A kosárlabda mellett az unokázás a legfontosabb – Farkas Sándor 70 éves

– Pénteken, az Alba Fehérvár Körmend elleni bajnokija előtt köszöntötte Simon Balázs ügyvezető, és a kezdő labdafeldobást is elvégezte. Hogy érezte magát a ceremónia közben?
– Nagyon jólesett a gesztus, hálás vagyok érte – válaszolta Farkas Sándor, aki a férfivonalban a ZTE-vel két, az Albacomppal három bajnoki címet nyert, a női NB I-ben a Sopront vezette a csúcsra, később pedig a női válogatott szövetségi kapitánya is volt. – Az Alba Regia Sportcsarnokban sok szép sikert értünk el, lényegében ez a második otthonom. 

– A szurkolók is megveregették a vállát, sokan akartak kezet rázni önnel? 
– Nem nagyon, megpróbáltam úgy közlekedni, hogy kerüljem ezeket a helyzeteket, nem szeretem ünnepeltetni magam, kihagynám a reflektorfényt, éppen elég, hogy így megemlékeztek a születésnapomról. 

– A napjai viszont most is a fehérvári csarnokban telnek, hiszen az utánpótlás mellett szakmai tanácsadó.
– Így van, a szombat délutánomat is egy tizenkét éveseknek rendezett tornán töltöttem, őket nézegettem, figyeltem a játékukat. Alapvetően jól érzem magam a fiatalok között. 

– Milyennek látja a mai ifjakat, az új generációt? 
– Szerencsére minden korosztályban akadnak alkatilag és mozgás tekintetében is tehetséges srácok, akikből kosárlabdázók is lehetnek. 

– A felnőttcsapatot is figyelemmel követi? 
– Igen, bár inkább mint szurkoló, szakmailag nem mélyedek nagyon bele, bár ha az Alba pénteki, Körmend elleni győzelméről kellene mondani valamit, feltűnő volt, hogy sokkal agresszívabban, keményebben védekezett a mostani fehérvári együttes, mint az előző évad csapata. Csak így tovább, úgy gondolom, mindig a védekezésnek kell először összeállnia, a többi abból alakul.

– Az Alba Regia Sportcsarnok falai tele vannak régi fotókkal, relikviákkal. Nosztalgiázik, amikor elhalad mellettük? 
– Tényleg mindennap ott vagyok a csarnokban, de azért gyakran beugranak régi élmények, pillanatok, jólesik visszagondolni az egykori sikerekre.

– De nem csak férfivonalon ért fel a csúcsra, a női bajnokságban is maradandót alkotott. A hölgyek mezőnyét, a válogatottat is figyeli?
– Természetesen, de itt sem kell mély szakmaiságra gondolni. Nagyon örültem, hogy a válogatott kitűnően szerepelt a világbajnokságon, a nyolcadik helyezés nagyon szép eredmény, legutóbb negyven évvel ezelőtt volt ilyenre példa. Arra pedig külön büszke vagyok, hogy a szövetségi kapitányt, Völgyi Pétert Zalaegerszegen én fedeztem fel egy atlétikai versenyen, amikor tizenegy-tizenkét éves lehetett, így lett a játékosom, és később az NB I-es keretben is számíthattam rá. Szép edzői pályafutást tudhat magáénak, ketten vagyunk olyan edzők, akik férfi- és női csapattal is bajnokságot nyertek. Nem hiszem, hogy kell ennél jobb sztori: boldog vagyok, hogy utánpótlásedzőként, tanáremberként találtam egy olyan gyereket, aki később jó játékos, remek edző lett, és ilyen szép eredményt ért el a női válogatottal. 

– Szoktak beszélgetni? 
– Igen, de hangsúlyozom, nem megyünk bele nagyon a szakmába, inkább barátilag beszélgetünk, gyakran edzőtáboroznak a válogatottal itt, Székesfehérváron.

– Számít arra, hogy a születésnapja alkalmából állandóan csörög majd a telefonja? 
– Mit lehet mondani erre? Az alapján, hogy még be sem töltöttem a hetvenet, már sok üzenetet kaptam, biztosan vasárnap is sokan keresnek majd. A kor nem érdem, inkább csak állapot. 

– Ettől függetlenül rengetegen bíznak benne, hogy sokáig ilyen aktív marad és ott lesz a kosárlabdapályák mellett. 
– Ezt én is remélem, az egészségemre nincs panasz, ráadásul nemrég megszületett az unokám is. Kislány lett, és ez nagy szó a Farkas családban, mert édesapámnak, a bátyámnak és nekem is „csak” fia született, Rózikát így már most elkényeztettük. Én tartottam az első edzést neki, alig volt pár napos, amikor alaposan átmozgattam a lábát. Azt is megbeszéltem vele, hogy én leszek az is, aki az udvarlókat elzavarja a megfelelő pillanatban. Válaszolni még persze nem tudott, de a szemein az látszott, megértette. A kosárlabda mellett így már az unokázás a legfontosabb.