Nincs benne nagy ördöngösség - női kéziseink erőnléti edzője a norvég titokról

Tord Ellingsen (jobbra) és a játékosok a vasárnapi spinning közben (Fotó: Mirkó István)

Amikor beléptünk a magyar válogatottnak is otthont adó újvidéki Park Hotel különtermébe, Tord Ellingsen erőnléti edző éppen a délelőtti spinning közben lejátszandó hangulatvideót rendezgette, amelyben a csehek elleni nyitány emlékezetes momentumait emelte ki. Merthogy mióta egyetlen norvégként maradt a stábban, a meccsvideókkal kapcsolatos teendőket is egyedül végzi. Az általában csendes, civil foglalkozását tekintve tornatanárként dolgozó Tord Karl Erik Böhnnel együtt érkezett a magyar válogatotthoz, és a barátja betegsége alatt is folytatta munkáját a lányokkal.

– KEB [Karl Erik Böhn – a szerk.] és én már régóta együtt dolgozunk, még a Larviknál kezdődött a kézilabdás közös munkánk öt vagy hat éve. Miután elvesztette ott az állását, másnap én is távoztam – kezdte Tord Ellingsen a Nemzeti Sport Online-nak. – Mivel teljes munkaidőben dolgoztam egyidejűleg egy iskolában, ez nem volt probléma. Utána néhány hónapig nem volt munkája Karl Eriknek, majd jött a magyar lehetőség, amelyről még előtte elmondta, ha elvállalja, szeretné, ha oda is vele tartanék, én pedig igent mondtam. Valahogy így kezdődött.

– A larviki időszak előtt volt kapcsolata a kézilabdával?
– Csak a gyerekeimet edzettem, az egyik lányom tizenkét éves, már hat éve foglalkozom vele, a másik nyolc, vele két éve kezdtem az edzéseket. A kézilabda esetében hatéves korban már el kell kezdeni a munkát, velük inkább kézilabdaedzőként foglalkozom, nem mint erőnléti edző.

– Amikor nem itt van a válogatottnál, mivel foglalkozik Norvégiában?
– Egy nagy gimnáziumban tanítok testnevelést, ahova tizenhattól tizennyolc éves korukig járnak a diákok. Sokfelé lehet szakosodni az iskolában, én azokkal foglalkozom, akik a sportot választották.

– Milyen visszhangja volt családi és baráti körében, amikor kiderült, hogy a magyar válogatottnál fog dolgozni?
– Mindenki azt mondta, hogy ez nagy lehetőség, a feleségem is biztatott, hogy vállaljam el. Sok időt vagyok így távol a családomtól, ekkor rá is több feladat hárul otthon, de mindvégig támogatott. Az idén KEB betegsége miatt nem voltam annyit távol, hiszen nagyrészt mellette voltam a kórházban, de amikor a Győrnél és a nemzeti csapatnál dolgoztunk egyszerre, több hónapot is Magyarországon töltöttem.

– Nem lehetett könnyű, amikor megtudta, hogy Böhn leukémiás.
– Természetesen sokkolt a hír. Emlékszem, egy pénteki nap volt február elején, amikor felhívott az orvoshoz menet a gimnáziumban. Azt mondta, fáradtnak érzi magát, nincs energiája, én meg biztattam, hogy el kell mennie. Sohasem szokott orvoshoz járni. Utána hívott, és azt mondta, lehet, hogy leukémiája van, még később visszahív. Sajnos beigazolódott a gyanú, vissza kellett mennie a kórházba. Sok időt töltöttem utána mellette, 15-20 kilométereket utaztam hozzá naponta.

– Volt olyan pillanat, amikor már kezdte elveszíteni a reményt?
– Igen, március elején, a diákokkal épp fenn voltam a hegyekben, amikor hívtak, hogy kómában van és nagyon gyenge. Ezelőtt már a saját temetését is megtervezte, hogy ki hol álljon a koporsója mellett. Azonnal hívtam a főnökömet, aki kölcsönadta az autóját, hogy Oslóba mehessek. Több barátja is összegyűlt, az éjszaka pedig meg voltam győződve róla, hogy a doktor hívni fog a rossz hírrel. De ez mindössze öt órán keresztül tartott, utána felkeltem, már hét óra volt, és tudatosult bennem, senki sem hívott. Úgy voltam vele, ha valaki túljuthat ezen a betegségen, akkor az KEB.

Mintha meghallotta volna a barátja a távolból: közben csörög Tord telefonja, és éppen Karl Erik Böhn van a vonal másik végén, de kisvártatva már folytatjuk is a beszélgetést.

