Női kosár: Horti Dóra befejezi profi pályafutását

– Jól hallottuk, befejezi profi karrierjét?
– Igen, a hír igaz – válaszolta megkeresésünkre a 33 éves Horti Dóra, korábbi válogatott center. – Lehet, hogy az „öreglányokkal” még játszom néha, de az NB I-ben már biztosan nem.

– Miért döntött így?
– Korosodom, s anyaként már nem megy az a fajta életmód, amit a profi játék megkövetel. Az életünk egy nagy rohanás, folyamatos szervezkedés, férjemmel, Szabó Zsolttal, aki ugye élvonalbeli kosárlabdázó, az van a fókuszban, ki megy edzésre, ki kinek és mikor adja át Esztert, a kislányunkat. Az előző két szezonban örökké csak azt néztük, mikor kell a nagymamát ugrasztani, hogyan oldjuk meg a mindjárt hároméves gyerek elhelyezését, amíg mi edzünk, meccset játszunk. Nem beszélve arról, hogy vasárnap két testileg és lelkileg kifacsart szülőt kapott… Ezt tovább nem tudtuk és nem is akartuk menedzselni. Hozzáteszem, ennek semmi köze ahhoz, hogy bajban van a zalaegerszegi női kosárlabda.

– Akkor most ideje számot vetni? Kívülről szép és teljes a pályafutása. Ön ezt hogy látja?
– A tavalyi nyár a válogatottal kerekké tette, no meg az is, hogy Zalaegerszegen vissza tudtam térni a szülés után. Az ügynököm tavasszal kérdezte, hol szeretném folytatni, erre én azt válaszoltam, hogy sehol. Nem örült, mert a statisztikák alapján az NB I egyik legjobb értékindexű magyar játékosa voltam, így megjegyezte, elvesztett egy remek ügyfelet.

– Szarvasról indult, ahol nincs és az ön pályafutása kezdetén sem volt élvonalbeli kosárlabda. Ez mekkora nehézséget okozott abban, hogy elérje a céljait?
– Bár sem apu, sem anyu nem volt válogatott sportoló, a sport az életünk alapját jelentette. Mind a ketten a szegedi egyetemen végeztek testnevelés szakon, engem és öcsémet, Bálintot, illetve bátyámat, Balázst is sokat vittek meccsre. Nálunk természetes volt a sportolás. Szolnokon, még a karrierem elején volt egy pillanat, amikor abba akartam hagyni, anya akkor bekeményített, és átsegített a holtponton. Most, hogy én is szülő vagyok, értem és értékelem igazán, amit gyerekkorunkban értünk tettek.

– Mindig is kosárlabdázó akart lenni?
– A magasságom és a testalkatom miatt a kosárlabdapálya volt az a hely, ahol komfortosan mozogtam, s mindig szerettem a sportágat. Maguktól alakultak a dolgok, mindig jött egy újabb kaland, egy izgalmas torna, egy remekül sikerült meccs. Nem voltam döntéshelyzetben, nem volt olyan pillanat, amikor el kellett döntenem, hogy márpedig én ebből fogok élni, egyszerűen azért, mert kitöltötte az életemet a kosárlabda.

– Kihozta magából a maximumot?
– Azt gondolom, hogy igen – emberileg mindenképpen. Sorsszerű, hogy a férjemet is a sportágon belül találtam meg. Nyilván jó lett volna olimpiai vagy világbajnoknak lenni, de erre nem volt lehetőségem. Megjártam a poklot és a mennyországot is, ez persze azért volt így, mert szélsőségesen éltem meg mindent. Lehettem volna eredményesebb, kereshettem volna több pénzt, de nekem így kerek a történet, s biztos, hogy sokkal rosszabbul is alakulhatott volna a karrierem.

– Volt olyan ajánlata, amit nem fogadott el, de később megbánta?
– Egyszer igen, amikor a török Galatasaray ajánlott szerződést. Akkor Sopronban játszottam, a semmiből jött a megkeresés, de én már megállapodtam Török Zoltán ügyvezetővel, noha papír nem volt, csak kézfogás. Nem tudom, hogy berezeltem-e vagy miért, de kitartottam a Sopron mellett, s nemet mondtam. Anyagilag nagy lehetőség volt, már a megkeresés is óriási elismerésnek számított.

– Külföldi pályafutása nem kezdődött jól…
– A Gdyniát hagyjuk, mert nem is játszottam, míg Krakkóban sokszor fel akartam adni, s ha nincs a Zsolti által nyújtott támasz, biztosan meg is tettem volna. Az a helyzet, hogy itthon mindig előtted vannak a légiósok, viszont ha külföldön játszol, elő kell lépni, ami nekem nagyon nehéz volt. Ha megingathatatlan önbizalmam lett volna és vagány típus vagyok, talán jobban helytálltam volna.

– Volt kedvenc edzője?
– Nem, mindenkitől mást kaptam szakmailag és emberileg. Székely Norbert szövetségi kapitányt azért emelem ki, mert én már nem akartam újból válogatott lenni, de több mély beszélgetés után mégis vállaltam, s ennek egy harmadik Eb-szereplés és egy nagyon szép emlék lett a vége.

– Marad a sportágnál valamilyen formában?
– Beiratkoztam Szombathelyen az ELTE- szakedzőire – három év levelezőn. Ám egyelőre élvezem, hogy főállású anya vagyok. Szeretném visszaadni a családnak az elvesztett időt, boldog vagyok, hogy együtt vagyunk Eszterrel, s hogy húsz év után végre nem órára kell kelni vagy időre menni valahová. Remek érzés elengedni magam, hallgatni Zsoltit, hogy milyen nehéz neki…