Ljubomir Vranjes: Egyedül semmire sem megyek

– Mit javasol, milyen nyelven beszéljünk?
– Nekem teljesen mindegy, válasszon ön – ajánlotta anyanyelvén Ljubomir Vranjes, a férfi kézilabda-válogatott és a Telekom Veszprém nyáron hivatalba lépő, itt is ott is három évre szerződtetett 43 éves szakvezetője, aki szombati budapesti villámlátogatásakor az egyik szálloda társalgójában válaszolt a Nemzeti Sport kérdéseire.

– Korábban a világversenyeken és egy-egy európai kupadöntőn legalább három-négy nyelven hallottuk nyilatkozni.
– Öt közül választhat. A szerb az anyanyelvem, Svédországban nőttem fel, ahol angolul is megtanultam, két évig játszottam spanyol klubban, az utóbbi tizenhat évben pedig Németországban élek.

– Akkor maradjunk a németnél?
– Persze, lehet. A legtöbbet ezen a nyelven beszélek. Tizenegy éve a Flensburg játékosa és edzője, így ez érthető, de miként lesz a magyar válogatottnál és Veszprémben? Eleinte biztosan az angol lesz a közös nyelv, de a válogatott edzéseit mielőbb magyarul szeretném vezetni. Tudom, nem egyszerű megtanulni.

– No de egy nyelvzseninek...?
– Ez erős túlzás. Az viszont igaz, hogy érdekelnek a nyelvek, szívesen is tanulok, és a magyar különleges. Már kóstolgatom, a telefonomba elmentettem a német–magyar szótárt, köszönni, kérni pedig már tudok is. Jó napot, kérem szépen, köszönöm...

– A feleségére, két gyermekükre és önre a Veszprémbe költözéssel nagy változás vár a nyáron. Mekkora változtatást tervez nemzeti csapatunkban és új klubjában?
– Kicsit helyesbítem a kérdését, mert Budapestre költözünk, innen nem okoz gondot gyorsan eljutni Veszprémbe. A válogatottnál és a klubban rám váró feladatokat viszont karakteresen szét kell választani. Erről egyelőre csak ennyit mondhatok, mert tisztelem a válogatottal és a Veszprémmel még négy hónapig dolgozókat. Semmiképpen sem lenne szerencsés, hiszen zavarhatná a munkájukat, ha túl korán kifejteném az egyébként meglévő konkrét elképzeléseimet. Kérem, ezt értsék meg!

– Korrekt érvelés, megértjük. Azt mégis jól gondoljuk, hogy ragaszkodik az eddig kitűnően bevált, kiemelkedő európai kupasikereket eredményező módszereihez?
– Bajba kerülhetnék, ha nem így tennék. Az évek alatt kialakítottam a magam sportági filozófiáját, és persze bizonyos fokig a módszereimhez is ragaszkodom.

– Beavatna?
– Aki látott irányítóként a svéd válogatottban és a klubcsapataimban, majd figyelemmel követte edzői pályámat, megerősítheti, hogy fegyelmezett ember vagyok, és ezt a környezetemtől is elvárom. A magyar csapataimnál sem lesz másként. Nem akarom hosszúra nyújtani, szerintem a sikeres kézilabdacsapatnak három pilléren kell nyugodnia, és ebben mélyen hiszek. Az első és legfontosabb a rendkívül hatékony védekezés. A második a kiemelkedő kapusteljesítmény, a harmadik pedig a rengeteg futás. A gyors támadásokra gondolok, illetve annyit még hozzáteszek, hogy a támadójátékot, a góllövést, amit a játékosok leginkább kedvelnek, könnyebben és hamarabb el lehet sajátítani, mint a fegyelmezett, pontos védekezést. A jó támadásokat viszont csakis a védekezésre építve tudom elképzelni.

– Ehhez megfelelőnek tartja a magyar és a veszprémi keretet?
– Elnézést, de erről a már említett okból jelenleg nem szívesen beszélnék. Majd eljön ennek is az ideje...

