Aki csak dolgozni akar

– Az a hír járja, annak idején úgy került Sopronba a Postáshoz, hogy Tursics Sándor, a Ferencváros akkori edzője felhívta kollégáját, Meszlényi Róbertet, és szinte rátukmálta fiatal irányítóját, aki a hűség városában szeretett volna továbbtanulni, és akire amúgy sem tartott igényt. Igaz ez?
– Igen, nagyjából így volt. A Fradinál tudták, hogy felvettek Sopronba, és az elég egyértelmű volt, hogy a fővárosiak felnőttcsapatában ilyen-olyan okok miatt nem lesz helyem, úgyhogy nekem ez mindenképpen jobb lehetőség volt a semminél. Az első idényben még csak öt-hat perceket játszottam a Postásban, aztán mindig egyre többet.
– Azért az senkinek sem szokott jólesni, ha a nevelőklubja könnyen lemond róla…
– Nekem ott számtalanszor elmondták, hogy legyek atléta, váltsak sportágat, mert a kosárlabdához nincs elég tehetségem, én ehhez kicsi vagyok, sőt volt, aki azt állította anno, hogy bennem nincs irányítóhabitus. Szóval sok mindent mondtak már rólam, de ez rám mindig ösztönzőleg hatott, hogy »Na akkor én azért is megmutatom!« Engem annyira nem zaklatott fel, hogy el kell jönnöm, elvégre ott volt az iskola. Sőt még örültem is, hogy eljöhettem, mert lehetett látni: a Fradiban nem lesz esélyem.
– A budapestiek általában nehezen alkalmazkodnak a vidéki életmódhoz, ahhoz, hogy ott nyugodtabb az élet, kisebb a pörgés, kevesebb a történés. Ez nem okozott gondot? Mennyire volt nehéz megszokni egy olyan kisváros miliőjét, mint Sopron?
– Nagyon könnyen megszoktam, úgy emlékszem, már két-három hét elegendő volt ehhez.
– Akkori új edzője, Meszlényi Róbert stílusát is ilyen gyorsan megszokta?
– Robi stílusával sem volt probléma, mert akkor, a csapat kilencedik játékosaként az ő stílusa engem még annyira nem érintett, ez az elkövetkezendő években vált keményebb dióvá, amikor megnőtt a szerepem a pályán. Egyébként visszakanyarodva az előző kérdéshez, én nem pesti vagyok, hanem Dunakeszin éltem, ami azért arányait tekintve a város és a vidék között valahol félúton található.
– A kezdeti öt-hat perces bevetések után hogyan jutott el oda, hogy alapemberré vált az ország egyik legerősebb női együttesében?
– Hogy mi kellett ehhez? Elsősorban az, hogy a légiósok elmenjenek, vagyis ebből is látszik, minden rosszban van valami jó, még abban is, hogy oda jutott a Postás, ahová a pénzügyi helyzetét tekintve jutott. Én személy szerint nem hiszem, hogy ha külföldi játékos van előttem a posztomon, legyen az akár kicsivel gyengébb is, mint én, így alakult volna a pályafutásom, mert Magyarországon fiatalokra rábízni a csapatot nem divat. Nagyon kevés edző meri bevállalni. Ezzel együtt tény, hogy amikor volt a Postásnál légiós irányító a bolgár Najdenova személyében, én akkor is játszottam már húsz perceket, szóval a korosztályomból az egyik legszerencsésebbnek mondhatom magam az országban, de hát ezért megdolgoztam. Ezt nemcsak úgy hozzám dobták, mert aki engem ismer, az tudja, hogy a jelszavam: dolgozni, dolgozni, dolgozni, dolgozni…
– Ott tartunk tehát, hogy ebben az idényben alapemberré vált a Soproni Postásnál, aminek az is növeli az értékét, hogy nem egy kutyaütő csapatról van szó. Sokat segítettek a többiek?
– Tény, sokat számít, hogy milyen társai vannak az embernek. Két-három éve még előfordult, hogy megállították az edzést és mondták, ezt a feladatot inkább így vagy úgy csináljam, vagyis valóban sokat segítettek, ebben az évadban viszont már nem emlékszem olyanra, amikor rám kellett volna szólniuk, teljes értékű társként kezeltek.

– Mi újat tanult a Postásban, amit addig nem tudott?
