Csank Jánost lehet szeretni vagy éppen ellenszenvesnek tartani, ám az a helyzet, hogy itthon ő a legmegbízhatóbb edző. Nem túlzás ez a bajszos mesterrel kapcsolatban, elég csak belelapozni edzői pályafutásába, és máris látja az ember, ha őt szerződtetik a kispadra, garantáltan jön a siker.
A román légiós, Marian Savut (balra) nehezen tudott szabadulni a soproniak ôrizetébôl (fotó: Danis Barna)
A román légiós, Marian Savut (balra) nehezen tudott szabadulni a soproniak ôrizetébôl (fotó: Danis Barna)
Megerősítik mindezt a váci, az Üllői úti, a siófoki és persze székesfehérvári eredményei. Csank dolgozik csendben, olykor a bajsza alatt elmond néhány kritikus mondatot a futballközegről (ez persze nem mindenkinek tetszik…), aztán hóna alá kapja a mappáját, és elindul valamelyik futballpályára. Ez az élete, és ebben semmiféle pátosz nincsen. Ha a magyar válogatott annak idején az ő irányításával nem kapott volna a világbajnoki pótselejtezőn 12 gólt a jugoszlávoktól, Csank ellenségei, ellendrukkerei (gyaníthatóan vannak ilyenek…) most nem igazán tudnának mit a fejére olvasni. A győzelmei és sikerei ugyanis itthon megkérdőjelezhetetlenek. Most például a második helyen áll a Videotonnal, vasárnap ugyanis a fehérváriak 2–0-ra verték a Sopront. – Ha nem lenne foglalt a mágus vagy a magyar labdarúgás professzora titulus, most valamelyiket önre aggatnák, hiába tiltakozna. Ha a magyar futballban feltűnően sikeres valaki, akkor az csakis valamiféle kivételes képességgel, hogy azt ne mondjam, mágiával érhető el. Pedig ön a legjobb példa arra, hogy csak dolgozni kell. Csendben, szerényen, határozottan, keményen… – Mielőtt bármiféle jelzőket aggatnának rám, rögtön tisztázzuk: egyelőre a bajnokság első köre sem fejeződött be, s bár szép eredmény, amit elértünk, messze még a vége – mondta Csank János. – Ettől függetlenül eszem ágában sincs álszerénynek lenni, pontosan tudom, hol a helyünk, és mi az, amit elérhetünk. – Akkor meg is kérdem: hol a helyük, s mi az, amit elérhetnek? – Talán a dobogóra felkapaszkodhatunk. – Ez a maximum a mai Videotontól? A bajnoki cím elérhetetlen álom? – Nézze, nagy-nagy szerencsével itthon egy jól felkészített, megfelelő hátterű, tudatosan futballozó csapat bármit elérhet, és bárkit legyőzhet. Ez van. Kiegyenlítődtek az erőviszonyok, a korábbi középmezőny közelebb került az úgynevezett nagycsapatokhoz. Azt mondom, az MTK, az FTC és a Debrecen játékoskerete a legerősebb. Náluk vannak megfelelő helyettesek, ha valaki kidől a sorból. Nekünk közéjük kell beékelődnünk, és őket kell megelőzni. – Azért az eddig gyengén szereplő Újpesttel is számolni kell. – Újpesten vannak jó játékosok, valóban jó csapatról van szó, csakhogy a lilák kevesen vannak. Ahogy mondani szokták, "rövid a kispadjuk”, ezért hosszabb távon lemaradhatnak a versenyben. – Maradjunk is a Videotonnál, annál a csapatnál, amelynél korábban sok-sok feszültséggel teltek a hétköznapok, kisebb-nagyobb csatákkal és kurta-furcsa edzőváltásokkal. Várhidi Péter egyik pillanatról a másikra nemkívánatos személylyé vált, mint ahogy az ön elődje, Bicskei Bertalan sem diadalmenetben távozott. Ehhez képest a Sóstói-stadion manapság a nyugalom szigetének tűnik. – Egyszerűen arról van szó, hogy a városban szeretik a futballt, és hajlandóak áldozni rá. Ennyi az egész. S még csak nem is a sokat emlegetett állami pénzeket herdálják a Videotonra, hanem a helyi adóból befolyt összeget fordítják a sportra. Fontos ezt hangsúlyozni, hiszen mást sem hallok, mint hogy az állam nem segít, kivonul a futballból. Holott enélkül aligha maradhat verseny- vagy életképes a sportág. – Fehérvárott, úgy tűnik, jut pénz a futballra és alighanem az erősítésekre is. – Erről még korai beszélni, de előfordulhat, hogy lesz némi mozgás a télen a keretben. – El tudja képzelni, hogy a még inkább megerősödött Videoton a felújított gyönyörű stadionjában tíz-tizenötezer néző előtt játssza bajnoki meccseit? – Szép álom. Csakhogy manapság egyre kevesebb szurkoló jár meccsre. Az emberek elkényelmesedtek, és érthetően nem szívesen ülnek ki egy esőáztatta, lerobbant stadionba. Meg aztán, ha négy órakor közvetíti a tévé, mondjuk, a Győr–Fradit, utána már nem indul el senki, hogy a helyszínen nézzen meg egy másik találkozót. – Ebbe azért vastagon belejátszik a bajnoki meccsek alacsony színvonala. – Ez biztosan így van, csakhogy az utóbbi években sikk lett szapulni a futballt. Még a jó meccsekről is úgy beszélnek, mint nézhetetlen produkcióról. Annak idején magamnál hordtam a Népsport volt főszerkesztőjének, Borbély Pálnak az egyik cikkét, amelyben nagyjából azt fogalmazta meg: ha valaki rossznak akar látni egy meccset vagy egy futballistát, akkor az aszerint nézi és értékeli a látottakat. Sajnos mindent elkövetnek, hogy az amúgy is nehéz helyzetben lévő sportág még inkább elértéktelenedjen. – Ön viszont rendszeresen szót emel ez ellen. – Olykor elnézem a különböző tévécsatornák műsorait, a futballal kapcsolatos beszélgető műsorokat, és eszembe jut, mondjuk, Garami Józsefet vagy engem mikor kértek fel arra, hogy minimum egy órán át mondjam el a véleményemet… Félre ne értse, nem óhajtok szerepelni, nem azért mondtam ezt. – Megvédené a futballistákat, azokat a játékosokat, akik a teljesítményükhöz képest túl sokat keresnek? – Mi az, hogy túl sokat keresnek? Sajnos az irigység a jellemző Magyarországon. Ha valakinek, mondjuk, Diósgyőrben vagy akár Székesfehérvárott csípi a szemét, mennyit keres egy magyar labdarúgó, az mondja meg a fiának, hogy ő is legyen futballista. A kapu mindenki előtt nyitva áll.