A nagy dobás: egy tripla az örökkévalóságnak

– Nagyon unja, hogy a legtöbb ember, amikor meghallja a nevét, azonnal arra a bizonyos dobásra gondol?
– Nem, ezt nem lehet megunni. Az oroszok elleni triplám meghatározza a sportpályafutásomat, én büszke vagyok rá, bármikor szóba kerül. Tényleg mesébe illő, hogy egy utolsó másodperces kosárral sikerült kijutnunk az Európa-bajnokságra és az akkori világbajnoki ezüstérmest vertük meg vele.

– Minden mozzanatára emlékszik annak az utolsó akciónak?
– Nagyon kevés időnk volt. Mészáros Zalán betört a labdával az alapvonalon, de ott az oroszok körbezárták, így nem volt más lehetősége, mint kipasszolni. Így kaptam meg a labdát, de hezitálni, gondolkodni sem lehetett, rögtön dobtam, hála Istennek, beesett.

– Az elmúlt ötven évének az az egyik legszebb pillanata, amikor látta, hogy jó lesz a dobás?
– Természetesen. Főleg azért, mert ezt a válogatottban, a válogatottal értem el. Meghatározó élmény, hogy játszhattam ifjúsági és felnőtt Európa-bajnokságon, valamint universiádén.

– Ezzel szülei nyomdokába lépett, akik szintén válogatott kosárlabdázók voltak.
– Igen. Mégsem volt teljesen egyértelmű, hogy én is kosárlabdázó leszek. Édesanyám az MTK, édesapám a Vasas Izzó játékosa volt, de nem erőltették rám a sportágukat. A suliban fociztam, és magasabb szinten először vízilabdázni kezdtem. Fél év után arcüreggyulladás miatt hagytam fel a sportággal, majd amikor az iskolánkban a Vasas Izzó tartott egy kosárlabdás kiválasztót, ott szóltak, ha van kedvem, próbáljam ki magam edzésen.

– Ezután már elkezdték egyengetni az útját a szülei?
– A választás előtt egyáltalán nem, aztán persze mindenben segítettek, jártak a meccseimre, tanácsot adtak, kijavítgatták a hibáimat.

– Nagyon gyors pályát futott be: tizenhat évesen már felnőtt magyar bajnok lett.
– Szerencsés gyerek voltam, hiszen a központi kiválasztórendszer alapján a Vasas Izzóból a KSI-be kerültem. Akkor az ország minden tájáról a sportiskolába vitték a tehetségeket. Innen általában tizennyolc éves korukban igazoltak el a játékosok, azonban én már korábban óriási lehetőséget kaptam. Az ország legjobb csapatából, a Honvédból két legenda, két zseniális mezőnyember, Gellér Sándor és Kamarás György egyszerre jelentette be, hogy visszavonul. Az akkori vezetőedzőnek, Mészáros Lajosnak nehéz volt megoldást találnia, mert két ekkora klasszis mellett nemigen tudott felnőni a klubon belül egy olyan fiatal, aki méltó partnerévé válhatott volna a többieknek. Ekkor került a KSI-ből több fiatal a Honvédhoz, köztük én is – a legfiatalabb. Tizenhat éves voltam, legfeljebb meccsenként öt-tíz percet kaptam az élvonalban, de játszottam szinte minden mérkőzésen, és rögtön bajnok és kupagyőztes lettem a Honvéddal.

– A Honvéd csillaga talán akkor ragyogott a legmagasabban. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy felfogja, kik is veszik körül a pályán?
– Elképesztő játékosok közé kerültem, elég csak Heinrich Robi, Berkics Laci, Horváth Attila, Judik Béla vagy Farkas Attila nevét említenem. Nem mondom, hogy megilletődtem, de… akkoriban egyeduralkodó volt a Honvéd ezeknek a klasszisoknak köszönhetően. Természetesen rengeteget lehetett közöttük fejlődni.

– Az idősebbek eligazították néha?
– Ott rend volt! Egy-egy mai játékos meglepődne, ha tapasztalná, milyen volt akkor az öltöző hangulata. Beton­biztos volt a hierarchia, mindenki tudta, hol a helye. Manapság többnyire az edzők ügyelnek erre, akkoriban viszont a csapatkapitány és az idősebb játékosok szava elég volt. Manapság kevés olyan karizmatikus kosárlabdázó van, aki egy öltözőnyi embert rendben tudna tartani.

– Tősgyökeres pesti srácként huszonhárom évesen vidékre költözött, és azóta sem játékosként, sem vezetőként nem tért vissza. Miért választotta Körmendet?
– Bevallom, sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer elhagyom Budapestet, azonban abban az időben csuklott össze a fővárosi kosárlabdázás, legendás klubok szűntek vagy gyengültek meg. A vidéki klubok viszont erősödtek, én pedig szerettem volna olyan helyen játszani, ahol minden meccs ünnep, a nézők belehajszolják a csapatot a győzelembe. Körmend éppen ilyen volt. Nagyon szerettem ott játszani, nyertünk két év alatt két Magyar Kupát. A drukkerek hétfőtől szombatig csak a meccsre készültek, nagyon jó volt ott kosárlabdázónak lenni, mert a városban a sportág körül forog minden.

– Aztán mégis Ausztriába igazolt. Vonzotta a légiósélet?
– Amikor kimentem Ausztriába játszani az akkor induló profi Graz csapatába, még nagyon más világ volt. A magyar játékosok előtt csak később, a válogatott jó szereplése után nyílt ki a világ, nagy európai sztárcsapathoz korábban nem volt esély elszerződni. Én viszont ki akartam magam próbálni, és rengeteg tapasztalatot, élményt szereztem. Elég volt belőle egy év, honvágyam is volt, hazajöttem.

