Az Európa-bajnokságot felvezető cikkünkben arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a németektől elszenvedett 2011-es világbajnoki selejtezős kudarc ellenére a 2010-es Eb-hez képest – amikor a 10. helyen végzett a nemzeti csapat – alig változott a válogatott játékosállománya, azaz nem történt „boszorkányüldözés”, így elsősorban a lányok jobb formájától, koncentráltabb játékától és az új szakmai irányvonaltól várhattuk a javulást.

Nos, ha negatívak (és talán rosszindulatúak) akarunk lenni, akkor a végtelenségig hangsúlyozhatnánk, hogy Szerbiában 50 százalékos mérleget produkált Karl Erik Böhn csapata, azaz a nyolc mérkőzésből négyet megnyert, négyet pedig elveszített. Ugyanakkor, ha valamiben megerősítést nyertünk az elmúlt két hétben, az az, hogy ehhez a csapathoz csak pozitívan lehet viszonyulni, így rögtön hozzátehetjük: a négy vereségből egy olyan volt, amelynek kevesebb tétje volt, mint egy Kárpát-kupa-meccsnek; egy balszerencsés végkimenetelű meccset jócskán feledtetni tudott; a másik kettőt pedig a két (olimpián is) döntőstől szenvedte el.

Ahogy szakértőink is leszögezték, nyilván nem ez volt minden idők legerősebb Európa-bajnoksága, hiszen a 16 résztvevőből nyolc ott volt az év fő eseményén, a három hónappal ezelőtti olimpián is, és a játékosok nagy terheltsége meglátszódott nemcsak a torna, hanem olykor egy-egy mérkőzés színvonalhullámzásán is, ugyanakkor a mezőny koncentráltsága következtében az Eb mezőnye még így is kiegyensúlyozottabb volt egy világbajnokságénál. Szóval a magyar csapat játékának összképe jócskán pozitív, hát még figyelembe véve az elmúlt évek keserű piruláit, és hogy a 2005-ös vb bronza után végzett újra dobogón nagy tornán.

MIBEN JAVULTUNK ÉS MIN JAVÍTHATUNK MÉG?

A száraz tényekre alapozva: az elmúlt két Európa-bajnoksághoz hasonlóan a magyar válogatott ezúttal is több gólt kapott, mint szerzett. Ugyan az adatsor nem releváns a támadó- és védőjáték milyenségének meghatározására – ez világosan meglátszik például a mezőnyt tekintve hígabb 2009-es vb adatsorát vizsgálva –, ugyanakkor az leszűrhető, hogy a mieink támadójátékban sokkal kiegyensúlyozottabban teljesítettek, kevés volt a holtpont, és ha nincs az oroszok elleni „tét nélküli” meccs eredménye, továbbá a norvégok elleni csúnya zakó, akkor még szebb is lehetne az összkép.

A magyar csapat részletes statisztikájából kitűnik, hogy belső posztokon szereplő játékosok húzták a csapatot: Görbicz Anita és Tomori Zsuzsanna hozták, amit várni lehetett, nemcsak a magyar csapatból emelkedtek ki, az egész mezőnyben is a legjobbak közé tartoztak. Ami pozitívum az elmúlt évekhez képest, hogy melléjük többször felnőttek a társak. Szucsánszki Zita példamutatóan fogadta el, hogy irányítóban Görbicz az első számú játékszervező, ugyanakkor jobbátlövőben és védekezésben is kimagaslót nyújtott.

Rédei-Soós Viktória az Eb egyik kellemes meglepetése volt kiegyensúlyozott játékával, bizonyította, hogy bár védekezésben kevésbé „használható”, érdemes rá építeni – a szerbek ellen pedig egész egyszerűen zseniális volt. (Talán Böhn is elgondolkozott rajta utólag, mi van, ha bedobja a norvégok ellen, bár a kihagyását nyilvánvalóan az indokolhatta, hogy az északiak rohanása mellett aligha bírt volna el még egy állandó cserét a visszarendeződés.) A többiek már viszonylag kevesebb lehetőséget kaptak, ám Klivinyi Kingát így is kiemelhetjük, hiszen a montenegróiak elleni játékával bizonyította, hogy hosszú távon erőssége lehet a válogatottnak.

