A magyar edzők sem lehetnének bűnbakok

A bajnoki szünetet felhasználva egy asztalhoz ültettük a magyar edzői kar elitjének három neves és egyben évtizedek óta igen sikeres személyiségét, Garami Józsefet, a Ferencváros szakmai igazgatóját, Egervári Sándort, az MTK Hungária szakvezetőjét, valamint Csank Jánost, a Siófok trénerét. Az efféle beszélgetések hagyományosak voltak hajdanán a Népsport korszakában, az utóbbi időben azonban ritkábban olvashatták a szakma jeleseinek egymással is ütköztetett elemző véleményét. Most azért láttuk vendégül a három mesteredzőt, hogy az élvonalbeli bajnokság lebonyolításával kapcsolatosan mostanság igencsak kiéleződött vitákról, a futballgazdaság sokak által válságosnak mondott helyzetéről, a több évtizedesszakmai válság okairól, az utánpótlás kritikus helyzetéről és a magyar labdarúgás egyéb más aktuális kérdéseiről faggassuk őket. A pro-licences szakemberek (nem mellékesen mindannyian mesteredzők) kritikusak és önkritikusak voltak, persze egymással is vitatkoztak, ám abban mégis egyetértettek: a magyar futballnak nemcsak múltja volt fényes, de minden gond, baj, nehézség ellenére a jövője is lehet még jeles. A kerekasztal-beszélgetésünk rövidített írásos változatában külön-külön szólalnak meg az edzők, ám természetesen a bevezetőnk mellett olvasható négy témakörben mondják el véleményüket.1 A holt idény mifelénk gyakran majdnem olyan izgalmas, mint a versenyidőszak. Az idei tél egyik slágertémája a Borsodi Liga versenyrendszere elleni, egyre erősödő össztűz. A kritikusok elsősorban azt kifogásolják, hogy tizenkét csapat nem fedheti le a teljes magyar futballtérképet, szerintük legalább tizenhat szereplősre kellene visszaduzzasztani a mezőnyt.

2 A futballbázisok széthullása, eltűnése, az újabb és újabb fehér foltok kialakulása jelzi, hogy kritikus a helyzet a magyar futballban. Önök szerint mikorra datálható a magyar labdarúgás modern kori válságának kezdete? Van, aki azt állítja, hogy Végh Antal "Miért beteg a magyar foci?” című könyve már pontosan jelezte, hogy a futballunkban nagy baj van, de akkor, és azóta sem tett senki semmit, így a romlás megállíthatatlan volt.

b>3 A pénz örökzöld sláger, csak éppen az a nagy kérdés, hogy a magyar gazdasági rendszerben hol van az a befektetésre szánt pénz, ami a labdarúgás szakmai, infrastrukturális megújhodás fedezete lenne?

4 Megkerülhetetlen téma: legyen bármilyen is a futball körítése, azért a játékos még lekezelhetné a labdát, és végigfuthatná, végiggürcölhetné a mecscseket. S ez azért mégiscsak szakmai kérdés, felveti a magyar edzői kar felelősségét, s azon is biztosan sokan elgondolkodnak, vajon mire lehetne képes egy magyar szakember a nyugati profik között.