– Akkor általánosságban kérdezzük: az idősebb és a fiatal játékosok milyen arányát tartja egészségesnek?
– Erre a kérdésre viszont konkrétan is tudok válaszolni. A magyar válogatottban és a Veszprémben is egészséges arányú kormegoszlás szükséges, de ezzel nagyon sok más együttes is így van. A világ egyik legjobb játékosára, a magyar kézilabda vezéregyéniségére, Nagy Lászlóra felnéznek a fiatalabbak, kérdezik és elfogadják a véleményét, tanulnak tőle. Magam is voltam fiatal játékos, akinek jót tett a rutinosabb társak példája, majd idősebb lettem, és örültem, ha az ifjabb tehetségeknek segíthettem.

– Rengeteg dolga lesz a Bajnokok Ligája-trófeára vágyó Veszprémben és Tokióig a válogatottban is. Hogyan tervezi az ereje és az ideje beosztását?
– Már összeállt a fejemben, miként tudok százszázalékosan teljesíteni mindkét munkámban. A sok feladat nem szokatlan, mert Flensburgban sokáig foglalkoztam a csapat menedzselésével is. Magyarországon szeretnék erősen támaszkodni a csapataim köré szervezendő, még nem kialakult stábra, a másodedzőre. A válogatott keret felkészítését el sem tudom képzelni a klubokban dolgozó kollégáim támogatása, együttműködése nélkül. A remélt sikerekhez én hozzá tudok tenni egy részt, igyekezni is fogok magammal húzni mindenkit, de egyedül semmire sem megyek. Ez volt a legfontosabb, amit a kézilabdában megtanultam. Nem dicsekvésből mondom, de ennek köszönhetem a világbajnoki aranyamat, az olimpiai ezüstöt és a három Európa-bajnoki címet.

– A válogatottnak az ön vezetésével az első jelentős megméretése is éppen a következő évi Európa-bajnokság lehet, a klubcsapata pedig biztosan tovább rivalizál a Szegeddel. Erről mi a véleménye?
– Mindkettőről ugyanaz. Csak a győzelem számít, és minden percemet arra fogom szánni, hogy ezt elérje a csapatom. Nem félek a jövőtől és a változásoktól, sikerorientált vagyok, rettentően rosszul viselem a vereséget. A Szegedet nem ismerem túl jól, de a versenyhelyzettel tisztában vagyok, és ez sem új nekem, mert a Flensburg és a Kiel is életre-halálra vetélkedik. A presztízsharc a két élklub között pedig jót tesz a magyar kézilabdának.

– Mire számít, mi lesz a legnehezebb az ország- és klubváltáskor?
– A sportot, a munkámat érintő változástól kicsit sem tartok, az talán könnyebb lesz. A családomnak viszont nem lesz egyszerű. Svéd feleségem, Maria marketingszakember, aki a saját jól menő német cégét vezeti. Tizenöt éves kézilabdázó fiunknak, Williamnek, valamint tizenegy éves teniszező és szintén kézilabdázó húgának, Esthernek új iskolát kell megszoknia.

– Végül arról, amivel talán kezdeni illet volna... Miért hagyja el Flensburgot, ahol kétezerhúszig tartana a szerződése, és ahol azt mondják, a sikercsapat az ön életműve? Az ajánlatai közül miért a magyar szövetségét és a Veszprémét fogadta el?
– Flensburgban valóban fantasztikus éveket töltöttem, fokozatosan építettem és BL-, valamint KEK-győzelemig vezettem a csapatot. Jól éreztem magam a klubban és a városban is, ahol rajonganak a kézilabdáért. Ezért sok korábbi csábító ajánlatot vissza is utasítottam. Csakhogy már tizenegy éve ott vagyok, ez pedig nagyon sok. Kevés edző tölt néhány évnél többet egy-egy csapatnál. A motiváltságommal nem volt és nincs is baj, de már kellett az új szakmai feladat, némi előrelépés. Szeretnék újabb tapasztalatokat szerezni egy másik világhírű egyesületben, egy másik kultúrában. A pályamódosításom legfőbb oka mégis a magánéletemben keresendő. Hetvenhat és hetvenöt éves szüleim, akik 1969-ben Szerbiából települtek ki Svédországba, két éve visszatértek Belgrádba. Nekik, ahogy idősödnek, egyre több segítségre van szükségük, és jobb, ha a közelükben vagyok.