Női kosárlabda: Rasheed Rita visszavonult és semmit sem bán

– Hogy van?
– Jól, köszönöm, valójában örülök, hogy már nem játszom, borzasztó ez a vírushelyzet, a rengeteg bizonytalanság – válaszolta megkeresésünkre Rasheed Rita, a Győrrel 2012-ben magyar bajnok, a Miskolccal 2016-ban Magyar Kupa-győztes Rasheed Rita.

– Jól hallottuk, tényleg befejezi a karrierjét? Hiszen még csak 31 éves...
– Idén nyáron döntöttem úgy, hogy elég, vége. Két nyarat is végigdolgoztam csapat nélkül, rehabilitáltam, de sokat törtem a fejem azon, visszamenjek-e a pályára vagy sem, én sem tudtam eldönteni, akarok-e még játszani. Edzettem, egyéni képzésekre jártam, s januárban voltak is lehetőségek, megkeresések, de mivel 2018 szeptembere óta, amikor elszakadt Athénban az Achilles-inam, nem játszottam tétmeccset, így nagyon nehéz volt új csapatot találni.

– Pedig nagy reményekkel igazolt az Olympiakoszhoz.
– Az utolsó egy évem Lengyelországban már nem a játék szépségéről, inkább a kedvező anyagi vonzatról szólt. Valóban a görög lehetőség nagyon bejött nekem, nem a pénz miatt, hanem mert újra meg akartam találni magamban a játék szeretetét, ami kezdett kihalni. Ám ugye a felkészülési időszakban megsérültem...

– Ráadásul az egyik leghosszabb kihagyással járó sérülést szenvedte el..
– Igen, pokoli hosszú és kemény volt a rehabilitáció, decemberben tudtam először önállóan járni. Én már eleve azért mentem ki külföldre, mert valami újra volt szükségem, monotonná vált a magyar bajnokság, beleszürkültem a kiszámíthatóságba, kellett a frissítés. 2013-ban Győrből úgy jöttem el és igazoltam Olaszországba, hogy felbontottam a szerződésem.

–Mit jelentett, mit adott az első légiós szezon önnek?
– Nem tudtam milyen lesz, de azt igen, ha maradok, belepusztulok. Ezért kivártam, s jól döntöttem, mert a San Martinónál újra kedvet kaptam a játékhoz. A környezetváltozás mindenkinek kell egy idő után.

– No de ugorjunk vissza 2018-ba, amikor Athénban nagy reményekkel készült a szezonra.
– Tetszett a város, a csapat, gyorsan beilleszkedtem, majd elszakadt az Achilles-inam. A sérülés előtt sosem volt komoly bajom, műtétem. De ekkor, noha még 30 éves sem voltam, éreztem a testemen, hogy nem bírja a szervezetem a terhelést. Korábban sok mindent kipróbáltam, úsztam, jazzbaletteztem, zongoráztam, mielőtt a kosárlabdát választottam. Ám most is úgy érzem, kell valami teljesen más, szeretnék kiszakadni az eddigi életből. Az edzősködést sosem éreztem magaménak, s sok rossz tapasztalatom van, konfliktusom is akadt az edzőkkel.

– Ha már itt tartunk... Pár éve elterjedt a kosárberkekben, hogy ön nehéz eset. Erről mit gondol?
– A legtöbb edzőmmel remek volt a viszonyom. Alapvetően megcsináltam mindig mindent, amit szakmailag kértek tőlem, nem az volt, hogy 20 éves korom óta kezelhetetlen lettem volna, nem érzem úgy, rebellis lennék. Persze ha kellett, akkor elmondtam a véleményemet. Sokszor azt éreztem, „felzabálnak a patkányok”, a sportágban sok minden nem feltétlenül tisztán és erkölcsösen működik...

– Igaz, hogy ugyan számtalanszor volt kerettag, a felnőttválogatottban egyetlen tétmeccsen sem lépett pályára?
– Igaz. Ehhez van egy sztorim is, ami után minimálisra csökkent a magyar klubtól érkező ajánlatok száma. 2015-ben a magyar-román közös rendezésű Európa-bajnokság előtt Montenegróból jöttünk haza egy felkészülési meccs vagy torna után, amikor az akkori kapitány és segítője, Stefan Svitek és Gáll Tamás a reptéren közölték velem, nem leszek kerettag. Ekkor azt válaszoltam nekik, engem ne is hívjanak többet. Számomra a válogatott „működése” teljesen kiábrándító dolog, több nyarat is végigdolgoztam és utána rendre kimaradtam a 12-es keretből, s miután ez többször előfordult, eljutottam odáig, hogy ezt nem csinálom többet. Párszor úgy éreztem, nem voltam elég jó kislány, s anélkül, hogy bárkit meg akarnék sérteni, azt gondoltam, a nálam kevésbé tehetséges került a helyemre, protekcióval. Ebből elegem lett.

– És nem bánja?
– Nem és nem is sajnálom. Persze a karrierem elején én is úgy gondoltam, jó dolog, kiváltság, megtiszteltetés a válogatottban szerepelni, de naiv voltam. Aztán az említett nyáron leszámoltam az illúziókkal, mert szerintem a válogatási rendszer időnként kiábrándító. Eljutottam arra a pontra, hogy nem érdemes olyan emberekért tenni vagy adni, akik átlépnek rajtad és nem értékelik a munkádat.

– Klubszinten azért elért a csúcsra.
– Egy-egy bajnoki- és kupaaranyam van, nem öt-hat, amiket csak végigültem, hanem amim van, abból nagyon is kivettem a részem. Ugyan nem tudtam pályára lépni az Olympiakoszban, de onnan, azaz külföldről is lett egy bajnoki- és egy kupaaranyam, kipipálhattam ezt is, aminek örülök, mert ez is célom volt.

– Milyen jövőt képzel el magának?
– A miskolci évek közben elkezdtem érdeklődni a civil szakmák – fogászati asszisztens és szépségápolás – iránt, s körömápolást is tanultam. Most már egy új szakmát szeretnék választani, amit szeretek, s amiben ki tudok teljesedni és magas szintre eljutni, emellett élvezni, amit csinálok. Kosarasként is akkor voltam sikeres, azért voltam az, mert szerettem. Édesanyám lakberendező, most egy 3D-s látványtervezéssel ismerkedem, ami tetszik. A sporttól elszakadva szeretnék dolgozni. De persze sportolni járok, kondizni, futni. Lehet, hogy nem úgy tűnik, de jó érzéssel fejeztem be a karrierem, s köszönettel tartozok mindenkinek, még azoknak is, akik akadályoztak vagy keresztbe tettek, mert így lettem az aki vagyok, így lettem erősebb, jobb ember.