Garami József évekkel ezelőtt is azt mondta, hogy kevés a tizenkét csapat

1 A bajnoki csapatlétszámról négy esztendeje nagy vita volt, és az általam vezetett edzőbizottság akkor is markáns véleményt adott, jelesül azt, hogy az élvonalbeli küzdelmek szempontjából az az üdvözítő, ha tizenhat csapat verseng. Amúgy ez a hivatalos álláspont a személyes meggyőződésemet is tükrözi. A magyar futballban a főváros legalább öt, de inkább több csapatot "delegált” az első osztályba, és ezen gárdák többsége meghatározó szereplője volt a küzdelmeknek. A létszámszűkítés értelemszerűen a futballtérképet átrendezte, és észrevehetően jó néhány vidéki csapat kényszerű elsüllyedésével járt, ám ezen fellegvárak eltűnésével az egész sportág meggyengülhet. A legutóbbi átszervezés kapcsán pontosan lehetett látni – és roppant sajnálatos, hogy a szakma véleményét, mint korábban is oly sok esetben máskor, most sem vették figyelembe a döntéshozók –, a szűkebb csapatlétszám eredménye lesz az is, hogy vidéken kisebb érdeklődés mutatkozik a mérkőzések iránt. Egy élcsapat letűnése, egy rivális kiesése kihat a környékbéli kiscsapatokra is, hiszen értelemszerűen elvész az a vonzerő, amely az utánpótlást, a szurkolókat, a futballt patronálókat a labdarúgás irányába tereli. Persze mondhatnánk, nem az a kardinális kérdés, hogy manapság hány csapat játszik a bajnokságban, ám a riposztom egy ilyen jellegű felvetésre az: ha a súlyos döntésekben markánsabban érvényesülhetne az edzőszakma véleménye, és az új bajnokság megalkotása idején nemcsak egyfajta érdek mentén alakult volna ki az új lebonyolítási rendszer, akkor ma színvonalban, nézettségben és – megkockáztatom – gazdaságilag is előrébb tarthatna az élfutball.

2 A futball helyzete nem egy elemzés, egy könyv avagy több cikk miatt változik meg. Döntő a játékosok képzése és képzettsége, mint ahogyan ezzel párhuzamosan hangsúlyos, hogy mennyire felkészült, milyen szaktudással felvértezett, milyen mértékben megbecsült, valamint a munkájában mennyiben ösztönzött edző foglalkozik a sportág alapját jelentő utánpótlással. A labdarúgást érintő összes gondért jóformán csak az edzőket teszik felelőssé, főleg akkor, ha nem az álmodott eredmények jönnek, és szinte soha nem nézik azt, hogy milyen feltételek adottak ma a sportágon belül. Egész újkori a példa: egy szinten nagy volt a felháborodás amiatt, hogy a magyar labdarúgásban stadionrekonstrukciót kell végrehajtani. Ugyebár a pályák mindegyike elöregedett, hol nagyobb, hol kisebb mértékben, azaz a felújítás elodázhatatlan volt. Ám ma már hallani a vélekedést: minek új stadion a futballnak, amikor a produkció meg sem közelíti a korábbi évtizedekét, amikor még fűzős labdával, lyukas cipőben is futballoztak… Ám nézzünk csak körül, hogy ez az agyonszidott, a rossz gyerek módjára a homlokánál mindig hátralökött labdarúgás a huszonegyedik század elején még mindig a "régi, viseletes gúnyáját hordja”, és vele szemben a háttérben csendben ténykedő sportágak létesítményhelyzete fejlődött. Felhúztak az országban torna- és jégcsarnokot, épült uszoda, ám a futballpályák mind jobban omladoztak, és mára eljutottunk odáig, hogy igazán nagy, korszerű stadionunk nincs is, és e pillanatban – figyelve az eseményeket – nincs is nagy remény arra, hogy a helyzet megváltozik. Nagyon sok tényezője van annak, hogy egy ország futballkultúrája fejlődjön. Ide tartozik az utánpótlás nevelése, amely egyfajta társadalmi prevenció is, hiszen egy fiatal a leginkább rajongott futball révén lehet egészséges, mi több kulturáltan szórakozni tudó ember is. Ám megkérdem: hol van ennek a feltétele? Hol futballozhat ma egy gyerek, illetve hol, milyen körülmények között szurkolhat annak a gyereknek az apja? Hogy itt tart ma a magyar labdarúgás, az megítélésem szerint negyvenéves folyamat eredménye, nem pedig néhány év eredménytelenségé. Persze mit is várhatunk, amikor mindannyian pontosan tudjuk, hogy ha nálunk egy, a mainál jóval sikeresebb korszakban a világbajnoki ezüst is kudarcnak számított, és azért is pellengérre állítottak edzőt, játékost…

