Fegyverneky Zsófia két évtized után vonul le a parkettről – és nincs hiányérzete

– Szerdán játszotta utolsó mérkőzését Szekszárdon, a bronzcsatában. Az utána adott televíziós nyilatkozatában azt mondta, fogalma sincs, mit csinál másnap. Mi volt végül a program csütörtökön?
– Elsősorban a kisfiammal voltam, és végeztem a szokásos napi teendőket – válaszolta lapunknak Fegyverneky Zsófia. – Azért is válaszoltam ezt a kérdésre, mert az utolsó napokban, hetekben tudatosan szerettem volna nem azzal foglalkozni, hogy itt a pályafutásom vége. A bronzérem megnyerése volt a cél, sajnálom, hogy nem sikerült. Úgy gondoltam, ha engedem, hogy az érzelmek befolyásoljanak, nem tudok úgy segíteni, ahogy szeretnék.

– Több mint két évtizedet töltött felnőttszinten a pályán. Jól gondolom, hogy némi ürességet érez most legbelül?
– Igen. Egyébként minden idény végén van ilyen a sportolóban, ha jól sikerült az évad, ha gyengébben. Most hatványozottan ilyen érzések kavarognak bennem. Mindenesetre aki ismer engem, az tudja, hogy szeretek edzeni, és hétfőtől fogok is, igaz, nem kosárlabdával. Sok tervem van a kosárlabdával kapcsolatban és a civil életre is.
 

Kiváló mentorok között nőtt fel

– Az edzés szeretetét Pécsről hozta még magával? Akkor alakult ez ki, amikor mondjuk Iványi Dalmát vagy éppen Albena Branzovát figyelte?
– Sokszor hangsúlyoztam már, mennyit jelentett az a közeg, amelyben felnőttem. Elképesztően jó magyar játékosok vettek körül, Béres Timitől, Iványi Dalmától, Károlyi Anditól, Ujvári Esztertől vagy éppen Csák Magditól rengeteget tanultam, lényegében ők játékosként és emberként neveltek, az értékeimet, a tudásomat onnan hoztam. Aztán a Sopronban töltött tizenhárom év alatt csak megerősítést kaptam Török Zoltántól vagy éppen az aktuális edzőimtől. A sport szeretetét pedig otthonról hozom, a családunkban a sport a mindennapokhoz tartozott, a mozgás iránti vágy tehát még előbb kezdődött.

– A Pécs a kétezres években sztárcsapat volt, tele magyar válogatottakkal, remek légiósokkal. Könnyebb volt akkor egy fiatalnak bekerülnie egy ilyen környezetbe, vagy manapság egyszerűbb ez a feladat például Sopronban?
– Nehéz ezt összehasonlítani, mert rengeteg idő eltelt a két időszak között. El kell fogadnunk, hogy más lett a világ, amely más hozzáállást is igényel. Természetesen úgy gondolom, hogy az akkori Pécsben és a mostani Sopronban is egy fiatalnak óriási öröm és büszkeség, ha bekerül a közegbe. Ilyenkor nincs is más feladata, csak tanulni azoktól a játékosoktól, akik már ott vannak, mert nem véletlenül kerültek oda, és a legjobbak közé tartoznak abban, amit csinálnak. Személy szerint nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy beléphettem akkor a pécsi öltözőbe.

– Pályafutása több mint két évtizedet ölel fel. Mi kell ahhoz, hogy valaki ennyi ideig a legmagasabb szinten kosárlabdázhasson? Milyen tanáccsal szolgálhat azoknak a fiataloknak, akik ha nem is megismételnék, de megközelítenék ezt a karriert?
– Kezdjük azzal, hogy sok mindenhez szerencse is kell. Én a szüleimnek köszönhetően olyan fizikummal, genetikával vagyok megáldva, amely alkalmassá tett, hogy ilyen hosszú pályafutásom legyen. Természetesen rengeteget dolgoztam is érte, és vigyáztam rá. Ezenkívül mindig erős volt a belső motivációm, csakis a legmagasabb szinten akartam játszani, ezért sok mindent fel is áldoztam. Folyamatosan az Euroliga-szereplés lebegett a szemem előtt, mert az a színtér a mi szakmánk csúcsa. Azokban a klubokban, amelyekben szerepeltem, ezt megtehettem, de ez is tudatos döntés volt. A lojalitás is mindig jellemzett, kitartottam célok, emberek, klubok mellett.

– Ezeknek a személyiségjegyeknek köszönheti, hogy a két ősi rivális együttes városában, Pécsen és Sopronban is legendaként tisztelik?
– Ez biztosan kellett hozzá. Teljesen őszintén mondom: amikor eljöttem Pécsről, a Sopronon kívül nem fordult meg olyan a fejemben, hogy másik magyar csapatban játsszak. Egyszerűen a legjobb magyar klubban akartam szerepelni. Mindig, minden évben, az utolsó pillanatig a legtöbbet adtam ki magamból, amit lehetett. Büszke vagyok arra, hogy ha nem is én voltam a legjobb, nem én dobtam a legtöbb pontot, mindig száz százalékot pakoltam bele mindenbe.

