A honatyák is szurkoltak

Úgy tűnik, Indianapolis nem hoz szerencsét az amerikai kosárlabda-válogatottnak. Másfél évtizeddel ezelőtt a Pánamerikai Játékok rendezője volt az Egyesült Államok tizenkettedik legnagyobb települése, s akkor a kosártorna fináléjában Brazília minden idők egyik legkiválóbb játékosa, Oscar Schmidt 46 pontjának is köszönhetően a Market Square Arenában legyőzte a házigazdák együttesét. Ennél is fájdalmasabb kudarc volt az amerikaiak számára a világbajnokság szerdai játéknapján Argentínától elszenvedett vereség, hiszen ezzel lezárult az NBA-játékosok alkotta Team USA – 58 meccsen át tartó – veretlenségi sorozata.
"Történelmet írtunk, de erről szívesen lemondtam volna” – ismerte el keserűen Ben Wallace, akit a tavalyi évad után az NBA legjobb védőjének választottak, köszönhetően 13-as lepattanó- és 3.5-es blokkolási átlagának (a detroiti bedobó e produkciójával olyan kosárnagyságokhoz csatlakozott, mint Kareem Abdul-Jabbar, Bill Walton és a 12-szeres All-Star-szereplő Hakeem Olajuwon, ők ugyanis egyazon idényben tudtak ligaelsők lenni lepattanózásban és dobásblokkolásban). A legfájdalmasabb pofon azonban még hátra volt, hiszen a házigazdák a negyeddöntőben a címvédő jugoszlávok ellenében is elbuktak, s ezzel 1978 után először maradnak vb-érem nélkül.
Kell-e mondani, hogy az amerikai lapok a csatavesztés másnapján össztüzet zúdítottak George Karl alakulatára. "(Rém)álomcsapat” – harsogta a földkerekség legtekintélyesebb sportcsatornája, az ESPN honlapja, de nem adott kíméletet a CNN/Sports Illustrated ("Rossz álom: Jugoszlávia elütötte az Egyesült Államokat az éremtől”), és péntek reggeli kiadásának címoldalán az The Indianapolis Star ("Jugoszláv K. O. az amerikai reményeknek”) sem. A tudósítások mellett az első elemzések is megjelentek, s a szakírók nem kizárólag, sőt nem is elsősorban a – tegyük hozzá: nyilvánvalóan nem túlságosan szerencsésen összeválogatott – csapaton meg a szakmai stábon verték el a port, inkább az amerikai kosárlabdázásért verték félre a harangokat. "Az Álomcsapat halott. Larry Bird szelleme elillant. A rémálom a Team USA számára elkezdődött” – írta Chad Ford, az ESPN egyik kommentátora, míg kollégája, Jay Bilas azt fejtegette, hogy semmi más nem történt, csak érzékelhetővé váltak a válságjelek.