3 Igencsak faramuci helyzet ez, hiszen úton-útfélen arról beszélnek: micsoda pénzéhes sportág a futball. Szerintem rossz megközelítés az, ha öncélúan összehasonlítgatunk, és azt a végeredményt kapjuk, hogy az élfutball csak a milliókat viszi el. A magyar foci – a közhiedelemmel ellentétben – nem tőkeerős sportág. De miért is lenne az, ha nem stabil alapról rugaszkodott el a rendszerváltás utáni években… Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a labdarúgás mindegyik más gazdasági szféránál is speciálisabb helyzetben volt, hiszen az álságos amatörizmus korában ennek a hazai szinten profeszszionális bevételeket produkáló versenyágazatnak kellett eltartania a többi szakosztályt. Egy-egy futballszakosztály tizenhárom másikat tartott el, nem csoda, hogy valódi tőkét, stabil befektetőt egyik pillanatról a másikra nem sikerült a labdarúgás mellé állítani. Érkeztek viszont az ügyeskedők, akik a pillanatok túlélő művészei, és sajnos ennek a hatása érezhető ma is, pedig biztos vagyok abban, hogy egy futballcsapat valódi tulajdonosa komoly gazdasági munkával hoszszú távon jól működő vállalkozást alakíthat ki. Az pedig valóban sajnálatos, hogy az elmúlt tizenegynéhány év alatt egyéb gazdasági érdekek miatt sportbázisok tucatja tűnt el. Mindezt a magyar futball megszenvedte, hiszen pályákat, csapatokat számoltak fel, és jómagam a lehetőségét sem látom annak, hogy egyszer egy Goldberger-szintű sportvállalkozás – amelybe a futballon kívül belefért a kézilabda avagy a teke támogatása is – felvirágozzék. Persze ez a fajta szellemiség nemcsak a sport világától lett idegen, hanem általában az élet minden szegletéből hiányzik. Az önkormányzatoknak nagy szerepük lehetne abban, hogy pezsgő sportélet legyen egy-egy településen, ám az újkori tapasztalatok elszomorítóak. Hajdanán, ha a déli határ közeli Kásádra mentem megyei bajnoki meccset nézni, és tehetséges játékosokat felkutatni, akkor azon a szinten is egyfajta jó minőséget láthattam: gondozott pályát, kicsiny, rendben tartott öltözőt, frissen mosott szerelésbe öltözött labdarúgókat, és a pálya körül álló lelkes embereket. Hol van ez ma már?…

