Rezsó, öltöny és pacemaker

– Tökéletesen működik az a pacemaker?
– Miféle pacemaker? – kérdez vissza a maga szokásos jókedvűségével az örök MTK-s, az idén novemberben 75 esztendős Sándor Károly.
– Hidegkuti Nándor temetésén lett roszszul, aztán kórházba vitték, megműtötték, és kapott egy szívritmus-szabályozót…
– Jó, jó, csak próbáltam viccelni, tudom én, hogy az egészségi állapotomra kíváncsi, de nem vagyok hajlandó tudomásul venni, hogy bennem van az a mütyür. Egyébként is… Az a műtét huszonöt percig tartott, közben az orvossal jókat beszélgettünk, úgyhogy nincs rossz élményem, arról nem is beszélve, hogy azóta majd kicsattanok az egészségtől. Ha szegény Hidegkuti Nándi élne, és jobb külsővel hosszan indítana az MTK-pályán, a jobb szélén, biz' isten sprintelnék a laszti után. És ha hiszi, ha nem, futok is, igaz, nem a jobb szélen, hanem futógépen. Mikor mennyit… Ezenkívül rendszeresen úszom, és ha nem lenne az a sok-sok nikotin a tüdőmön, akkor csak úgy szelném a habokat. Sosem bántam meg semmit az életemben, de az az átkozott cigaretta kivétel. Bárcsak soha ne vettem volna a számba! Gyerekként szoktam rá Szegeden, tizenhárom évesen, akkor olyan boldogan szedtem a csikket az utcán, mintha aranyat találtam volna. Ennyi örömöm volt akkoriban, meg a futball. Később aztán rendesen kárpótolt az élet…
– Jó ezt hallani, merthogy mifelénk kevés a boldog ember.
– Hát én valóban boldog vagyok. Talán éppen azért, mert mindent magam teremtettem meg. Nem az ölembe potytyant a siker, hanem keményen megdolgoztam érte. Nekem küzdenem kellett, hiszen nem voltam olyan szerencsés, mint mondjuk Puskás Ferenc, vagy éppen Albert Flórián; ők született futballzsenik, olyasmit tudtak, amit csak kevesen. Nekem más sorsot szánt az élet. Hogy mást ne mondjak, nem hagytam itt az országot, pedig ötvenhétben hívott a Real Madrid és a Barcelona, sőt, a megboldogult Östreicher Emil állandóan azt üzente: menjek ki, mert csak ott lehet belőlem igazi sztár és gazdag ember. Pedig ez nem igaz. Nem vagyok én afféle melldöngetős, magyarkodó ember, de azt tudom, hogy külföldön csak idegen lehet az ember, és úgy is kezelik.
– Ha már erről beszélgetünk… Mi a véleménye a legújabb történetről, arról, hogy a ferencvárosi Gera Zoltán nem szerződött külföldre, hanem a Fradiban maradt.
– Azt mondom: okosan tette. Gera tehetséges, és neki csak olyan csapatba szabad szerződnie, amelyben vannak még sztárok, amelyben nem egyedül tőle várják el azt, hogy megnyerje a meccseket. Eszébe ne jusson elmenni mondjuk a Bresciába, inkább várjon a Real Madrid vagy a Manchester United hívására!
– Na, arra tényleg várhat…
– Nana! Nem mondom, hogy beférne bármelyik világhírű együttesbe, de Gerának igenis sztárcsapatban kell futballoznia, olyan gárdában, ahol a megfelelő társak között még inkább kamatoztathatja a kivételes képességeit. Csak saját példámmal tudok előhozakodni: nem mindegy az, hogy az embert Hidegkuti, vagy másvalaki indítja a jobb szélen. Nándi ugyanis zseniális pontossággal tette elém a lasztit, az utódok pedig tízből nyolcszor taccsra vagy szögletre íveltek. Gera tanulhat Lisztes Krisztián példájából is. A magyar embernek többszörösen kell bizonyítania Németországban, hiszen idegen. Nézve a Stuttgart meccsét a tévében, Lisztes akkor még a VfB-ben játszott, azt láttam, hogy Fredi Bobic veszekedett vele, kritizálta, néha bizony legszívesebben nyakon vágtam volna a németet.
– Pedig egy tehetségnek lassacskán csak a légióskodás jelenthet biztos egzisztenciát, hiszen most, amikor beszélgetünk, akár arról is szót ejthetünk, hogy a futballunkban nagy múltú klubok sodródtak a megszűnés szélére.
– Szomorú téma ez. Omlik össze a magyar futball, de sajnos azt kell mondanom, ez természetes folyamat, és előbb-utóbb olyanok lesznek a körülmények, mint a háború után. Elmondjam, hogy éltünk akkoriban? Volt nekem egy rezsóm, az asszony azon főzte az olcsó főzelékeket, volt egy öltönyöm, és egy albérleti szobában éldegéltünk, amelyikben olyan kicsi volt az ágyunk, hogy ha az aszszony jobbról balra fordult, akkor nekem is fordulnom kellett vele együtt, különben a földön találtam magam; a főbérlő pedig a szobánkon keresztül közlekedett, mert csak úgy tudott kimenni. Hát ez lesz megint: jön a szegénység, a futballisták örülhetnek annak, ha kis aprópénzt kereshetnek, és nem kell dolgozniuk valamelyik gyárban. A fiataloknak furcsa lehet ez a világ, de nekünk, öregeknek már nem annyira. Eltelik néhány év, és meglátja, a szegények örülnek majd annak, ha a gazdag ember visszaköszön nekik. Lesznek majd megint "nagyságos urak”, mint az államosítás előtt, és hiába szeretik Magyarországon több millióan a futballt, hiába telne meg a stadion, ha a válogatott sorsdöntő meccset játszana az Európa-bajnoki vagy a világbajnoki selejtezőkön, a sportágra mégis kevés pénz jut, mert az igazán pénzes emberek még sokáig elsősorban a saját hasznukra halásznak a zavarosban. Ezért is becsülöm Várszegi Gábort, akinek mi, MTK-sok csak hálásak lehetünk, hiszen ha ő nincs, akkor a szeretett klubom néhány éve megszűnt volna, úgy, mint most több egyesület futballcsapata. Az MTK-t sokan nem szeretik, a szememben ezért is nagy dolog az, amit Várszegi csinált. Tudom, vannak, akik haragszanak rá az MTK-sok közül, amiért az ősi riválisnál, a Fradinál is szerepet vállalt, de manapság már nincs helye az érzelmeknek, a kőkemény üzlet diktál.
– A magyar fociban csak az FTC jó üzlet?
– Nemcsak a Ferencváros, de egy Várszegi Gábor kaliberű vállalkozónak leginkább a Fradi az. Én köztudottan rajongok az MTK-ért, de azt kell mondanom, a zöld-fehérek most erősek, és ha posztonként végigböngésznénk a neveket, akkor kijönne a különbség. Megkockáztatom, a fradisták eséllyel pályázhatnak arra, hogy az ősszel a Bajnokok Ligája csoportmérkőzésein is szerepelhessenek. És nekik vannak szurkolóik, akik, ha lenne Magyarországnak százezer férőhelyes arénája, zsúfolásig megtöltenék akkor, amikor igazi nagycsapatok ellen játszana a Fradi. No, de beszélek én itt a Fradiról, amikor az MTK is ott van a dobogón, és tudom, hogy a fiúk küzdenek, harcolnak majd az aranyért, szóval… De még annyi mindenről tudnék mesélni… Nem ér rá?