„Nem szeretnék harmadik lenni a sorban” – ezért távozik Veszprémből a kapus

– Mikor döntötte el, hogy kézilabdázó lesz?
– Duci gyerek voltam, csak mozgás céljából kezdtem el kézilabdázni, bár nem is ez volt az első sport, amivel közelebbről megismerkedtem. Fociztam, mint abban az időben szinte mindenki más, óvodában még a legjobb mezőnyjátékosnak járó díjat is elnyertem egy tornán, emlékszem, öt gólig jutottam. A suliban nálunk nem is volt lehetőség kézilabdázni, egy másik iskolában viszont igen. Olyan nyolc-kilenc éves lehettem, amikor édesapám elintézte, hogy csak az edzések végett átjárhassak oda, komoly szándékom azonban nem volt. Nagyon megszerettem ezt a sportot, de azt eleinte egyáltalán nem gondoltam, hogy később komolyabban fogom űzni. Sőt, saját meglátásom szerint nem is voltam igazán kiemelkedő tehetség.

– Hogyan került a kapuba?
– Hiába voltam nagy gólvágó, fociban is hamar a háló elé kényszerültem, ez valahogy adta magát, szintén az alkatom miatt. Egyébként kipróbáltam a teniszt, aztán nehézatlétikát is űztem, hatodik osztályban diszkoszvetésben országos negyedik voltam. Kézilabdában szívesen lettem volna mezőnyjátékos, hiszen ki ne akarna gólokat lőni? De megragadtam a gólvonalon, ebben az is közrejátszott, hogy nem igazán akadt más jelentkező.

– Valószínűleg ez bizonyult a legjobb döntésnek. Mi következett ezután?
– Eleinte tényleg csak hobbi volt a sport, aztán hirtelen azt vettem észre, hogy válaszút elé kerültem. Szabó Lászlóné edző kereste meg a családot, hogy a Csanádi Árpád Gimnáziumban, Budapesten szükség lenne egy kézilabda kapusra. A szüleim nem akarták engedni, hogy olyan fiatalon Budapestre költözzek, de én menni akartam, szerettem volna kipróbálni magam. A nyolcadik osztályt már ott jártam.

– Mindent megbeszél a szüleivel?
– Igen, nagyon jó a viszonyunk, a mai napig mindenben kikérem a véleményüket, és mindenben támogatnak. Akkor sem volt ez másként, de féltettek és attól is tartottak, hogy nem vagyok elég önálló a pesti élethez, de végül elengedtek. Tudni kell rólam, hogy nagyon szétszórt voltam. Képes voltam bármit bárhol elhagyni, a sporttáborokban rendszerint az első napokban elvesztettem a labdáimat, volt rá példa, hogy a papucsomat nem találtam. Valószínűleg, ha a fejem nem lett volna a nyakamon, azt is elhagyom.

– Debrecenben született, a családja a mai napig Tiszavasváriban él. Milyen időközönként találkoznak?
– A szüleim próbálnak jelen lenni a fontosabb meccseimen, ilyenkor nem számít a távolság, akár több száz kilométert is utaznak, hogy lássanak. A nővérem külföldön tanult és él, de ha Magyarországra látogat, ő is élőben tekinti meg a mérkőzéseket. Ha időm engedi, én is örömmel járok haza, átlagosan ezt havonta egyszer tudom megtenni.

– Hogy alakult az élet Budapesten? Benőtt a feje lágya?
– Tizennégy évesen költöztem fel, kollégiumban laktam. Szerettem nagyon, de azt ki nem állhattam, hogy korlátozva voltam. Szinte percre pontosan be kellett számolnom minden lépésemről, ha például a suliból egyenesen az edzésre mentem, és ezt nem jeleztem előre, már jött is a feddés. Viszont egy profi klub utánpótláscsapatába kerültem, a PLER-be, ahol Kárpáti Krisztián keze alatt folyt a munka. A koleszban a szigor ellenére egyébként kiváltságos voltam, a szilencium helyett tanulhattam a szobámban, ami nagy jutalomnak számított. Szerencsére a tanulás nem okozott gondot. Ami érdekelt, azt elsőre megjegyeztem, elég volt odafigyelnem az órán és a könyvek délután már elő sem kerültek. Az átlagom mindig négyes felett volt.

