióit, illetve újraválasztásának esélyeit, hogy önként mondunk le egy felnőttvilágverseny megrendezéséről?
– Önként mondunk le róla, de nem dalolva. Mindenki belátja szerintem, hogy jelen helyzetben ez a jobb döntés, és nekünk elsősorban a magyar kézilabdázás feltételeit kell biztosítanunk. Egyébként az újraválasztási esélyeket konkrétan növelné ez a döntés, hiszen sok kisebb klubnak fogunk segítséget nyújtani a működéshez egy drága Eb pénzéből, és ezt valószínűleg értékelik. De szerintem ez a kérdés nem lesz aktuális a tavaszi tisztújításon, mert nem tervezem, hogy újra indulok az elnökségért.

– Ha nem jelölteti magát újra, miért nem? Inkább belső elhatározás, vagy külső hatások miatt?
– Egyik sem. Amikor 2015-ben felkértek, hogy vállaljam el ezt a munkát, akkor mindenki által ismert, pontosan megfogalmazott célokat és feladatokat tűztem ki magam elé, amelyek teljesültek. Ezekről részletesen számot fogok adni a következő kongresszuson, de néhányat hadd említsek meg most is. A sportág rettenetes állapotban volt pénzügyileg. Az MKSZ is meg a klubok is. Hiányok, adósságok, tartozások mindenfelé. Valamennyi forrást, amit csak tudtam, piacit vagy államit, megmozgattam a kézilabdáért. Megtörtént a marketingjogok, illetve a televíziós és kereskedelmi jogok értékesítése, tekintélyes vállalati szponzorokat hoztunk a sportág mögé, és elkezdtük az alsóbb osztályokat, az NB I/B-t és a megyéket is támogatni. A kormány mindig segített, a lehető legtöbb támogatást megszereztük és odaadtuk a kézilabdakluboknak. Cél volt a sportág tömegesítése is, 2015 óta 26 ezerről százezerre nőtt az igazolt sportolóink száma, akik javarészt gyerekek. Mind­ennek feltételeként a hazai infrastruktúra fejlesztése is szerepelt a vállalások között, e körben pedig mintegy hétszáz építési-felújítási munkát indítottunk el. Megszámlálhatatlan kézilabda-felület jött létre vagy újult meg, Európa legnagyobb arénájától a legkisebb iskolai tornatermekig. Sohasem történt még hasonló sem. Ezekben a létesítményekben már jó körülmények között képezhetik a szakemberek a jövő tehetségeit. Emellett öt határon túli akadémiát is elindítottunk, de az is cél volt például, hogy visszaszerezzük a korábban elvesztett helyeinket a nemzetközi szervezetekben, így ma már újra van magyar az európai szövetség elnökségében. Szóval új célokat kell most már kitűzni, ahhoz pedig inkább új vezető javasolt. Meglátjuk.

– Meglátjuk? Akkor ez még változhat?
– Mint minden az életben, de a magam részéről erre egészen minimális esélyt látok, leginkább semennyit. Sok más feladatom is van a hétköznapokban, amit itt vállaltam, azt igyekeztem a legjobb lelkiismeretem szerint teljesíteni.

– Az említett eredmények nehezen vitathatók, de a sportágat legtöbben a válogatottak sikerei alapján ítélik meg. Ön mit gondol a felnőtt női és férficsapat teljesítményéről?
– Vártam ezt a kérdést. Vegyes a kép. Az eredménytelen szereplésekkor sokszor engem vesznek elő, és elnökként soha nem is akartam elhajolni a kritikák elől, ugyanakkor azt mindenki tudja a sportágban, hogy a pályán folyó munkába sosem szólok bele. Lehet persze, hogy ez baj, és mégiscsak én döntöttem így, de miután kiváló és tapasztalt szakemberek dolgoznak a kézilabdában, ideértve az alelnököket is, ezt az utat jártam, mert szerintem ők sokkal jobban értenek hozzá. A munkamegosztás szerint ők dolgoznak a kirakatban, én pedig a gépházban.

– Igen, de az ön vagy az önök vezetése alatt sültünk fel például a tavalyi hazai rendezésű Eb-n. Sokaknak okozott a csapat csalódást. Ezért ki a felelős?
– Igen, akkor is én voltam az elnök, amikor húszezer magyar előtt szégyenszemre csak a tizenötödikek lettünk itthon, meg akkor is én voltam az elnök, amikor egy évvel korábban ötödikek voltunk a vébén. De akkor is én voltam, amikor Varasdról nulla ponttal kullogtunk haza, meg akkor is, amikor a lányok 2008 után ismét kijutottak az olimpiára, és hetedikek lettek. Sőt akkor is a jelenlegi elnökség irányított, amikor 2018-ban a junior lányok megnyerték a vébét a sportág történetében először, és még hosszan sorolhatnám. A sport ilyen, az eredmények változnak, főleg hogy 2015-ben nem örököltünk meg senkitől egy aranygenerációt. Tudja, úgy van ez sokak szemében, hogy a vereségért az elnök vagy a vezetőség a felelős, a győzelemért meg mindenki más. De ezt tudomásul kell venni, ez nem gond. A gond az, hogy a sportban nem lehet a jelent építeni, azt kapjuk. A jövőt lehet, azon kell dolgozni, annak kell a feltételeit megteremteni. Ezt érdemes talán megérteni, és nem érdemes a magyar kézilabdát temetni. Juhász István szakmai igazgatónk jóvoltából egyre tisztább a problématérkép is, és azt is látni kell, hogy egyre több országban és egyre jobban játsszák ezt a játékot, jóval erősebb a mezőny, mint régen, szóval dolgozni, fejlődni és küzdeni kell. A régi módszerek elavultak, a munkát megúszni nem lehet, a klubokban folyó erőnléti felkészülést komolyabban kell venni satöbbi. Meggyőződésem, hogy a rengeteg befektetett energia egyszer megtérül, és lesz még ennél sikeresebb generációnk.