Németh András – a négyzet alakú edző a kör alakú világban

...Ha Tomori Zsuzsanna nem sérül meg, talán lőtt volna egy gólt valamikor az utolsó húsz percben, és nem itt tartunk.

...Ha Görbicz Anita nem sérül meg, talán lőtt volna még egy gólt az utolsó öt percben, és nem itt tartunk.

...Ha Szucsánszki Zita csak egy perccel később fárad el, talán még be tud mondani a végén egy működő figurát az eltolt nyitott védekezés ellen, amelynek gyenge pontját amúgy pontosan ismeri, és nem itt tartunk.

...Ha Kovacsics Anikónak eszébe jut az első percben, hogy mire számítson, ha a lengyelek beállója lefut a sarokba, vagy legalább Szekeres Klárának bevillan valami középen, talán nincs az a bevetődős gól, amely ráébresztette a lengyeleket, hogy van miben hinniük, és nem itt tartunk.

...De ha a végtelenségig soroljuk az apró momentumokat, amelyek közül elég lett volna egynek is másképp alakulnia, hogy a magyar női kézilabda-válogatott ne essen ki a nyolcaddöntőben, és ne a 11. helyen végezzen az olimpiai kvalifikációs világbajnokságon, akkor is az a helyzet, hogy valójában itt tartunk.

Csak a csoda juttathatja ki a csapatot Rióba.

De mi juttatta idáig?

„A szomorúság örökre megmarad” – Vincent van Gogh utolsó szavai

Kezdésnek mindig kézre eső bűnbak a szövetségi kapitány – és Németh András sosem volt ennyire könnyű préda. Csak remélni lehet, hogy ez a kudarc, egy hosszú és sikeres edzői pályafutás utolsó aktusa, nem kozmál rá levakarhatatlanul az amúgy veretes életművére. Persze neki is megvan a maga felelőssége az események alakulásában, és még csak nem is azért, mert taktikailag ne készítette volna fel a válogatottat. Épp ez az: azt nem sikerült elérnie, épp a legfontosabb pillanatban méghozzá, hogy az elképzeléseit meg is valósítsák. Pedig próbált idomulni a nála harminc-negyven évvel fiatalabbakhoz, engedett szigorból és módszerekből, visszavett hangnemből és követelményekből, de hiába, csak nőtt a távolság közte és a csapata között, így amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, csak jól-rosszul végrehajtott utasításokat tudott adni, hitet és akaraterőt nem. Nem volt közös nyelve a csapattal, amelyen az utóbbi kettőt is átadhatta volna.

Pedig Németh András alighanem a legfelkészültebb négyzet alakú magyar edző – csak a világ lett kör alakú közben. Nem a kézilabdázás – a világ. És ha egy négyzet körré akar változni, előbb öt-, hat-, majd tizenkétszög lesz belőle, és minél messzebbről nézzük, annál inkább körnek látszik – de valójában épphogy egyre több sarka lesz, azaz egyre kevésbé lesz kerek.

„Az NB I-et nem elég akarni, elvtársak! Az NB I-et jól is kell akarni!” – Végh Antal: 90 perc

Jó, a régi vágású kapitány tehát nem találta meg az utat a játékosaihoz. De amikor világbajnokságról meg címeres mezről van szó, ráadásul az olimpia a tét, ugyan kit kellene külön is motiválni? Hát ezek a lányok nem akarnak...?

Dehogynem akarnak. Lengyelország ellen is akartak. Nem azért kaptak gólokat ezerszer leoktatott játékokból, nem azért lőttek a kapusba ezerszer végigbeszélt játékhelyzetekben, nem azért hoztak ezerszer rossz döntéseket, mert abban a pillanatban a pályán hibázni akartak volna, vagy mindegy lett volna nekik, mi lesz a meccs vége, vagy ne tettek volna meg minden tőlük telhetőt. Csak éppen nem voltak olyan mentális állapotban, hogy a hétfőn látottaknál több tellett volna tőlük – vagy legalábbis a lengyelek még jobb lelki-szellemi állapotban voltak. Nekik nem volt veszítenivalójuk, volt viszont önbizalmuk és hitük, és olyan tűz égett a szemükben, amilyen a mieinkében csak néhány percig, amíg a sérülésekkel és a beköszöntő mentális fáradtsággal ki nem hunyt, és többé nem volt, aki felszítsa. Mindkét csapat igazán akarta ezt a meccset, de az egyik megszállottan, tűzön-vízen át, minden idegszálával akarta, és el is hitte, hogy képes elérni, amit akar – és ez a csapat, tagjainak minden jó szándéka és számos eltagadhatatlan emberi kvalitása ellenére, nem a magyar volt.

„Csak még több kétségbeesést találtunk, de megtanultuk elviselni és nem törődni vele” – Manic Street Preachers: Mi csak szórakoztatunk

De miért nem?