– Hogyan viszonyultak a szülei a helyzethez?
– Pozitív csalódás voltam számukra. A szeleburdiságom miatt féltettek, de megálltam a helyem, sokkal önállóbb és érettebb lettem.

– Miként folytatódott a történet a sportot illetően?
– A következő évben a Tromosban Pribék István és Bartalos Béla volt az edzőm. Ez volt az első alkalom, hogy a saját korosztályomban játszhattam, előtte mindig idősebbek között mozogtam. Jó társaság jött össze, országos bajnokok lettünk. A döntőben pont a Veszprémet vertük meg, jól ment a védés.

– Erre valószínűleg mások is felfigyeltek…
– A döntő után megkeresett ifjabb Kiss Szilárd Veszprémből. Az NB I/B-s csapatba csábított, ahol nálam három évvel idősebbek szerepeltek. Kecsegtető volt az ajánlat, de a szüleim nemet mondtak és a PLER is marasztalt. Azt mondták, nem fog sikerülni, nem lesz sikerélményem az idősebbek között. Abban egyeztünk meg, hogy részt veszek az alapozáson néhány napig, és ha tetszik a közeg és a munka, átigazolok.

– Ezek szerint tetszett, mert Veszprémbe költözött.
– Így van, de ebben szakmai szempontok is szerepet játszottak. Bartalos Bélával heti három alkalommal dolgozhattam együtt, ez nagyon sokat jelentett. Tíz meccsen védtem az NB I/B-ben és bemutatkoztam az NB I-ben a juniorok között. Utólag már tudom, hogy jó döntéseket hoztam. Ezt persze előre sosem látod, mindig utólag derül ki, hogy amit az adott pillanatban érzel, jó megérzés volt-e vagy éppen hibát követtél el. Ha arról kellene nyilatkoznom, hogy a plocki szerződés aláírása jó döntés-e, nem tudnék mit mondani. Egy év múlva ilyenkor már tisztán fogom látni.

– Milyen eredményeket értek el a veszprémi csapattal?
– Két éven keresztül folyamatos játéklehetőséget kaptam, bemutatkoztam a felnőtteknél is. Végül az NB I/B-ben bajnokságot tudtunk nyerni egy olyan kerettel, amelynek átlagéletkora húsz-huszonegy év volt. Csoknyai István volt az edzőnk, kiváló közösség kovácsolódott, remekül éreztük magunkat, és teher nélkül játszottunk. Kaptunk ígéreteket a jövőt illetően, de nagy bánatunkra az akkori bajnokcsapat szétszéledt, a szélrózsa minden irányába kerültek játékosok. Én Balatonfüreden kötöttem ki, ahol továbbra is Csokival működhettem együtt.

– Ekkor jött egy kellemetlen sérülés. Ezt hogy élte meg?
– Sok szót erre nem pazarolnék, az egész szezon, ahogy volt, nem sült el jól. Nagyon későn kerültem a csapathoz, így későn kapcsolódtam be a munkába is, majd lábközépcsont-törést szenvedtem, két hónap kényszerpihenő jött. Ez kissé motiválatlanná is tett, visszaesett a lelkesedésem. Ekkor kaptam ajánlatot a Tatabányától. Jólesett, hogy kitartóan hívtak, azt éreztem, hogy a környezetváltás is jót tenne a számomra sikertelen szezont követően, így váltottam.