4 A felvetésük kapcsán visszakérdezek: mire képes egy nyugatról jött kolléga Magyarországon? Vannak előttünk példák, ám most sarkítom a lényeget, és azt mondom, a lehetőségek öszszehasonlíthatatlanok. Nézzük csak: egy nyugati proficsapatnál kondicionáló- és fitneszterem, füves-műfüves pálya, futófolyosó, ragyogóan felszerelt orvosi szoba, regenerációs helység és uszoda, tornaterem tartozhat a futballkomplexumhoz – és most gyorsan hozzáteszem: jómagam ferencvárosi edzőként ilyen körülmények között dolgozhatok a Népligetben, de az enyém a ritka kivétel egyike idehaza –, míg Magyarországon előfordulhat, hogy az edző a krómsúlyzók helyett féltéglákat emeltet erősítés gyanánt a játékosaival, és ilyenkor télvíz idején a hótól ázott, egyetlen füves pályát kímélendő inkább folyóparti, murvával felszórt úton futtatja a játékosait… Ám ne legyen félreértés, egy felkészült edző mindenütt tud dolgozni, és egy magyar szakember a kényszerű leleményessége miatt talán valami pluszt is hozzátehet ahhoz, ami a futball-luxusban már eleve fel sem vetődik a munka során. A futballisták képzettségére vonatkozó felvetésre pedig egyetlen példát említenék, és remélem, ezzel szemléltetem, hogy a labdarúgásunk mit veszít azzal, ha nem ügyel az utánpótlásképzésre. Amikor ezerkilencszázkilencven októberében a Pécsi MSC-vel a Manchester United ellen játszottunk UEFA-kupa-mérkőzést, Alex Fergusonék eljöttek minket megnézni. Nem egyszer, hanem többször, mégpedig azért, mert Ferguson azt hitte, hogy fantomcsapatot állítottam ki az új bajnoki évad elején a bajnokira, ugyanis annyi volt abban a gárdában az új, fiatalabb labdarúgó. Ám nem trükköztem, hanem megtehettem ezt, mert a futball akkoriban vonzotta a gyerekeket a pályára; más kérdés, hogy részben kényszerűség volt a frissítés, hiszen a kulcsembereket elkezdte eladogatni a klub… Mára azonban jócskán szűkültek a lehetőségek, több a csábítás, és az egyre inkább tapasztalható, a futballt körülölelő szegényesség nem vonzó a gyerekek számára, hiszen a másik sportág jóval többet tud nyújtani. Bevallom, féltem a futballt, a jövő játékosait, és azért szurkolok, hogy az utánpótlás-nevelés érdekében életre hívott Bozsik-II program az egyéb érdekek miatti marakodás miatt nehogy zátonyra fusson. Azok a játékosok, akik tehetségesek, képzettek, azaz az önök megfogalmazása szerint le tudják venni a labdát, és idehaza jó teljesítményre képesek, eljuthatnak és karriert csinálhatnak külföldön, és itt elég, ha Király Gábor, Szabics Imre avagy Fehér Csaba nevét említem meg.


Egervári Sándor egyre inkább úgy érzi, hogy a ciprusi példát ma már a magyar labdarúgásban is követni illene

1 Azt kell mondjam, hogy a bajnoki átszervezés kapcsán az embereket félrevezették, és sajnos ez pontosan lemérhető akkor, ha pusztán a magyar labdarúgó-mérkőzések iránt megnyilvánuló szurkolói érdeklődést veszem alapul. Az edzőszakma – ahogyan azt Garami József is mondja – a tizenhat csapatos bajnoki rendszer mellett kardoskodott, mégpedig azért, mert a létszámcsökkentéssel a magyar futball bázisai ítéltettek sorvadásra, rosszabb esetben halálra. Ami ez ügyben valóban tragédia, az az, hogy a szakma szava nem hatott, olyan érvekkel söpörték félre a véleményünket, amelyeket aztán nem tudtak megvalósítani. Miután kollégáim elemezték azt, hogy milyen hatásai voltak és lehetnek még a létszámszűkítésnek, jómagam onnan közelítek a kérdéskörhöz, hogy jól észrevehetően nem történik meg az az invesztíció, amelyet a tizenkét csapatos bajnokság létrehozása előtt ígértek. A gazdasági természetű gondok ugyanazok, mint voltak a korábbi lebonyolítás alkalmával, a magyar futball – és itt nemcsak a profi-, hanem az amatőrágazatra is gondolhatunk – a mai napig nem kapja meg azt a támogatást, amelyet külföldön hosszú ideje megadnak a legnépszerűbb, a legtöbb embert megmozgató sportágnak. Adókedvezményekről avagy a szerencsejátékokból befolyt nyereményadóból a labdarúgásba visszaforgatott pénzre is gondolhatunk, ami mondjuk ragyogóan megalapozhatná az utánpótlás-nevelést is… És mily furcsa: a nyilvánvalóan rossz, sőt olykor manipulatív gazdasági döntéseket, amelyeket lehet éppen a bajnoki átszervezéssel takartak el, mindig az edzőkön kérték számon, mondván, csak miattuk nem jönnek az eredmények. Az edző pedig hiába mondta és mondja, hogy a hajdani kiscsapatok kicsiny, földes, salakos arénái helyén – amely pályákról annak idején a klubok felé özönlöttek a tehetségek – benzinkutak találhatók, hogy a villanyvilágítású pályák, ahol az amatőrjátékosok az iskola vagy a munka után gyakorolni tudnának, nem épültek fel, és hogy a képzett utánpótlásedzőket a klubok nagy többségénél manapság sem tudják megfizetni…