Szamoránsky Piroskát támadásban láthattuk már jobban is játszani – különösen a helyzetkihasználása miatt –, viszont hatalmas munkabírása miatt dicséret illeti, hiszen a mieink közül jócskán ő töltötte a legtöbb időt a pályán, a két utolsó mérkőzésen gyakorlatilag egymaga vitte el a boltot beállóban. A kapuban Herr Orsolyának és Kiss Évának is voltak jobb-rosszabb pillanatai, nem vallottak kudarcot, és olykor elő tudtak lépni főszereplővé, akárcsak Szekeres Klára, aki Tomorival és a gyakorlatilag az Eb-n debütáló Triscsuk Krisztinával kiegészítve olykor egészen magas nívón hidalta át a védelem közepén adódó problémákat – válogatottunk világversenyen rég mutatott be ilyen jó védekezést beállókkal szemben.

Ide kapcsolódó, de az egész csapatot érintő pozitívum, hogy a védekezés tisztasága sokat javult. Önmagában nem mond sokat, hogy Tomori Zsuzsanna piros lapjával együtt 19 kiállítást ítéltek a magyar válogatott ellen, ám összevetve az átlagot (2.4) a legutóbbi Eb hasonló mutatójával (5) már egyértelműnek tűnik az előrelépés.

Ezen a ponton azonban azt is feltétlenül meg kell említenünk, mi az, amiben előreléphet még a válogatott: a mieink szélső játéka támadásban ugyan javult a torna második felére (gonoszan hozzátehetnénk: volt honnan), a védekezésben ugyanakkor feltétlenül csiszolni kell, mert ebben elmarad a válogatott a legjobbaktól. Ezt leginkább a norvégok elleni meccs mutatta meg, amikor – nem számítva a gyors indításokat – az északiak 16/10-es, a mieink 8/4-es lövés/gól mutatóval zártak a szélekről, és a lanyhaság ellen kapusaink is tehetetlenek voltak, ám a probléma több mérkőzésen is fennállt, és az igazán vajkezű szélsők ki is használták ezt.

A BÖHN-FAKTOR

Mindeddig voltak a tények, számokra lefordítható állítások, mindezek azonban egyáltalán nem tudják hűen kifejezni azt, hogy valójában milyen változáson ment keresztül a válogatott. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy a magyar keret többre lehet érdemes, mint amit az elmúlt években kihozott magából. Ezen az Eb-n a horvátok elleni meccs után közel volt a nagy bukáshoz a csapat, ám a folytatás egészen máshogy alakult, mint ahogy az elmúlt évek eredményeinek alakulásából következtetni lehetett. A magyar női válogatott ezen az Eb-n ismét megtanult fontos meccseket megnyerni. Nem mindet, hiszen a montenegróiak ellen elbukta a szoros végjátékot, a norvégokat pedig megszorítani sem tudta, de a győztes meccsek mindegyikén tartásról tett tanúbizonyságot, a német, spanyol, román, szerb kvartett elleni sikerekért egyaránt meg kellett dolgozni, és megérdemelt győzelmek voltak.

Fórumokon, hozzászólásokban sok szó esett Karl Erik Böhn alkalmasságáról, aztán a torna második felében már inkább csak taktikai hozzáértéséről. Még olyan vélemény is elhangzott, hogy valójában kizárólag Siti Beának köszönheti a menetelését a csapat. Nem elvitatva a sors által mellérendelt stábtagok kiemelkedő munkáját, annyit talán megjegyezhetünk: az Eb-bronz tekintetében talán már csak azért is megérte volna idehozni a norvég szakembert, mert meghallgatja munkatársait és igazán csapatban gondolkozik, amelynek ő is felelős tagja (lásd a németek elleni meccset követő nyilatkozat) – de ennél többről van szó. Böhn bizonyította, hogy képes csapatot építeni, hitet adni, egységbe forrasztani. S jó dolga van, mert még szeretik is ezért. Van jövőképünk Rióig.