– Milyen mértékben járul hozzá a csapat, a társak és az edző felől áradó bizalom egy játékos pillanatnyi formájához?
– Rengeteget jelent. Tatabányán számoltak velem, Vladan Matics edző számított rám, ez a teljesítményemen is meglátszott, egy állandó, stabil formát tudtam hozni. Ha lehetőséget kapsz és bíznak benned, azzal élni fogsz. A kapustársam Rade Mijatovics volt, akivel megosztottuk a munkát, eközben összetartó közösség formálódott. Minden játékosnak fontos, hogy érezze a támogatást, ebből a szempontból például Csokival is élmény volt a közös munka Veszprémben. Szinte apa-fia viszonyt alakított ki a játékosok többségével, programokat szervezett nekünk, sokszor feldobott valami jutalmat a győzelmekért cserébe és bármikor hívhattuk telefonon, nemcsak kézilabdával kapcsolatos témákban. Emlékszem, volt olyan mérkőzésünk, aminél a heteseken múlt a győzelem sorsa. Ilyenkor egy kapuson nagy teher van, de Csoki összehívott minket és annyit mondott a fiúknak, hogy ne izguljanak, Maci (Borbély Ádám beceneve – a szerző) áll a kapuban, úgyis véd legalább két-három büntetőt, tehát nyerünk. Jólesett ez a hozzáállás, meg is fogtam két-három hetest és a meccset is behúztuk.

– Mi vetett véget a tatabányai időszaknak?
– Veszprémben látták, hogy jól megy a védés, és mivel kölcsönben szerepeltem, visszahívtak. Fontos megjegyezni, hogy a Veszprém a 2016–2017-es szezonnak úgy vágott neki, hogy sok fronton kellett megfelelni, ehhez szélesebb keretre volt szükség. Fiatal kapust szerettek volna, rám gondoltak. Őszintén megmondom, kettős érzések kavarogtak bennem, szívesen maradtam volna Tatabányán. Talán ez furcsán hangzik, mivel a világ egyik legjobb csapata hívott, de jó szezont zártam, barátságot kötöttem az ottani csapattagokkal, sok játéklehetőséget kaptam, ezért nem vágyódtam vissza Veszprémbe.

– Beszélgessünk Veszprémről. Hogyan lehet ennyi fronton helytállni? Ez új helyzet volt vezetők, edzők, játékosok számára egyaránt. Milyen várakozásokkal indult neki a szezonnak?
– Azt az ígéretet kaptam a szezon elején, hogy ebben a csapatban a hosszú névsor ellenére csak a pillanatnyi forma és teljesítmény számít, és mindenki lehetőséghez jut. A menedzserem ennél konkrétabban tálalta a helyzetet: védhetek a magyar bajnokikon a Szeged elleni találkozókat leszámítva, a SEHA-liga-mérkőzések felén és a Bajnokok Ligájában, abban az esetben, ha a másik két kapus közül valaki sérült.

– Ebből mi valósult meg?
– Az ígért meccsek nagy részén pályán voltam, de nehéz erre pontos választ adni, mert jött egy nem várt sérülés, ami miatt olyan periódusban kényszerültem kihagyásra, amikor sorozatban körülbelül tíz meccsen is pályára léphettem volna.

– Mi realizálódott az előzetes tervekből a csapat részéről?
– Senki sem tudta, milyen szezonunk lesz. Ahogy mondtam, minden utólag derül ki, onnan pedig már könnyű okosnak lenni. Innen úgy látom, sok volt a sorozatterhelés a csapatnak, néha az eredmények sem úgy jöttek, mint azt sokan várták. Ennek ellenére minden fronton a végső csatáig jutottunk. Mentségünkre legyen mondva, hogy mi, fiatalok még nem álltunk készen taktikailag a szezon kezdetén, a spanyol vonal is új volt számunkra, így az edzők sem tudtak minket nyugodt szívvel bevetni. Ami akkor bonyolultnak tűnt, az később rutinná vált, az utolsó meccseinken már látszott, hogy tudatosan mozgunk egy-egy védekezésben és támadásban. Egy final four esetében nagyon sokszor a pillanatnyi forma dönt, bármennyi energiát is fektetsz a munkába az egész szezon során, egy apró hiba is végzetes lehet, míg a másik félnek ez a végső dicsőséget jelentheti.