– Az utóbbi időben kicsit megváltozott a feladata a válogatottnál.
– KEB-nél nagy volt a mozgásterem, igényelte is, hogy vállaljak felelősséget, tervezzem meg az edzéseket, az intenzitásukat, a gyakoriságukat, vagy hogy mikor mit egyenek a játékosok. Most kicsit más a helyzet, Jánosnak megvan a saját elképzelése, nagyon tapasztalt edző, mindent tud, így inkább tanácsadói szerepet töltök be, segítek, amiben kikérik a véleményemet.

– Miben látja nálunk a fő különbséget az edzések terén összehasonlítva az erőnlétükről híres norvégokkal?
– A legnagyobb különbség a regenerációban van. A magyarok nagyon jó kézilabdázók, mindent tudnak a labdával, de ha egy dolgot kellene mondani, amiben még fejlődni tudnak, az az edzések gyakorisága és intenzitása. Fontos kérdés, hogy egy hét alatt hány kemény edzést rakjunk a programba, és mennyi alkalom legyen a regenerációra. Ha létezik kétféle modell, akkor a magyarok többet edzenek, míg mi a Larviknál például heti négy-öt edzést tartottunk. Ha volt egy meccsünk szerdán, az volt az edzés, és ezen kívül már csak négy foglalkozás volt azon a héten. Mindig nehéz eldönteni, milyen erősségű legyen az adott edzés, lehet, hogy amit egy lazább tréningnek gondoltunk, arról a mérés után kiderülne, hogy magasabb pulzusszámot értünk el vele.

– Milyennek ismert meg minket, magyarokat?
– Csak kedves emberekkel találkoztam, de valahogy úgy látom, sokan nem hisznek eléggé magukban. Amikor idejöttünk, azt mondták nekünk, hogy szemmel kell tartanunk a játékosokat, mert ha hátat fordítunk, akkor már nem edzenek olyan keményen. Mi ezzel szemben azt tapasztaltuk a közös munka során, ha megbízunk bennük, felvázolunk előttük egy tervet, akkor mindent megcsinálnak. A tesztek után látták az eredményeket, és ettől még jobban hittek benne.

– Rátérve a vb-re, megvolt a kezdés, ami sokkal jobban sikerült, mint a legutóbbi tornán. Meddig juthatunk?
– Nagyon messzire. Kiváló csapatunk van, klasszis játékosokkal, Jánosnak nagy rutinja van a világversenyekben. Jó érzés van bennem a vb-vel kapcsolatban, most az lenne a fontos, hogy első vagy második helyen végezzünk a csoportban, így könnyebb dolgunk lenne a kieséses szakaszban. A nyolc között a montenegrói, francia, dán, brazil négyesből jöhetne valaki. Ha fittek leszünk, és a legjobbunkat nyújtjuk, bárkit legyőzhetünk. Na jó, kivéve a norvégokat.

– Szóval újra ott lesznek a dobogó tetején?
– Ha így lesz, miénk lesz az ezüstérem. Komolyra fordítva, megint csak az erőnlétet emelném ki. Aki látta a tegnapi, spanyolok elleni meccsüket, tudja, hogy az első periódusban hátrányban voltak, majd fordítottak, s bár a spanyolok kitartóan üldözték őket, az utolsó percekben behúzták a meccset. Biztos vagyok benne, hogy mindez összefüggésben van a fizikai résszel. Az utolsó meccsen is olyan erőállapotban vannak, mint az elsőn. Pedig nincs benne nagy ördöngösség. A válogatottaknál már nem sokat lehet javítani a játékosok állapotán, a lényeges munka a klubokban folyik. Nekem úgy tűnik, hogy a dánok és a franciák is kezdenek felzárkózni ezen a téren. Nem agyműtétről van szó, bár a hozzáállás megváltoztatása hosszú időt vesz igénybe. Mindenki abban hisz, amit tanult, de nyitottnak kell lenni a változásokra. Én mindig próbálok valamit tanulni, itt a válogatottnál is mindig fel szoktam írni, amit Jánostól vagy Beától látok, és hasznosnak vélem. Folyamatosan meg kell újulni ahhoz, hogy valaki a topon maradjon. Ha nem így teszünk, a riválisok előbb utolérnek, majd lehagynak minket. A norvég szövetségi kapitány mondta, hogy azon a napon, amikor már úgy érzi, nincs mit tanulnia, abba is hagyja az egészet.

KÉZISEINK A JÁTÉKBOLTBAN MINDIG TALÁLNAK VALAMIT