Az amerikaiak verhetetlenségének mítosza ugyanis nem is a Conseco Fieldhouse-ban foszlott szét, hanem már három évtizede a müncheni olimpia örökre emlékezetes fináléjában. "Akkor azonban elaltattuk magunkat azzal, hogy ellopták tőlünk az aranyat” – magyarázta Bilas, hozzátéve, hogy a következő pofont a Pánamerikai Játékok 1987-es döntője, majd a nagy csalódásra csak bronzérmet hozó szöuli olimpia jelentette. Ám 1992-ben színre léptek az NBA profijai, s "az Egyesült Államok ettől önelégültté vált, újra hinni kezdett az amerikai kosárlabda legyőzhetetlenségében”. A három olimpiai arany mindenkit elaltatott, s már nem feltétlenül a legjobbak alkották a válogatottat, mára azonban bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok nem teheti meg, hogy a B- vagy a C-csapatát küldje el egy világversenyre. "Az eddigi szokásokkal ellentétben jó lenne legalább három évvel az adott esemény előtt kijelölni a válogatott keretét, s aztán lehetőséget kell teremteni a csapatnak arra, hogy minél többet együtt játsszon” – adott receptet a folytatáshoz az ESPN szakírója.
S hogy mindez nem bolond beszéd, azt megerősítette az argentinok irányítója, Juan Ignacio "Pepe” Sanchez is. A legutóbbi évadot a spanyol Lucentumnál töltő 25 éves irányító, aki a Philadelphia 67ers játékosaként egy évet eltöltött már az NBA-ben, és akinek remek vb-teljesítménye jutalmaként most kétéves szerződést kínált a Detroit Pistons, azt mondotta: "Nem hiszem, hogy ez a torna azokról szólna, akik a legtöbb pontot dobják. A mi titkunk az lehet, hogy támadásban és védekezésben is csapatként dolgozunk, az meg természetes, hogy aki helyzetbe kerül, a gyűrűbe sülylyeszti a labdát.” A csapatjáték fontosságát emelte ki a Sacramento Kings csillaga, a jugoszláv Predrag Sztojakovics is, aki arra emlékeztetett, hogy "azokon a meccseken, amikor vesztettünk, nem csapatként kosárlabdáztunk. Vállt vállnak vetve, egymásért kell harcolnunk, csak így lehetünk eredményesek.”
A tökéletes csapatmunka a legfőbb szakmai magyarázat az úgymond kiscsapatok remeklésére is, bár ezen a vébén bebizonyosodott, hogy az eliten belüli korábbi látványos különbségek megszűntek, s akárcsak a futballban, immár a kosárlabdában sem csupán néhány ország magánügye az éremosztás. Ha úgy tetszik: a világ megtanult kosárlabdázni. Így tettek Indianapolis hősei, az új-zélandiak is, akiknek a Puerto Rico elleni bravúros győzelem nemcsak a négybe jutást jelentette, hanem gyakorlatilag már olimpiai helyet is ért.
"A csütörtöki meccs idején – mesélte Robert Hickey, a "Magas feketéknek” becézett együttes 28 esztendős centere egy nappal később az egyik belvárosi bevásárlóközpont kávézójának teraszán üldögélve – szinte megállt az élet az óceániai országban, még a parlament ülése is félbemaradt, a képviselők is a képernyők elé ültek.” A kosárlabda egyébként arrafelé csak a rögbi, a krikett, a vitorlázás és a golf után következik a népszerűségi rangsorban, ennek megfelelően az első osztály nyolc gárdája komoly anyagi problémákkal küszködik. S most tessenek megkapaszkodni: a játékosok félprofik, a Mighty Hawks centere például, aki sydney-i olimpián országa első kosarát dobta, főállásban történelemtanárként dolgozik…
Bizonyára ezzel is összefügg, hogy az új-zélandiak szeretnek játszani, és értékelnek minden kis sikert. "Ez a világbajnokság a legcsodálatosabb torna a számunkra – lelkendezett Pero Cameron, a Waikato Titans 28 éves bedobója, aki Puerto Rico ellen a kiwik utolsó nyolc pontját jegyezte, közötte a sorsdöntő ziccert 23 másodperccel a csata vége előtt. – Történelmet írtunk az új-zélandi kosárlabdában, sőt, az új-zélandi sportban is. Ezekkel a srácokkal vagy tíz esztendeje együtt játszunk, egymás gondolatát is ismerjük, és ez egy olyan sorozaton, mint a világbajnokság, megfizethetetlen előny.”
S még valami, ami a jelek szerint elengedhetetlen a sikerhez, s amit Ruben Magnano, a vb egyetlen veretlen gárdája, Argentína szövetségi kapitánya fogalmazott meg a legpontosabban: "Hinnünk kell a győzelemben, másként már a pályára lépés előtt elveszítenénk a csatát. Ha erős a hitünk, az ellensúlyozhatja az ellenfelek technikai, taktikai fölényét is…”
A pénteki játéknap csendesre sikeredett a vébén, hiszen az alsóházi helyosztók zajlottak, csupa csalódott csapattal. A spanyolok egy lendületes harmadik negyeddel (34–17) izgalommentes győzelmet arattak. Első számú sztárjuk, a Memphisben légióskodó Pau Gasol a büntetővonalnál többször hibázott (8/10), mint a mezőnykísérleteknél (6/7). Az amerikai válogatott Puerto Ricóval került szembe. Az Andre Miller, Reggie Miller, Paul Pierce, Ben Wallace, Antonio Davis ötössel kezdő Team USA 16–8-ra megugrott, ám a karibiak 13–0-s rohammal fordítottak… A második negyedben viszont a hazaiak már csak 11 pontot engedélyeztek ellenlábasuknak 31 ellenében (a Puerto Rico-iak 15 mezőnykísérletéből három kamatozott pontot, és hét büntetőt is elrontottak), és ezzel el is dőlt a meccs sorsa. A 34. percre 69–64-re még felkapaszkodtak a karibiak, de a végjáték az összesen 11 triplát szóró amerikaiaké volt.

A Sport1 vasárnap 19.45-től a bronzmérkőzést, míg 22.15-től a döntőt közvetíti élőben.