2 A közvélemény a tradíciók miatt mindig jobb futballt vár, de e témakör boncolgatása során is oda lyukadnék ki, amit az előző kérdésre adott válaszban is elmondtam már. A magyar labdarúgás több mint negyven esztendeje megtorpant, és – ha már ezt felvetették – a betegsége az, hogy üzletileg képtelen volt fejlődni. A profifutball nyugaton már a hatvanas évek előtt komoly biznisszé vált, hiszen a sztárokat, köztük Puskás Ferencéket is megszerezték és megfizették a komoly klubok. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a politika, a rendszer lehetetlenné tette Magyarországon a valódi profizmus kialakítását – és ezzel párhuzamosan lehetetlenné tette a valódi amatörizmus kibontakozását is –, de nem pusztán a hatvanas éveket kell ez ügyben górcső alá vonni. Nézzük tehát a honi rendszerváltás időszakát, és az időben visszalépve kalandozzunk el mondjuk Ciprusra, ahol a kilencvenes évek elején a mi válogatottunk még oly szerény minőségű pályákon meccselhetett a szigetország válogatottjával. Mi a helyzet ma? Tizennégy év leforgása alatt Cipruson százával épültek fel a ragyogó minőségű futballpályák, gombamód szaporodtak az edzőtábor jellegű sportkomplexumok, és ezzel párhuzamosan a kicsiny ország futballja fejlődött. Nálunk ellenben mi változott? A futballunk ezerkilencszáznyolcvanhatig maradt versenyképes a világgal, ám azután már nem tudott új lendületet venni. A számonkérés pedig az edzőkön csapódik le. Az edzőkön, akik negyven-, ötven-, hatvanesztendősen sem restek és tanulnak, részt vesznek azon a képzésen, amelyet az UEFA ajánl minden olyan szakember számára, aki szeretné az igazán korszerű európai módszereket elsajátítani. Amúgy jellemző módon most éppen ez a baj…

3 A kérdésükben szerintem benne van a válasz is, és én ismételni tudom önmagamat, nálunk megállt az idő, azaz kényszerű okok miatt a futball üzletileg képtelen volt lépést tartani a világgal. Egyébként sokat, talán a kelleténél is többet beszélünk manapság a futball ürügyén a pénzről, de ennek roppant prózai az oka: a profifutball mára a gazdag emberek játéka lett, ők engedhetik meg maguknak, hogy egy-egy csapat mögé álljanak, s azt a nemzetközi porondon is felfuttassák. Mifelénk kétségkívül tőkeszegény a sportág, a hiányzó összeg pótlása azonban a véleményem szerint – igaz, hozzáteszem: nem vagyok pénzügyi szakember – nem igényelne varázslatokat. Hogy mást ne mondjak, örökzöld téma például a totópénzek visszaforgatásának kérdése; ez időről időre terítékre kerül, aztán minden marad a régiben. Ugyanakkor az is biztos, hogy a rendelkezésre álló összegeket ésszerűbben fel lehetne használni. Egyáltalán, az értékeinkkel sokkal bölcsebben gazdálkodhatnánk.

