Kosárlabda: megérte a makacs kitartás Simon Zsófiának

– Hol van?
– Ankarában, Törökország fővárosában – válaszolta Simon Zsófia, korábbi válogatott hátvéd, aki az előző, csonka idényben a spanyol Zaragozában játszott, majd néhány napja aláírt a török élvonalbeli Nesibe Aydinhoz. – Elég fáradt vagyok, reggel nyolckor kezdődött az edzésünk, és sűrű napok állnak mögöttem. Múlt héten érkeztem, s az első négy napom azzal telt, hogy különböző orvosi vizsgálatokon vettem részt. Csak úgy utazhattam be az országba, hogy két negatív koronavírustesztet kellett felmutatnom.

– Ennyire megtetszett a külföldi játék? Tavaly, 29 évesen állt légiósnak és igazolt Spanyolországba, ahol – sok országhoz hasonlóan – a világjárvány miatt márciusban véget ért az idény.
– Eldöntöttem, még külföldön akarok játszani. Sokáig vártam, néha már reményvesztetten... Akadt olyan kérőm, akit visszautasítottam, ám volt a nyárnak olyan szakasza is, amikor semmiféle megkeresés nem érkezett, ami nagyon frusztrált. Többször átfutott az agyamon, hogy jobb lenne otthon maradni a „tutiban”, így világjárvány idején pláne, viszont a lelkem mélyén tudtam, jobb nekem külföldön. A Spanyolországban eltöltött időszak bejött, szerettem ott lenni, fejlődtem, főleg mentálisan. Az ügynökeim kapcsolatban álltak a török edzővel, akinek az utolsó igazolása vagyok, olyan játékost keresett, aki képes a jolly joker szerepre. Tisztáztuk, hogy a kispadról szállok be, azokat a feladatokat látom el, amelyekre szükség van, ráadásul minden bizonnyal irányítóposzton.

– Eddig elsősorban dobóhátvédként vagy bedobóként játszott.
– Igen, ez új, nagyon régen játszottam már karmesterként. Az eddigi tréningeken elég jól mozgattam a csapatot, a szerep nem a komfortzónámon kívüli – habár át kell kapcsolni az agyam, mert sokkal nagyobb a felelősségem, a játék ritmusa, a figurák kiválasztása nagyobb összpontosítást igényel.

– Nem vállalt ezzel túl nagy kockázatot? Egy újonccsapatnál, külföldön, egyedüli magyarként...
– Harmincévesen már nem azért igazolok valahová, hogy én dobjam a legtöbb pontot, hanem hogy a rutinomat kamatoztassam. A török Európa egyik legerősebb bajnoksága, s tudom, van bennem annyi, hogy megfeleljek ezen a szinten is, és magamnak is bizonyítsam, képes vagyok helytállni.

– Nem fél, ha súlyosabbá válik a világjárvány, hetekig egyedül marad egy távoli nagyvárosban?
– Bízom benne, hogy ilyen szituációban a csapat nem hagy magamra, noha a koronavírus sok olyan kérdést vet fel, amire még nem ismerjük a választ... Ha felfüggesztik a bajnokságot, a legrövidebb és leggyorsabb úton hazamegyek, rövidebb leállás esetére erősnek érzem magam ahhoz, hogy kibírjam, ám nem szívesen próbálnám ki, mennyi ideig. Spanyolországban édesanyám gyakran meglátogatott, ugyanakkor a mostani helyzetben ezek a találkozások is ritkulnak.

– Ankarában milyen a helyzet jelenleg?
– A napokban szabadult el a vírus – van némi káosz, csak edzésre mehetünk, a városba nem, s az is biztos, hogy minden meccs előtt tesztelnek minket.

– Milyenek az új társai?
– Segítőkészek, az edzések tetszenek, szép helyen lakom. Az első benyomásaim alapján szimpatikus közegbe kerültem, pozitív energia lengi körül a csapatot, én is felszabadult vagyok.

– Miért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy külföldön játsszon?
– Az elmúlt három-négy otthon töltött évben éreztem magamon, hogy beleszürkülök a hétköznapokba, nem élvezem annyira, amit a legjobban szeretek, a kosárlabdázást. Szakmailag nem fejlődtem, a személyiségem is rossz irányba alakult. Amikor tavaly eldöntöttem, kipróbálom magam külföldön, az hosszú folyamat eredménye volt, az elengedés volt a lényege. Akartam a változást, ám utólag látom, jobb lett volna, ha néhány évvel korábban jövök rá: szükséges a változás. A családomtól nehezen válok el, sokáig beteg volt a nagymamám is, amikor ő elment, rájöttem, ki kell élveznem, hogy abból élek, amit a legjobban szeretek. A szüleim támogattak ebben, úgyhogy belevágtam. Sokat tanultam, mentálisan sokat adott a légiósszerep, nem érzem a keserűséget, ismét élvezem, amit csinálok. Fizikailag még öt év bennem van, ehhez makacsul ragaszkodom. Itthon sokan olyan játékosnak könyveltek el, akihez a többieknek kell alkalmazkodniuk, pedig ez nem igaz. Én is tanulok és alkalmazkodom, jó csapattárs akarok lenni!