A Fradinak is köszönetet mond

– Láttam önről egy fotót, 1988-ban készült, amikor kedvenc klubja, az MTK a századik születésnapját ünnepelte. Ennek már tizenöt éve, de ön semmit sem változott, talán csak ősz hajszálból van kicsit több.
– Örülök annak, hogy azt nem hozta szóba: nyugdíjasként jól tartom magam, mert én bizony nem vagyok nyugdíjas – mondta Fekete János, akit az üzleti világ bankárként, a sportvilág pedig az MTK korábbi elnökeként, manapság tiszeteltbeli elnökeként ismer. – Láthatja, itt ülök az irodámban, és így megy ez nap mint nap, reggel felkelek, felveszem valamelyik öltönyömet, és meg sem állok a bankig. Ez az én világom, és ha szükség van rám, itt leszek, amíg élek.
– Ezek szerint most is szükség van önre?
– Tudja, ha baj van a gazdasági életben, akkor rögtön hozzám fordulnak. Rólam mindenki tudhatja, hogy a szocialista társadalom elkötelezett híve vagyok, talán még kommunistának is vallhatnám magam, és bár azóta, amióta megszűnt az MSZMP, nem tartozom egyetlen párthoz sem, de a magam módján támogatom az MSZP-t, sőt a Munkáspártot is. Ettől függetlenül sohasem vallottam magam politikus alkatnak, mindig csak pénzzel, a gazdasági ügyekkel foglalkoztam, egy szó mint száz, a számok embere vagyok. Csaknem negyven évig dolgoztam a Magyar Nemzeti Banknál, fontos beosztásokban, és büszkén mondhatom, amikor jött a rendszerváltás, maga Antall József is azt mondta, örül, hogy ilyen jól vezetett és jól működő országot vehet át. Igaz, volt, aki megpróbálta tizenkét közgazdász segítségével bebizonyítani, hogy az én döntéseim sodorták a tönk szélére az országot, ám kiderült, hogy ebből egy szó sem igaz. Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy ma is aktívan dolgozom és szükség van rám.
– Kedvenc klubjánál, az MTK-nál, amelyet évtizedek óta vezet, még ma is tiszteletbeli elnökként beszélnek önről. Azt olvastam, hogy a bátyja hatására lett kék-fehér szurkoló.
– Pontosan. A Barcsay utcában születtem, majd az Almássy téren és a Klauzál téren kezdtem el futballozni a srácokkal. A bátyámmal és a haverjaival lyukas cipőben rúgtuk késő estig a rongylabdát, de nemcsak a futballba szerettem bele, hanem az asztaliteniszbe is. Ott volt a közelünkben a Gambrinus pingpongterem, amelyben olyan világsztárok edzettek, mint Barna Viktor vagy Szabados Miklós, az MTK későbbi világbajnokai. Persze hétvégenként a Hungária körúti pályára jártunk meccset nézni, s áhítattal figyeltem, ahogy a Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny ötös fogat ontja a gólokat. Később talán ezért is harcoltam azért, hogy Orth György szobrot kapjon.
– A kommunista vezetés nem szerette az MTK-t. Mit gondol, miért?