– Nevelőedzőmtől, Gálos Lászlótól szerintem megkaptam azokat a technikai alapokat, amiken még természetesen csiszolni kellett, de amikor Sopronba kerültem, már tudtam, mi hogy működik élesben. Persze azért a felnőttmezőny teljesen más, hiába nyertem addig juniorbajnoki címet, meg még sok minden mást. Megtanultam, hogy nem állandóan rohangálni kell a pályán, hanem gondolkodni is, megtanultam, hogyan kell normálisan elzárást adni, plusz jó néhány ilyen jellegű dolgot, amit tudtam már, de Sopronban tanultam meg igazán használni őket. Inkább a kosárlabda taktikai részében fejlődtem ott.
– Sokan és sokat hangoztatták, hogy mennyire jó közösséget alkotott a Soproni Postás csapata. Ez nem csak afféle külvilágnak szóló propagandaüzenet volt, hogy elkendőzzék a meglévő gondokat?
– Nem, ez nem reklám volt, ez így volt. És nem gondolom, hogy a körülmények miatt, mert amikor még megfelelő feltételek uralkodtak nálunk, akkor is erről voltunk híresek. Nem hiszem például, hogy volt Magyarországon még egy olyan csapat, amelyik a szilvesztereit együtt töltötte, hiszen akkor ugye bajnoki szünet van, tehát általában mindenki megy, amerre lát. Mi mindig együtt szilvesztereztünk. Aztán ebben az idényben, amikor a körülményeink elkezdtek sajnos romlani, még jobban összekovácsolódtunk, de ez alapból egy jó közösség volt.
– Azok a rémhírek igazak, hogy volt, akit a kiköltöztetés veszélye fenyegetett az albérletéből?
– Igen, én is köztük voltam. Elég nehéz volt úgy készülni, hogy jött a telefon kedden, hogy pénteken költözz ki a lakhelyedről, aztán jött a tulaj a rezsiért… Ezek olyan alapvető gondok, amik egy átlagembert is megviseltek volna.
– Filléres gondjaik voltak?
– Azok is voltak. De ha valakinek élő szerződése van, akkor biztosan kalkulál azzal az összeggel, ami abban le van fektetve, és nemcsak lakbérre vagy rezsire költ, hanem nagyobb kaliberű dolgokra, nagyobb beruházásokra is. És ilyenkor még nagyobb érvágást jelent, ha az ember nem kapja meg, amire számított. Szóval sokféle gondunk volt, egészen a filléresektől az ilyenekig, és hát ilyen idegállapotban, hogy mindennap a nélkülözés a téma az öltözőben, én azon sem csodálkoztam volna, ha kiesünk. De hála istennek, ez fordítva hatott a csapatra, nyilván azért, mert a kosárlabda volt az egyetlen terület az életben, ahol sikeresek lehettünk pénz nélkül.
– Gondolom, a tartozásokat azóta sem fizették ki a klub részéről…
– Sajnos így van, bár most van egy ügyvédünk, aki elindította a peres eljárást, konkrétumot azonban nem tudok többet. Elég nagy összegről van szó, majdnem az egész éves fizetésünkről.
– Önnek személy szerint mennyivel adós a Soproni Postást működtető Postás Sport Kft.?
– Ezt inkább nem publikálnám. Legyen elég, hogy az éves fizetésem nyolcvan százaléka. Szerintem egyébként ebben a helyzetben nem is a pontos összeg a fontos, hanem az arány, hogy a bérünk több mint háromnegyedéhez nem jutottunk hozzá.
– Ezek után nyilván mindenki megérti, hogy nemrégiben klubot váltott, és a Szolnoki MÁV-Coop SE-hez szerződött. Az első nagy váltás a pályafutása során, amikor a Ferencvárosból a Postásba ment, maximálisan bejött. Ettől mit vár?
– Én mindenben a kihívást látom, ebben is azt látom, hogy egy olyan csapathoz kerültem, amelyik évről évre jobb pozíciót harcol ki magának a bajnokságban, és tudatosan felépített szakmai munka van mögötte. Érmet várnak tőlünk, amire mondhatnám azt is, hogy számomra az ezüst után már csakis az arany elfogadható, hiszen nekem személy szerint ez jelentené az előrelépést, ám hogyha hosszú távon gondolkodom, most jó lesz a bronz, aztán meg az ezüst. De nincs kizárva az arany sem. Hogyha nem hinnék benne, nem is csinálnám.