Női kosár: egyelőre nem érett meg a feladatra a magyar válogatott

Felhőtlenül boldog önkéntesek, nevetgélő, egyúttal a meglepettségtől értetlenül mosolygó újságírók. Őket láthattuk a soproni Novomatic Arénában a Magyarország–Spanyolország olimpiai selejtező mérkőzés szünetében, amikor 46–27-re vezettek legjobbjaink. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy fordulat következhet be, mi a legmagasabb fordulatszámon pörögtünk, ellenfelünk ötkarikás kvótájának a tudatában lazára vette a figurát, bár nem adta fel előre a találkozót, látszólag egyáltalán nem szakadt meg a sikerért.

A fordulás után is egy darabig hasonló mederben zajlott az összecsapás, mígnem a negyedik negyedben rohamosan fogyni kezdett a magyar előny. Ezt eleinte mindenki mosolyogva vette tudomásul, még négy-öt pontos vezetésnél is hitte a közönség, hogy a végeredmény úgysem lehet más, mint a házigazda győzelme és nyári erőpróbái a legmagasabb szinten Lille-ben. Spanyolország viszont úgy volt vele, hogy ha ti (a magyar válogatott tagjai) nem akarjátok megnyerni ezt a meccset, mi megpróbáljuk! Bejött a zónavédekezés, az eladott labdákból indulni tudott a rivális, a mieinken pánik lett úrrá.

Azt viszont semmi sem indokolta, hogy csak nyolc pontra fussa a tudásunkból az utolsó felvonásban, 64–48-ról lett három és fél perc alatt 64–63 – már ez a rövid, de katasztrofális időszak is okozhatta volna a vesztünket, mégsem így történt. Egy perccel és 44 másodperccel az utolsó dudaszó előtt újra hat ponttal vezettünk, ekkor Miguel Méndez spanyol szövetségi kapitány időt kért. 72–71-es előnyünknél, amikor körülbelül hét másodperc pörgött le a spanyol támadásból, Studer szabálytalankodott Mariona Ortizzal szemben. Kívülről könnyen okos az ember, de mivel nincs a körön belül, erre van szorulva: talán jobban jártunk volna, ha a gyűrű környékén sem járó spanyolnak nem ütünk oda ebben a pillanatban, inkább próbáljuk kivédekezni az akciót. Hiszen ha kosarat dobnak (próbálják csak meg), akár hárompontost, ugyanúgy van lehetősége kikérni az utolsó idejét Székely Norbert szövetségi kapitánynak, mint ahogyan megtette Ortiz két sikeres büntetőjét követően, 55 másodperccel a vége előtt.

Ezután több kosár már nem született, a mi részünkről Studer Ágnes és Határ Bernadett hibázott dobást. Utóbbi nyolc másodperccel a vége előtt a palánk közeléből próbálkozhatott, kísérlete lejött a gyűrűről, és előbb a televízió kamerái előtt kilátásba helyezte a visszavonulását a válogatottól, majd néhány perccel később a vegyes zónában arról beszélt, tudja, hogy elő fogják őt venni, mert ismét kihagyta az utolsó dobást. Ha valaki nem emlékezne rá, Határ az öt évvel ezelőtti szerbiai Európa-bajnokság negyeddöntőjében a britekkel szemben hibázott nagyjából hasonló helyzetben. Ugyanakkor a vizes lepedőt azért sem szabad ráhúzni, mert Sopronban a spanyolok, és korábban a japánok ellen is kitűnően játszott – arról nem is beszélve, hogy súlyos térdsérülésével másfél éven át küzdött, az sem volt biztos, hogy valaha kosárlabdázhat még ezen a szinten, de nagy akarattal ismét megmutatta, hogy az európai elit tagja. Voltak ennél sokkal nagyobb problémáink is, nemcsak a mérkőzésen, az egész tornán. Ha csak a magasposztokat nézzük, már van hiányérzetünk, noha előzőleg egyértelműen arról szólt a fáma, hogy a palánk alatt kerülhetünk nagy fölénybe.

Ehhez képest már Kanada ellen szembejött a valóság: 50–32-re buktuk el a lepattanócsatát, 17 támadólepattanót engedélyeztünk az ellenfélnek, ami megengedhetetlen. Pedig a következő három napban kiderült, a pillanatnyi forma alapján Kanadánál csak nehezebb ellenfelekkel találkoztunk a folytatásban, mégis egy hajszálon múlott, hogy mindkettőt elpáholjuk. Japán ellen minden tökéletesen működött, álomszerű volt, amit mutatott az együttes, és a spanyolok ellen egy félidőn át szintén, de ne szűkítsük le 20 percre a viadalt, lássuk egyben a képet.

A spanyolok Megan Gustafson személyében honosított amerikai centerrel álltak fel, sorban 15, 16 és 12 pontot szerzett. Vele szemben a mi honosítottunk, Goree Cyesha négyet, kettőt és egyet sem. Goree-t a szellemisége, a hozzáállása, több fontos mérkőzésen mutatott elsőrangú játéka érdemessé teszi és tette a válogatott szereplésre, de az jelentős hátrány, ha az amerikai kosárlabdázó nemhogy nem villog, hanem kiegészítő ember, és nem veszi ki a részét a pontszerzésből.

Az első két mérkőzésen két klasszisunk, Studer Ágnes és Kiss Virág betlizett, előbbi a japánok ellen sérülése miatt nem is szerepelt a második fél­időben, míg Kiss négy perc húsz másodpercet kapott. Abban a félidőben, amikor csapatunknak a legprímábban ment a játék. Kányási Veronikában nem bízik igazán a szakmai stáb, ennek most az is oka lehetett, hogy nemrég tért vissza hosszabb sérüléséből, míg Varga Alíz pontos tripláit, középtávoli dobásait az utolsó mérkőzésről hiányoltuk. Egyetlen játékosunk, aki kiegyensúlyozottan tudta hozni a nemzetközi elit szintjét, a torna All Star-ötösébe is beválasztott Juhász Dorka volt.

És ez a megjegyzésünk hangsúlyos: nemzetközi elit. Vagyis ahogyan Székely Norbert fogalmazott lapunk hasábjain, ez nem a háztömb körüli bajnokság volt, a világ legerősebb válogatottjai közül játszottunk hárommal, a négy közül a legkiegyenlítettebb selejtezőcsoportban. Hogy ebből egy győzelemmel, a mérkőzések eredményeinek nem szerencsés alakulása miatt egyedüliként nem jutottunk tovább, az benne van a pakliban, tisztes helytállásként értékelhető, de erőn felüli teljesítménynek is nevezhetjük.

Viszont ahogyan alakult a magyar–spanyol találkozó, ahogyan elveszítettük az agyonnyert meccset, s egyúttal búcsút mondhattunk az álmainknak, az nem fér bele, és mély elemzést igényel. Jóval mélyebbet annál, amilyennel mi az alapvonal mögül bármikor is próbálkozunk.