A páni félelem immár a múlté

Háromszázkettő nem a világ. Az Üllői úti pokol keserű emlékei még túlságosan is élénken élnek az emlékezetünkben – a dühtől eltorzult tekintetek, az acsarkodó, kopaszra nyírt férfiemberek újra meg újra lesújtó ökle, a síró kisgyermekek, menekülő asszonyok és a rettegő futballisták ijedt arca még most is be-bevillannak mindahányunk szeme előtt.
Mert 2003. május 30-án háború volt az Üllői úton.
Ugye, emlékeznek: azon a péntek délutánon hét ágra sütött a nap. Hamisítatlan nyári illatok úsztak a levegőben, az Üllői úti felüljárón letekert ablakon kikönyöklő autósok hajtottak a nagykörút és a külvárosok felé, az 1-es villamosról pedig le- és felszálltak a merészen kivágott topot viselő fiatal hölgyek.
Gyönyörűen ragyogott a nap május 30-án, és mégis mivé lett aznap a világ – a tűzben égő műanyag bűzös füstje, a könnygáz szúrós szaga kúszott mindenüvé, mert… háború volt az Üllői úton.
Háromszázkettő nap telt el azóta, és ismét Ferencváros–Debrecen mérkőzést rendeztek az Üllői úton. ---- Még két óra volt hátra a kezdésig, amikor a Fradi-pálya melletti metróaluljáró büféi már megteltek ferencvárosi szurkolókkal.
A Zöld Villám Ételbár és az Ági presszó üzemeltetői szeretik az ilyen napokat.
Ha játszik a Fradi, bizony mindig garantált a heti csúcsbevétel: "És ezek a gyerekek még csak nem is randalíroznak" – állítja egy pultoshölgy.
Az Ági presszóban egyébként komoly témákat feszegettek a szurkolók.
A legtöbben arról beszéltek, vajon mivé lesz szeretett klubjuk, vajon lesz-e végre nyugalom az FTC-ben, s meglesz-e végre az évek óta csak remélt anyagi biztonság. Mert Kovács Ádámot bizony már a drukkerek sem veszik komolyan. A rákkutatásokat finanszírozó üzletembertől remélt hatalmas pénzek bizony már aligha segítenek a Ferencvároson. Ebben kivétel nélkül mindenki egyetértett az "Ágiban". Volt olyan Fradi-drukker is, aki, bár óvatosan, de még azt is meg merte kockáztatni, hogy talán hiba volt annak idején elüldözni az Üllői útról Várszegi Gábort, az utána érkezett Kovács Ádám ugyanis egyértelműen hitelét vesztett ember, már nem csupán az FTC elnökségének szemében, hanem az Üllői úti metróaluljáró jól menő presszóinak törzsközönsége előtt is.
A Zöld Villámmal szemközti falon egyébként nem lehet nem észrevenni a fehér festékszóróval felfestett "Tököli, takarodj!" feliratot. A kiírás május 30. óta díszíti az aluljárót, és hirdeti a Fradi-csatárnak szóló üzenetét.
Talán csak véletlen, hogy azóta senkinek sem jutott eszébe e szégyenfolt eltüntetése – vagy a festék feloldása reménytelen próbálkozás…
Még "Bubu" bácsi sem gondolt erre, pedig ő errefele mindent elintézhet, afféle örök szurkoló, mindenes…
"Bubu" bácsi már hetvenéves, mindene a Fradi, rajong a zöld-fehér színekért, s az elmúlt ötven évben csakis a legritkább esetben fordult elő vele, hogy úgy telt el a napja, hogy ne ballagott volna ki a Fradi-pályára.
"Bubu" bácsi még akkor is ott van, amikor nincs edzés az Üllői úton. ---- No, hát, "Bubu" bácsi tegnap 16 óra után néhány perccel méltóságteljes, lassú léptekkel sétált ki a metróaluljáróból, fel az utcára, az esőtől feketén csillogó flaszterra.
Megörült nekem, amikor meglátott, felém fordulva kezét nyújtotta, és már kezdte is mondani:
"Félek, hogy ma csúnya világ lesz itt!"
Persze erre vissza kell kérdezni: miért lenne itt csúnya a világ? De ez csak afféle udvarias továbbgörgetése a beszélgetésnek, a válasz szinte borítékolható:
"Mert ha nem nyer a Fradi, akkor bizony nagy baj lesz. Aggódom, hogy újra futnom kell majd hazáig. Pedig ha tudnád, hogy fáj a lábam. Na, ne nézz ilyen hülyén, fiatalember. Tudod, hogy én mire gondolok. Itt voltam május harmincadikán…"
Nagyjából ezzel egy időben érkeztek Vecsésre a debreceni szurkolók.
A lokisták három nagybusszal, egy kisbusszal és majd tucatnyi autóval jöttek a mérkőzésre, és biztonságuk érdekében Vecséstől rendőri kísérettel folytatták útjukat az Üllői útig, ahol öt óra tájt minden gond nélkül elfoglalták szektorukat. És bár túlzás lenne azt állítani, hogy a Szívtiprók, a debreceni ultrák csoportja szívesen látott vendég volt a Fradi-stadionban, szerencsére minden különösebb fennakadás nélkül jutottak fel a lelátóra. ---- Persze azért a ferencvárosi hívek jó szokásukhoz híven ott szobroztak, és várták a vendégdrukkereket, és ha máshogy nem is tudták kifejezésre juttatni ellenszenvüket, szóban azért alaposan megregulázták egymást a felek, a készenléti rendőrség marcona tekintetű katonái azonban megakadályozták, hogy tettlegességre is sor kerüljön.
Mert május 30. már a múlté.
Emlékeznek még?
Háromszázkettő nap telt el azóta.
Tegnap, 2004. március 27-én nem sütött a nap, úgy tűnt, mintha kevesebb lenne az eltorzult tekintet, mintha kevesebb lenne az acsarkodó, kopaszra nyírt férfiember, talán még az is megnyugtató volt, hogy sehol sem voltak síró kisgyermekek, menekülő aszszonyok és ijedt futballisták. A szervezők igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy ezen a szombaton valóban minden a futballról, a játék szeretetéről szóljon, és még csak nyomokban se emlékeztessen semmi arra a péntek délutánra.
Csak "Bubu" bácsi volt kicsit nyugtalan…
Lehet, csak a meccs miatt izgult, mint mindig ilyenkor, egy nagy mérkőzés előtt.