Egy tank sem tarthatja vissza

Az Újpest 40-szeres válogatott védőjének sarkát még szeptember elején Belgiumban operálták meg (emiatt szinte a teljes őszi idényt kihagyta), míg néhány nappal ezelőtt egy újabb műtéten is átesett. A 35 esztendős játékos szemét ugyanis évek óta zavarta egy – orvosi szakkifejezéssel élve – kúszó hályog, amely ugyan nem akadályozta a látásban a védőt, de a későbbi problémák elkerülése végett mégis úgy döntött, eltávolítja a kellemetlenséget.
– Ezt aztán tényleg nem kívánom senkinek – elevenítette fel a vele történteket Urbán Flórián. – A hályogot két évvel ezelőtt fedeztem fel először, és bár tiszta volt a látásom, állandóan olyan érzésem volt, mintha lenne valami a szememben. A sérülésem miatt sokáig nem edzhettem, ezért éppen itt volt az alkalom, hogy rászánjam magam a műtétre. A beavatkozás mindössze tizenöt percig tartott, de a könnycsatornába kapott érzéstelenítő injekció és a szikés bevatkozás finoman szólva sem tűnt kellemesnek.
– Az utóbbi időben orvostól orvosig szaladgált, mit gondol, mikor lesz teljesen egészséges?
– Most is az vagyok. A sarkam is meggyógyult, és bár néhány kiló felesleg van még rajtam, a haverokkal már focizgatok teremben, és ha nem jön közbe semmi, akkor január ötödikén a többiekkel együtt elkezdem a felkészülést. Az elmúlt hónapokban alaposan kiéheztem a játékra, és tavasszal egy tank sem tudna visszatartani attól, hogy újra pályára lépjek az Újpestben.
– Tényleg nem ünneprontásból, de azért halkan megjegyezném: ha lesz még Újpest…
– Hallom, mekkora gondokkal küzd a klub. Sőt, a saját pénztárcámon is érzem, hiszen már három hónapja nem kaptam fizetést. Ne gondolja, hogy én most panaszkodni szeretnék, de az az igazság, hogy bizony vannak olyan csapattársaim, akiknek már a napi megélhetés is gondot jelent. Én még úgy-ahogy elvagyok, de azért engem is érzékenyen érint, hogy hónapok óta egy fillért sem kaptam. No, de nem mondok rosszat az Újpestre, hiszen tudom, hogy a vezetők mindent elkövetnek, hogy rendeződjön a helyzet. Csupán az a futballellenes hangulat bosszant, ha gyalázzák, kicsúfolják a labdarúgókat, mert ez, persze, a szurkolókra is hat. Bennünket – tisztelet a kevés kivételnek – mindenki semmirekellő, senkiházi, bunkó focistának tart, holott nem gondolom, hogy én vagy akármelyik csapattársam az lenne. A sajtóban állandóan arról hallani, olvasni, hogy szerencsétlen tűzoltók már két hónapja nem kapták meg a bérüket. Ez tényleg felháborító, és azt mondom, a tűzoltók igenis kapják meg azt, ami nekik jár, de könyörgöm, egyszer eljuthatnánk oda is, hogy valaki értünk, labdarúgókért álljon ki. Erről senki nem beszél, mert…
– Nem gondolja, hogy mindezen kritika az újabb és újabb csalódásból fakad? Ha sikeres lenne a válogatott vagy egy klubcsapatunk, minden megváltozna.
– Visszakérdezek: ugyan mitől lenne sikeres a válogatott? Itthon húsz éve a béka feneke alatt van a sportág, minden szinten "gázos" a helyzet, és tökéletesen egyetértek Puhl Sándorral, aki a lapjukban nyilatkozta nem is olyan régen, hogy ott vagyunk, ahová tartozunk. Ha külföldön születek, lehet, hogy most világhírű csapatban játszom, de értsék meg végre: a magyar labdarúgó azt nyújtja, amit kiskorában megtanítottak neki. Én azért vagyok olyan játékos, mint amilyen, mert gyerekként ilyen képzést kaptam. Ráadásul itt nőttem fel, ebben a társadalomban, és pontosan ezért mondom azt, hogy magyar labdarúgótól senki se várjon csodát… Még vagy ötven évig…