Miért nem talált valakit vagy valamit ez a társaság, aki/ami mögé felsorakozhatott, akiből/amiből erőt meríthetett volna? És fog-e valaha, hogy képes legyen ugyanazzal a megszállottsággal küzdeni, mint a szerényebb képességű lengyelek? Ezek az igazán fontos kérdések a következő olimpiai ciklusra, amelyeket nem old meg egy kapitányváltás, vagy kettő, öt vagy kilenc játékos le- és becserélése.

A válaszokban ugyanis benne a magyar kézilabdázás és egyáltalán a társadalom számos gyengesége, kor- és kórtünete és bűne.

Mindez nem menti fel a játékosokat, akik nem hozták ki magukból, amire képesek. Csalódást okoztak, és ezt nem lehet csak a körülményekre fogni. Például küzdhetnének a lányok megszállottan akár csak úgy, maguktól is – de aki ezt várja, egy pillanatra azért gondoljon bele, képes lenne-e csak úgy, magától kétnaponta belehalni a saját munkájába, CNC-esztergálásba, bérszámfejtésbe, taxisofőrködésbe, újságírásba vagy árufeltöltésbe a nemzeti színekért. Ha igen, jó neki, de nem olyan egyszerű feladat ám ez, ha az ember előtt nincs minta, motiváció, széttéphetetlen lelki közösség a társakkal – vannak viszont ellenirányba ható erők, amelyek csendben szétfeszítik a válogatott eresztékeit.

A montenegrói azért hal bele minden meccsbe, mert harcban nőtt fel, sosem látott mást. A lengyel azért, mert ez az egyetlen esélye a kiugrásra ebben a sportágban. A dán mert a válogatott szereplésből él, miközben a bajnokijaira háromszázan járnak. A norvég mert ezerszer megtapasztalta, hogy nagyon jó abban, amit csinál.

A magyar játékosok legtöbbje meg azért igyekszik, mert így illik, meg mert jó lenne nyerni – és ez csak épp annyival gyengébb motivációs alap, amennyi a lengyelek és a magyarok közti különbség volt hétfő este.

A magyar játékosnak a vb-kiesés ellenére is lesz klubja és vaskos fizetése, ráadásul olyan klubja, amelyből azt hallja, hogy a válogatottság terhes egy kicsit, és amely klubnak fontosabb plusz két bajnoki rájátszásmeccset rendezni, mint a válogatott érdekének megfelelően átalakítani a versenyrendszert egy olimpiai évben – és ha a játékos ezzel nem is ért egyet, azért nem tudja nem meghallani.

A magyar játékos abba nő bele, hogy szép dolog a válogatottban szerepelni, de macerás és időrabló, és nincs előtte másik tíz társ és példakép, aki meggyőzné az ellenkezőjéről – így aztán ő is ezt adja tovább. Abba nő bele, hogy vannak más érdekek, más érdekeltek is, és pont azok, akikben ő bízik: klubedzők és klubvezetők, akiknek a saját munkahelyük megtartása fontosabb, menedzserek, akik úgy alakítják a sportág anyagi viszonyait, hogy mindenki jól járjon – így aztán az ő véleményüket is mérlegeli. Abba nő bele, hogy fájnak a kudarcok, de a világ nem változik tőlük olyan sokat – így aztán megtanul együtt élni velük. Abba nő bele, hogy baj esetén nincs a csapattársaira utalva, mert a legzártabb edzőtáborban is egy mobiltelefon-képernyőnyire van a mindig szerető és megértő, felmentést adó hátországtól – így a pályán sincs meg a csak a korábbi közös szenvedésben megfoganni képes bajtársiasság, amelyet egymás rokonszenves társaságának alapvető kedvelése nem tud helyettesíteni. És abba nő bele, hogy rengeteg minden van a világon, ami érdemes a figyelemre, de semmi, ami minden másnál súlyosabb ügy lenne, és amiért muszáj felelősséget vállalni – legyen az akár a magyar kézilabdázás jövője.

Persze a kézilabda is csak egy játék, megnyert és elvesztett mérkőzések sorozata. De éppen azért, mert játék, ismeretes, hogyan lehet nagyobb eséllyel megnyerni. És így, ahogy mi most csináljuk, a legjobb szándék mellett is nagyon nehéz.

Kapitánytól, kerettől, sérülésektől függetlenül.

A VB VÉGEREDMÉNYE
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9. Svédország
10. Brazília
11. MAGYARORSZÁG
12. Spanyolország
13. Németország
14. Dél-Korea
15. Szerbia
16. Angola
17. Kína
18. Argentína
19. Japán
20. Puerto Rico
21. Tunézia
22. Kazahsztán
23. Kuba
24. Kongói DK