– Amikor hazatért, gondolta volna, hogy még egy igazi aranykorszak részese lesz?
– Két év debreceni játék után 1997-ben kerültem Székesfehérvárra Farkas Sándor invitálására. Akkor kezdte el a munkát az Albacomppal. Előtte nem volt a fehérvári kosárlabdának aranyérme, ezután azonban tényleg elkezdődött az aranykorszak, három év alatt nyertünk három bajnoki címet és két Magyar Kupát, én pedig végtelenül boldog voltam, mert a városban olyan eksztázis és őrület vette körül a csapatot, amelyet a mai napig emlegetünk.

– Mi volt a titka annak a csapatnak?
– Nagyon jó játékosállomány jött össze, amely az akkori magyar viszonyok között talán a legprofibb körülmények között dolgozhatott, adott volt a háttere az eredményességhez. Farkas Sándor pedig minden konfliktus vállalásával kiválóan kezelte az embereket. Mindenki úgy hiszi, lényegében ugyanaz a keret érte el a három év sikereit, pedig csak négyen vagyunk, akik részt vállaltunk valamennyi megszerzett címben. Ennek ellenére nagyon fontos, hogy a csapat gerince a vezetőedzővel végig adva volt a győzelmek során.

– Jól érzem, hogy pályafutása alatt mindig olyan csapatnál akart játszani, amellyel érmekért, valódi sikerekért küzdhet, amely nem elégszik meg a középszerrel?
– Igen, ez volt a lényeg. Trófeákat, bajnoki címeket akartam nyerni, de azt hiszem, minden sportolónak ez a célja.

– Játékos-pályafutása végén tudta, hogy marad a sportágban és ezzel akar foglalkozni később is?
– Egyértelműen ez volt a cél, a játék utáni életemet is Fehérváron képzeltem el. Amikor 2003-ban befejeztem a pályafutásom, ajánlatot kaptam az Albától, marketingigazgatóként dolgozhattam a klubnál. Azzal mindenki tisztában van, hogy egy sportolónak nem egyszerű átállnia a civil életre, de nekem sikerült élnem a lehetőséggel, maradhattam a csapat mellett, és három évig ebben a pozícióban dolgoztam. Ezt követően lettem ügyvezető.

– A pályán vagy az irodában keményebb az élet?
– Mindkettő kemény, de a pályán számíthatsz a csapattársaidra. Vezetőként viszont nem tudsz senki helyett kosarat dobni, és helyetted sem dob senki. Előfordul, hogy sikerül megteremtened a lehető legjobb feltételeket az eredményességhez, leigazolod a legjobb játékosokat, mindent megteszel a csapat érdekében, mégsem teljesen rajtad múlik a végeredmény.

– Ráadásul a 2000-es évek közepe nem is volt a legideálisabb környezet egy profi sportklubnak…
– Amikor én kezdtem vezetőként, nem volt taotámogatás, nem volt állami szponzoráció, mi több, a névadó szponzor sem tudta tovább támogatni az egyesületet, a klub költségvetésének hetven százaléka kiesett, és valahogy életben kellett tartani a fehérvári kosárlabdázást. Borzasztó kemény munkát végeztünk és büszke vagyok rá, hogy ilyen nehézségek közepette is folyamatosan ott maradtunk az élmezőnyben, sőt később sikerült bajnokságokat, kupákat nyernünk.

– Tervezte, hogy valamikor elhagyja Székesfehérvárt? Az Alba történetében megszerzett tíz jelentős trófea mindegyikének részese volt játékosként vagy vezetőként.
– Nem. Ott építkeztünk, ott telepedtünk le, huszonegy évig éltem a városban. Az ember viszont sohasem lehet biztos semmiben, erre nekem is rá kellett ébrednem. A klubbal elváltak az útjaink, talán jó is volt néhány hónapot pihenni több mint egy évtizednyi ügyvezetőség után.

– Maradt önben tüske? Mert az elmúlt ötven év sikerei mellett talán ez az egy részlet nem kerek az életében.
– Azt hiszem, tényleg az élet a legjobb rendező. Úgy gondolom, akiknek kételyei voltak, valóban láthatják, hogy nagyon kemény munka folyt Székesfehérváron abban a másfél évtizedben. De erről ennyi elég is… Most a győri női csapat mellett dolgozom, tavaly októberben vállaltam el a sportigazgatói teendőket Fűzy András kérésére. És kiválóan érzem magam.

– Kiegyensúlyozott embernek tűnik. Olyannak, aki a kosárlabda mellett imádja a gyönyörű tájakat, a finom borokat. Tényleg ennyire jól érzi magát a bőrében?
– Tényleg. Imádom a kosárlabdát, s mellette rengeteg minden boldoggá tesz. Büszke vagyok a két lányomra, a nagyobbik az állatorvosi egyetemre jár, a kisebbik most hetedikes. Nagyon szeretem őket.

– Mit kíván a következő ötven évre?
– Ha csak feleilyen sikeres lesz, mint az első ötven volt, nagyon boldog leszek. Nem maradt ki semmi az életemből, nincs hiányérzetem.

(A cikk a Nemzeti Sport szombaton megjelenő melléklete, a Hosszabbítás 2019. április 20-i lapszámában jelent meg.)