4 Szó sincs arról, hogy önmagunkat felmenteném, eszemben sincs hibátlannak feltüntetni a munkámat. De mondják meg: normális állapot az, hogy például ebben a mostani téli felkészülési időszakban a magyar élvonalban dolgozó szakemberek többsége esténként a tévék előtt ücsörög, és remegve várja, hogy a meteorológusok milyen időjárást jósolnak?! Mert ha csak egy kicsit is zordabbra fordul az idő, tehetik a fiókba a gondosan összeállított edzéstervet, és kezdhetnek azon töprengeni, hogy az aktuális edzőmeccs helyett teremfoglalkozást tartsanak, vagy vigyék mondjuk uszodába a játékosokat. Mi az MTK-nál még nem panaszkodhatunk, hiszen van műfüves termünk, külföldi felkészülésre is elmehetünk, de nem egy olyan hírt olvastam az elmúlt hetekben a Nemzeti Sportban, amelyek arról szóltak, hogy a nadrágszíj meghúzása miatt ez vagy az az együttes mégsem utazhat melegégövi táborozásra. Ôk jobb híján a jég hátán vagy éppen a sáros, mocsaras, emiatt természetesen roppant balesetveszélyes pályákon próbálják felkészíteni a labdarúgóikat. Aztán jön a tavaszi szezon, jön néhány vereség, és máris nekiszegezik a kérdést ezeknek az edzőknek a vezetők, a szurkolók és az újságírók: mi a csudával tetszettek tölteni az elmúlt időszakot, hogy így néz ki a csapat, miért nem tudnak lépést tartani a külföldi riválisokkal? Olyan ez a helyzet, mint amikor az egyik diák az oxfordi egyetemen tanulhat, a másik mondjuk Mozambikban jár iskolába, és bár hat esztendőn át ugyanazokat a tárgyakat hallgatják, nemigen lehet kétséges, hogy az elitállást Amerikában végül melyikük nyeri el – és ezen nem is csodálkozik senki. Nálunk viszont a közönség a tradíciók miatt manapság is világra szóló eredményekről álmodik, csak éppen tévedésben van, mert a versenyfeltételek – finoman szólva – már a rajt pillanatában sem egyformák.


Csank János esete egy rozsdás szöggel

1 Jó néhány évet eltöltöttem már a magyar futballban, de úgy emlékszem, a szakmai kérdésekben javarészt nem a szakma szava döntött. Elfogadom persze az új idők szavát, azt, hogy az üzleti szempontokra is figyelni kell, de ez mégsem mehetne a futball rovására. Meggyőződésem például, hogy – noha a televíziós bevételekre tényleg nagy szükségük van a látványsportoknak – a sok élő közvetítés nem használ a labdarúgásnak. Sőt, kifejezetten rosszat tesz, ha a szurkolókra a képernyőn át hétről hétre rázúdulnak a hazai meccsek is. A nemzetközi események közvetítései amúgy is sok drukkert elvonnak a lelátókról, és ha egy hétvégén még három magyar bajnokit is végignézhetnek a karosszékből – és volt ilyen időszak is –, végképp leszoktatjuk őket a meccsre járásról. E kérdéskörnek egy másik mozaikja a profiosztályok létszáma. Egykori egri játékosként és edzőként Heves megye példáján jól látom, milyen hatása van egy régió labdarúgására, ha az kikerül az élvonal vérkeringéséből. Szép lassan szétmorzsolódik a futballpiramis, amit aztán már nagyon nehéz újraépíteni.