– Kipróbálta magát külföldön, Csehországban, de gyorsan hazatért. Nem hiányzik az életéből a jelentősebb légióskarrier?
– Talán a Brnóban töltött időszak az egyetlen a pályafutásomban, amellyel kapcsolatban azt mondhatom, ott hibáztam… Kétéves szerződésem volt, de az első után kiléptem belőle. Előtte Pécsen harmincöt percet átlagoltam, dobtam tizenegynéhány pontot meccsenként, és huszonhárom évesen az volt a fejemben, hogy ezt folytatom majd légiósként Csehországban is. A mai fejemmel tudom, teljesen irreális elvárás volt ez magamtól, és rosszul is álltam ahhoz az idényhez. Utána hazajöttem és rádöbbentem, nekem nagyon fontos, hogy valami nagynak, egy közös építkezésnek legyek a részese, és úgy éreztem, ezt itthon, egy magyar csapattal tudom megtenni. Sopronból például azért nem mentem már el soha, mert egyre jobban kezdtem az egészet a magaménak érezni.

Három ember, három köszönet

– Három nevet mondanék, és örülnék, ha mondana róluk néhány mondatot. Az első Rátgéber László…
– Laci nagyon jól tudja, hogy mennyit köszönhetek neki, nélküle nem váltam volna ilyen játékossá. Ha használhatom ezt a szót, abban az időben remek kiképzést kaptam az életre, a kosárlabdára, és ezért hálás vagyok neki.

– Török Zoltán.
– Nem biztos, hogy elég hely van erre, hogy elmondjam, mennyi mindent köszönhetek neki. Büszke vagyok, hogy abban a csapatban játszhattam tizenhárom évet, amelyet Zoli az élete munkájával, a két kezével felépített Sopronban. Játékosként kiteljesedhettem itt, és úgy fejezhetem be a karrieremet, hogy nincs bennem fikarcnyi hiányérzet sem, amiért dolgoztam, azt elértem. Bízom benne, hogy vissza tudtam, tudom neki adni azt, amit kaptam, és neki is olyan örömet szerzett ez a tizenhárom év, mint nekem.

– Gáspár Dávid.
– Gáspi érkezésekor már egyből éreztem, hogy különleges lesz a munkakapcsolatunk, és úgy gondolom, meghosszabbította néhány évvel a pályafutásomat, hogy vele dolgozhattam. Nagyszerű edző és személyiség, és örökre megmarad egyfajta speciális kapcsolat, kötődés olyan emberek között, akik együtt értek a csúcsra.

Nem szakad el a kosárlabdázástól

– Egyértelműen az Euroliga-győzelem a csúcs? Gondolta volna, hogy harmincöt éves kora után éri el ezt a sporttörténelmi sikert?
– Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy a pályafutásom végéhez közeledve megnyerhetem ezt a sorozatot, de előtte játszottuk a négyes döntőket, nem sikerült megnyerni őket, és kezdtem elfogadni, hogy talán az utolsó kicsi lépés hiányozni fog. A Sopronnal sikerült az európai klubkosárlabdázás elitjébe kerülni, és már ennek is nagyon örültem, akkor is teljesnek éreztem volna a pályafutásomat, ha nem nyerjük meg az Euroligát. Aztán éppen Gáspár Dávidnak köszönhetően kezdtem érezni, hogy ebben még több van, és végül Isztambulban sikerült feltenni a koronát az építkezésünkre.

– A klubcsapataiban a legmagasabb célokért küzdött, a magyar válogatottban azért más volt a helyzet. Nehéz volt ezt a kettősséget megélni?
– A válogatottal kapcsolatban is tökéletesen tiszta a lelkiismeretem, a kisfiam születéséig – sőt, előfordult, hogy utána is – mindig száz százalékot igyekeztem nyújtani. Sajnos sokszor éreztem úgy, hogy akad valami hátráltató tényező. Előfordult, hogy sok meghatározó játékos egyszerre vonult vissza, aztán talán kevesen voltunk, hogy valami nagyot alkossunk. Nincs hiányérzetem, mert a maximumot adtam a nemzeti csapatnak is, de úgy alakult, hogy ennyi volt benne.

– Pénteken kiderült, hogy a kosárlabdázásban, ezzel együtt Sopronban marad.
– Igen, nagyon hálás vagyok, hogy a jövőben csapatmenedzserként dolgozhatok. Szerettem volna a sportág közelében maradni, dolgozni, és ezen a téren is a legjobbtól, Török Zoltántól tanulhatok, igyekszem ugyanolyan mentalitással, hozzáállással munkálkodni, ahogy játékosként is.

– Azért a kisfia biztosan nagyon örül, hogy mostantól több időt tölthet az édesanyjával.
– Érdekes, mert eddig nemigen érdekelte, hogy kosárlabdázó vagyok, most viszont azt az időszakot éljük, amikor azt mondja, hogy szeretné, ha még kosaraznék, mert neki én vagyok a legjobb. A végén kezdte el megérezni, milyen jó kosárlabdázónak, sportolónak lenni. Ettől függetlenül biztosan eljön az a pillanat, amikor értékeli a pozitívumait annak, hogy már nem játszom aktívan. A következő időszakra az első számú terv, hogy több időt töltsek a családdal.