– Az elmúlt években csodájára jártak a kiváló veszprémi védekezésnek, mégis a nemrég lezárult idényben mintha fellazult volna az egykor stabil szerkezet. Ez talán a kapust érinti leginkább. Mennyire érezték ezt meg?
– Lehet, hogy ebben van igazság, de én úgy gondolom, hogy még a legnagyobb sztárok sem tudnak mindig száz százalékon pörögni. Nézze meg például Novak Djokovicsot! Öt éven keresztül a csúcson volt, nem talált legyőzőre, most meg többször szenved vereséget, nincs formában. Nálunk az is gondot okozott, hogy az új játékosoknak még össze kellett szokniuk, a szezon elején pedig kimaradt az alapozás.

– Milyen viszonyt ápol a veszprémi kapustársaival?
– Szerencsére mindig nagyon jóban voltam a kapustársaimmal, egyetlen esettől eltekintve az eddigi pályafutásom során. Mirkóval és Rolival is remekül kijöttem, sokat segítettek, még meccs közben is elláttak tanácsokkal. Okítottak a kéztartásokkal kapcsolatban is. Van, amit megfogadok és van, amit nem, hiszen mindenkinek megvan az egyéni stílusa.

– Van példaképe?
– Sterbik Árpád. Remek sportember, ezt az elért eredményei is tükrözik, illetve alkatilag is hasonlítunk.

– Evezzünk távolabbi vizekre! Hamarosan költözik Lengyelországba. Miért döntött a Wisla Plock és a légióskodás mellett?
– Néhány hónappal ezelőtt átestem egy menedzserváltáson, s az új menedzserem úgy gondolta, ideje lenne kipróbálnom magam egy nemzetközi szinten is stabil csapatban úgy, hogy több játékpercet kapok. Tudom, hogy minden sportolónak az az álma, hogy egy Veszprém kaliberű együttes tagja legyen, a királynék városában marasztaltak is, több évre szóló szerződést kínáltak. Azonban én nem szeretnék harmadik lenni a sorban, a kettő közül szeretnék lenni az egyik. A Plockban nagy potenciál rejlik, nemzetközileg jegyzett klub, Bajnokok Ligája-résztvevő és bízom benne, hogy a mérkőzések nagy százalékán pályára léphetek. Talán ez nyersen hangzik, de Magyarországon sajnos ritkán merik „bevállalni” azt, ami külföldön már megszokott, hogy a fiatalokat bátran bevetik és építenek rájuk.

– Hány évre írt alá és mit vár az előtte álló szezonoktól?
– Két évre szól a szerződésem. Az első szezonban szeretnék a csapat stabil tagjává válni, minél többször pályára lépni, és öt-hat emlékezetes mérkőzést produkálni a BL-ben. A második szezonomra a kitűzött cél, hogy első számú kapus legyek, és olyan formát mutassak, ami ugródeszka lehet egy még jobb szerződés aláírásához.

– Először szerepel külföldi klubban. Nem tart a következő időszaktól?
– Most ismét azt fogom átélni, amit tizennégy évesen, csak Budapest helyett ezúttal Plock az úti cél. Egyáltalán nem izgulok amiatt, hogy ne menne könnyen a beilleszkedés, ezzel sosem volt problémám. Szerethető egyéniségnek tartom magam, imádok viccelődni, általában remekül kijövök a társaimmal. Angolul jól kommunikálok, a kézilabdás szakzsargont tökéletesen értem. Lengyelül is jó lenne megtanulni, de ebben nagy kihívást látok, azonban tudom, hogy ez is jó pont lehet a csapatnál és a szurkolóknál egyaránt.

– Mik a hosszú távú tervei a karrierjét tekintve?
– Még elég fiatal vagyok, huszonkét éves, ami kapusoknál különösen zsenge kor, mi valamivel később érünk. Nagy álmom, hogy részt vegyek egy olimpián, az ott elért esetleges jó eredmény már csak hab lenne a tortán. Klubszinten természetesen a BL-győzelem a csúcs, ez úgy lenne a legédesebb, ha a kapuból tudnék hozzátenni az eléréséhez. Tudom, hogy ez még évek kérdése és csak abban az esetben jön létre, ha felfelé ível a karrierem. Ahhoz még nagyon sok munka vár rám, hogy igazán jó kapussá váljak.