2 Szerintem a magyar futball korántsem olyan gyenge, mint amilyen gyenge a közállapotai miatt lehetne. Friss példa: a Borsodi Terembajnokság meccsei számomra sokkal élvezhetőbbek, mint a német DSF-sportcsatornán látható tornák. Sokkal több van tehát a magyar futballisták lábában, fejében, mint amit a közvélemény olykor feltételez. És még valami, amiről nem sportszerű dolog megfeledkezni. A nyugati országokban játszók olyan körülmények között, mint ami itthon körülveszi az úgymond profivilágot, át sem öltöznének. A közelmúltban kupameccset vívtunk a Siófokkal a DVTK ellen. Diósgyőr elvben az egyik fellegvár lehetne mifelénk, ehhez képest esküszöm megismertem az öltöző falában azt a szöget, amibe még akkor akadt bele a ruhám, amikor aktív játékos voltam, csak most már több rajta a rozsda… Ami a mai bajainkat illeti: ahhoz, hogy a gyökerekhez eljussunk, talán a nyolcvanas évek elejéig kellene visszalapozni a naptárakban. Akkora már a világban a futball sportból üzleti vállalkozássá alakult, de mi Európa megosztottsága okán még nemigen juthattunk ki nyugatra, legalábbis nem olyan sokszor, mint az szakmailag indokolt lett volna. Ebben az időszakban még voltak nemzetközi klasszisaink, de ők, bár a magyar átlag mércéjével mérve nem kerestek rosszul, mégis csak a töredékét kasszírozhatták annak a pénznek, amit a nyugati társaik zsebre vágtak. Hiányzott tehát egy fontos motivációs tényező, hajtóerő, hiszen akkoriban a nyugati szerződés a túlnyomó többség számára legfeljebb álom lehetett a vasfüggöny mögött. Nem szeretném persze azt a látszatot kelteni, mintha a futballistát csakis a pénz érdekelné, viszont tegye mindenki a szívére a kezét: tudna úgy teljesíteni, ha hónapról hónapra azon kellene izgulnia, vajon most éppen fizetnek-e neki a tulajdonosok, vagy megint csak ígéreteket kap? Egyvalamiben már-már közmegegyezés van: minden bajok okozói az edzők, ők a bűnbakok, akiket lehet ütni, vágni, szapulni.

3 Két megjegyzésem lenne. Egyrészt korántsem kellene olyan rengeteg pénz ennek a rendszernek a működtetésére, mint ahogyan azt sokan gondolják. Csak hát mi még a vadkapitalizmus időszakát éljük, nálunk sok szabály még nem érvényes, ami a nyugati világban természetes és magától értetődő. Tessék végignézni, hogy mondjuk – és hangsúlyozom, senkit sem szeretnék megbántani – kik ülnek a Real Madrid meccsein a Bernabeu-stadion díszpáholyában, és kik bukkannak fel a magyar pályák VIP-szektornak csúfolt műanyag székein. Odakint elemi követelmény, hogy aki tehetős, az a vagyona egy részét a közre áldozza. Nálunk még a tőkefelhalmozás korszaka tart, akiknek van, azok közül sokaknak továbbra is azon jár az eszük, hogy még és még gyűjtsenek. Persze nem volt ez mindig így; anno az Esterházyak kötelességüknek tartották, hogy a hazát azzal segítsék, hogy kiállítanak ezer huszárt… És a másik dolog: amikor egy városnak van pénze arra, hogy a közterületen locsolják a virágokat, díszkivilágítást kapjanak a jeles épületek – ami, persze, helyes és üdvözlendő –, akkor tényleg nem futná arra, hogy a tikkasztó melegben bekapcsolják a futballstadion reflektorait, és esti bajnoki meccseket játszszon a csapat?

4 Az ember sosem dőlhet elégedetten hátra, sohasem mondhatja azt, hogy hibátlanul dolgozott. De én a tükörbe tudok nézni, hiszen még ma is, húsz évvel azután, hogy először leültem egy felnőttegyüttes kispadjára, éjszakákat töltök a szakirodalom böngészésével, vagy egy-egy szakmai probléma megoldásán töröm a fejemet. Abban egészen biztos vagyok, hogy a magyar edzői elithez tartozó kollégák nem vallanának szégyent a Lajtától nyugatra sem… Jómagam a munkában hiszek, fontosnak gondolom, hogy optimális legyen az edző és a játékos kapcsolata, és megkövetelem a profizmust a hozzállásban, a szemléletben is – ez idehaza és külföldön sem lenne másként. A rendszerváltozás előtt egyszer azt írták valahol a jellemzésemben: Csank túlzottan is profi. Ezt bírálatnak szánták, én azonban dicséretnek vettem, büszke voltam és büszke vagyok rá.