– Már a nyilas kormány vezetése alatt kezdődtek a gondok. Akkor egyszerűen betiltották a klubunkat, és a fiatalok ezen bizonyára meglepődnek, de mindössze egy klub állt ki mellettünk, mégpedig a Ferencváros. A háború befejezése után, amikor a lerombolt pályánkon nem edzhettek az MTK-s sportolók, akkor ismét a Fradi nyújtott segítséget. Az MTK-sok mezt, szerelést, edzés- és meccslehetőséget kaptak az Üllői úton. A mai napig tisztelettel gondolok a Ferencvárosra, és mondhat nekem bárki bármit, a magyar futballban egyetlen örökrangadó volt, van és lesz: FTC–MTK. No, de visszatérve a kérdésére: az ötvenes években valóban feketelistára kerültünk, ezért keresztelték át a csapatot Textilesre, Bástyára, majd Vörös Lobogóra. Akkoriban szurkolóként jártam meccsre, aztán jóval később jött el a pillanat, amikor megkerestek a nyolcadik kerületi pártbizottságtól, azzal, hogy bajban van az MTK, és segítsek. Tudták rólam, hogy számíthatnak rám. Akkorra valamit már letettem az asztalra. Magyarországon Ezerkilencszáznegyvenhat januárjában a világtörténelem legnagyobb inflációjával kellett szembenézni, romokban hevert az ország, a pengő elértéktelenedett, amikor megszületett a forint. Negyven év alatt ebből a lepusztult, tönkretett országból jól működő, stabil gazdasági hátterű országot hoztunk létre, és ebben nekem is jelentős szerepem volt. Szerettem az MTK-t, ezért is esett rám a választás, igaz, a helyzet meglehetősen kusza volt. Volt egy különös botrány is, amikor egyszerre kilenc kék-fehér futballista állt le és bojkottálta a tréninget. Akkor kezdtem én hivatalosan is dolgozni az MTK-ért.

– Az ön szerepét a magyar történelemben sokan egyértelműen negatív előjellel emlegetik, de ebbe most ne menjünk bele… A lényeg: akkor is klubelnök volt, amikor a magyar sportolók szégyenszemre nem utazhattak ki az 1984-es Los Angeles-i olimpiára. Hogy élte meg ezt a döntést, amely fentről, parancsszóra érkezett az elvtársaitól?
– Tudomásul kellett vennem, hiszen ne felejtse el, hogy Moszkvában négy évvel korábban is csonka olimpiát rendeztek. Ez valamiféle válasz volt az akkori eseményekre.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy helyeselte?
– Azt nem mondom, hogy helyeseltem… Elfogadtam.
– Gondolom, sok mindenre büszke, a harmincöt olimpiai aranyra, a számtalan világhírű sportolóra, akik az ön irányítása alatt érték el sikereiket az MTK-ban. Viszont fájó pont lehet a többszörös bajnok női kosárlabdacsapat megszűnése.
– Hát igen, nem volt könnyű döntés, de akkor már nem dúskáltunk a javakban, a klub képtelen volt húsz sportolónak állást szerezni, fizetést adni, így nem volt más választás. A futballszakosztály is így járt volna, ha nem jön Várszegi Gábor.
– Érdekelne: milyen kapcsolatban van az üzletemberrel?
– Semmilyenben. Nekem Várszegi Gábor megmaradt egy kedves, pengetős embernek, tudja, gitározott valami zenekarban, és akkoriban még többször kért segítséget tőlem. Úgy vagyok én a hirtelen meggazdagodott emberekkel, hogy óvatosan közeledem hozzájuk, márpedig ő ilyen. Nem esek hasra a sok pénztől. Számomra az igazi valóságot a Rothschildok és Rockefellerek jelentették, akikkel rendszeres kapcsolatban voltam.
– Akkor sem kérte ki az ön véleményét Várszegi Gábor, amikor az MTK mellett a Ferencváros finanszírozását is magára vállalta?
– Nem, de miért is tette volna. A mai kapitalista világban mindenki azt csinál a pénzével, amit akar. Magunk közt szólva, nem lett nagy bolt ebből neki, és gyanítom, nagy árat fizetett érte.
– Jár meccsre?
– Már vagy fél éve nem voltam kint a Hungária körúton, de azért figyelem, mi történik a csapattal. Nem csak futballisták vannak ám az MTK-nál, remek a kajak-kenu- és a vívószakosztályunk is, meg aztán én nagyon büszke vagyok Polgár Juditra, akinek azt kívánom, hogy nyerjen világbajnoki címet a férfiak között is.
– És mit kíván magának a nyolcvanötödik születésnapjára?
– Tudja, évtizedekig Kádár János bankárának neveztek, és most, nyolcvanöt évesen sem nyugdíjasnak vagy aggastyánnak neveznek, hanem – bankárnak. Mondja, kell ennél több?