„Nem akartam az életemet Magyarország nélkül leélni” – nekrológ Gellér Sándorról
Egy fekete, göndör hajú srác toppant be az edzésünkre. Hallomásból már ismertük Gellér Sanyit, éppen gyökeret eresztett a Bp. Honvédban. Vetési Imre volt az edzőm a XI. kerületi Sportiskolában, 1966-ot írtunk, ekkor kosárlabdáztam először, Budán, a Baranyai utcai általános iskola udvarán az aszfaltpályán, ahol a tréningek voltak. Imre tíz évvel volt idősebb nálam, a XI. SI – bennfenteseknek kszisi – pályakezdő edzője, Sanyi csak nyolccal volt öregebb, ők egyébként a Honvéd ifiben lettek barátok. Gellér minden gyakorlatot velünk csinált végig, előtte Vetési odaszólt nekem, Turpi, figyelj oda, egy spílertől láthatod, mit hogyan kell. Vetésitől hallottam először a jó játékosra használt spíler szót, és ő adta a nekem az akkor éppen a tévében futó rajzfilmsorozat főhőséről a Turpi becenevet, annak ellenére, hogy a sokszoros válogatott Gyurasits Istvánt is így hívták honvédos társai – talán mondani sem kell, mennyire büszke voltam rá.
Sanyi mindent tudott a labdával, páratlan labdaérzéke volt. Evidensnek tartotta, hogy a bal oldalra bal kézzel vezeti, s ha ziccerbe kerül, azt is ballal teszi fel. Akkoriban ez még nem volt általános, emlékszem, amikor a jobb hüvelykujjam eltört, a palánk alól jobb kezemen gipsszel ballal ügyetlenkedtem, míg Sanyinak mi sem volt természetesebb, hogy szedje a sutával dobott lepattanókat. Mesélte, külföldi magazinokból leste el, hogyan dobják a tempót az amerikaiak. Akkoriban vetítették a Híradó moziban sportfilmfesztivál keretében a Final game című filmet – melynek magyarországi bemutatásán Juhász Sándor (aki nem mellékesen a paksi kosárlabdázás fellendítésében szerzett elévülhetetlen érdemeket) is fáradozott –, amely a Boston Celtics és a Sacramento Kings elődje, a Cincinnati Royals döntő összecsapását örökítette meg Bill Russell-lel az egyik, Oscar Robertsonnal a másik oldalon. Mi olyanok akartunk lenni, mint ők, Gellér Sanyi pedig olyan, mint a kosaras berkekben az orra miatt csak a Csőrös becenévre hallgató Greminger Sándor, az 1955-ös Európa-bajnok együttes irányítója. Csapattársai közül Rácz Saca és Hódy Szabolcs disszidált, no meg még korábban Nyitrai Imre, akit óriási tehetségnek tartottak a centerposzton. Sanyi maradt, aminek fő oka az volt, ahogyan később fogalmazott: „Nem akartam az életemet Magyarország nélkül leélni.”
Az évek során eltávolodtam a sportágtól, ám szakmámból fakadóan néhányszor találkoztunk, meglátogattam Németfalun is, ahol a korábban szintén kosárlabdázó, válogatott Gulyás Ildikóval élt együtt. Legutóbb tavaly édesapja, az Aranycsapat kapusa, Gellér Sándor századik születésnapja kapcsán beszéltünk. A minap eszembe jutott, mi lehet vele. Tegnap a számítógépet bekapcsolva nem akartam hinni a szememnek.
Sanyi nincs többé.