A kispad más szögből

Baróti Lajos (mesteredző, korábbi szövetségi kapitány): –Ahogy figyelem e három edző munkáját, három fontos dologra felfigyeltem. Egy: mindhárman következetesen dolgoznak. Kettő: a rendelkezésükre álló játékosállományból kihozzák a maximumot. Három: nekem is állandó vesszőparipám volt, hogy ha nem jön közbe betegség vagy sérülés, akkor a szurkoló el tudja sorolni a kezdőcsapatot, mert nem kapkodnak és nem cserélgetik a játékosokat. A technikai és taktikai munkájukba nem látok bele, de néhány következtetést le lehet vonni. Az például egyértelmű, hogy Csank János rengeteg pontrúgást gyakoroltat a játékosokkal. Megemlíthetem még azt is, hogy mindhárom szakember ballábas futballistát játszat a bal oldalon, s ezek a játékosok tempóelőnybe kerülhetnek, valamint fontos az is, hogy ha csapatuk kisebb hullámvölgybe kerül, nem kapkodnak, hanem higgadtan megoldják a problémát.
Váczi Zoltán (kétszeres válogatott, a magyar futball "fenegyereke”): – Egervári Sándort Magyarország legjobb szakemberének tartom, mert emberileg és szakmailag tökéletesen felkészült edző és pedagógus. Csank Jánosról ugyanez a véleményem, ő elsősorban a munkában hisz, eredményei bizonyítják, remekül érzi a szakmát. Meggyőződésem, hogy Egervári és Csank külföldön is megállná a helyét. Garami Józsefet anynyira nem ismerem, de természetesen tisztában vagyok az ő eredményeivel is, és azt gondolom, ha valaki ebben a korban is ilyen teljesítményre képes, mint a mester, akkor az nem lehet véletlen. Mindhárom edzőnek a vérében van futball, ők a legjobbak.
Fenyő Miklós (popzenész): – Tapasztalt, nagy tudású szakemberekről van szó, akik a nem kimondottan munkacentrikus magyar játékosokat is rábírják, hogy tisztességesen készüljenek. Egyébként a magyar edzőkről mindig is az volt a véleményem: a stratégiai érzékük jó, kár, hogy nem nyugat-európai "alapanyagból” dolgozhatnak. Mindhárom edző erényeként említhető, hogy kiegyensúlyozott, higgadt emberek, nem hallani őket sohasem kiabálni. Már megjelenésükben, nyilatkozatukban érezhető, ők olyan emberek, akikre föl lehet nézni. Az én szememben csöppet sem mellékes az sem, hogy egy edző miként viseli a kritikát. Szerintem e tekintetben is példát lehet venni Garami Józsefről, Egervári Sándorról és Csank Jánosról.
Vitray Tamás (a Magyar Televízió sportosztályának vezetője): – Nem érdemes arról beszélni, hogy ki a korszerű edző, ki ismeri és használja a legújabb módszereket a játékosok felkészítésében. Ennek akkor volna értelme, ha nálunk mindezek az eszközök rendelkezésre állnának, ha az edző keze alá kerülő játékos már gyerekkorától fogva a legkorszerűbb képzésben részesül. Ez tehát a három mestert nem különbözteti meg. Közös bennük viszont, hogy mindhárom mentes minden harsányságtól, hókuszpókusztól, "mágusi” külsőségektől. Ismerik és jól használják a játékosok nyelvét, megtalálják az utat a gondjaikra bízott fiatalokkal. Türelmesek és őszinték. Mindhárman elsősorban emberi tulajdonságaik révén emelkednek magasan az átlag fölé. Rajtuk nem múlott, hogy ott tartunk, ahol tartunk.