Volt egyszer egy csodacsapat

Természetesen nemcsak az ügynökhistóriáról beszélt a korábbi legendás hátvéd, hiszen Páncsics Miklós volt az, aki néhány éve még vezető pozíciót töltött be az Üllői úton, így igencsak érdekes lehet a véleménye a magyar futball jelenlegi helyzetéről is. Páncsics Miklós régóta kerüli a nyilvánosságot, és bár azt sokan tudják róla, hogy évek óta rakoncátlankodik a szíve, most kiderült, hogy csípőproblémákkal is küzd, így a közeljövőben protézist kap, súlyos műtéten esik majd át. Ám így is jókedvű, optimista és erős, ami mindig is jellemző volt rá.- Nem azért kértem öntől interjút, hogy Novák Dezsőről beszélgessünk, az ő vallomását és a közelmúltban kiderült ügynökmúltját feszegessük, ám nem kezdhetem mással ezt a beszélgetést, mint azzal, hogy megkérdezzem: mi volt a véleménye, amikor szembesült a valósággal, elolvasta a korábbi barát nyilatkozatát?
- Ugyanazt tudom mondani, mint az egykori csapatomból szinte mindenki: megdöbbentem - mondta Páncsics Miklós. - Megdöbbentem, jóllehet valamennyien tudtuk akkoriban, hogy vannak, lehetnek közöttünk besúgók. De ez nemcsak nálunk, a Fradiban volt így, tudom, hogy ez olykor a rivális kluboknál is témát jelentett. Visszatérve a kérdésre: már előre megfogalmaztam magamban egy riposztot. Ismeri-e ön a Nemzet sportolója-választás kritériumait?

Csempészni kellett, és zoknit mosni

- Tömören: megfelelő dicsőséglista, feddhetetlen jellem…
- Nos, mindezt azért kérdem, mert Novák Dezső talán az egyik legsikeresebb magyar labdarúgó, kétszeres olimpiai bajnok, magyar bajnoki címek tulajdonosa, világválogatott, és még sorolhatnám a dicsőséglistáját. Azt hittem, ha valakit, akkor őt beválasztják a nemzet sportolói közé. Nem így történt, így a mennyország helyett most a pokolra jutott, hiszen őszinte vallomását követően gyakorlatilag megbélyegezték. Nem akarom minősíteni sem így, sem úgy, nem tudom, hogy rólam írt-e jelentéseket, és nem is érdekel. Neki kell majd elszámolni a lelkiismeretével, ami talán a legnagyobb büntetés az életben.
- Önt nem próbálták beszervezni?
- Sohasem kerültem kapcsolatba a politikával.
- Ezek szerint a legendás csempészésekből is kimaradt?

- Ahhoz meg egyszerűen hülye voltam. Meg aztán pénzem sem volt túl sok, hogy ügyeskedjek. Én 1963-ban kerültem be a Ferencváros felnőttcsapatába, a moszkvai Dinamo ellen játszottam először, majd a Komló ellen mutatkoztam be a legmagasabb osztályban. Akkor Rátkai Lászlóval, Horváth Lászlóval, Juhász Istvánnal és egy Lukács István nevű, később Székesfehérvárott futballozó, a közelmúltban elhunyt társammal együtt válogatott be minket az ifjúsági csapatból Mészáros József, a Dodó bácsi. Én az ifjabb nemzedékhez tartoztam, nekem a külföldi túrák során az volt a feladatom, hogy néhány idősebb labdarúgó csempészholmiját áthozzam a határon. Akkoriban, sajnos, ez természetes volt. A fiataloknak hosszú idő kellett ahhoz, hogy befogadják őket. Volt, aki hónapokig úgy lépett be az öltözőbe az edzésekkor, hogy kopogott, majd ha kiszóltak neki, akkor nyitott be. Csókolommal meg "Jó napot kívánok!"-kal köszönt, és csak akkor ülhetett le, ha egyik-másik sztár odaszólt neki: jól van fiam, tedd le magad! Aztán még az is előfordult, hogy az ifjaknak kellett az idősebbek zoknijait, nadrágjait mosni. Mindezt nem panaszként említem, csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy mennyire más világ volt az. Így tehát én nem hoztam se órát, se zoknit, se harisnyát, pénzem se jutott rá, ahogy az előbb mondtam, hiszen mi, ferencvárosiak kerestük a legkevesebbet a fővárosi nagycsapatok közül.
- Nem mondja komolyan…
- Pedig ez az igazság. Amíg a Fradi futballistái négyszáz forintot kaptak egy győztes bajnoki meccsért, addig a Dózsa, a Vasas vagy a Honvéd játékosai ennek a többszörösét. Ez nyílt titok volt, bennünket nem támogatott a párt, a honvédség vagy a belügyminisztérium. Talán ezért is lehettünk mi akkor is a nép csapata, olyan klub, amelyhez nem elsősorban az anyagiak miatt ragaszkodik egy játékos. A Fradi a hatvanas években több volt, mint egy csapat, igazi közösséget alkotott. Arról nem is beszélve, hogy akár a BEK-et is megnyerhettük volna, olyan remek játékoskeretünk volt. Emlékszem, amikor bejutottunk a VVK döntőjébe, a Leeds ellen maradtunk alul úgy, hogy idegenben egy nullára kaptunk ki. Jackie Charlton valósággal belökte Géczi Istvánt a labdával együtt a kapunkba. A visszavágó nulla nulla lett a Népstadionban, és annyi, de annyi helyzetet hagytunk ki, hogy ma is sírhatnékom támad az elszalasztott lehetőségektől.

- Ahogy így mesél, az jár a fejemben, hogy az akkori csapat mára megszűnt baráti társaság lenni. Ha jövőre, az 1965-ös, Torinóban a Juventus ellen aratott VVK-győzelem negyvenedik évfordulójára valaki közös vacsorát szervezne, talán a csapat fele nem menne el…
- Lehet, hogy igaza van, de én kétlem, hogy bárkinek eszébe jutna összetoborozni az akkori Ferencvárost.
- Ön sem tartja a kapcsolatot senkivel?
- Senki nem hívott, és én senkit sem kerestem. Amióta eljöttem az Üllői útról, azóta senkinek sem hiányzom.
- Azóta meccsen sem volt, igaz?
- Nem. Pedig most a Feyenoord elleni UEFA-kupa-meccs előtt a Fradi krónikása, Nagy Béla felhívott, s azt mondta: "Gyere, Miklós, itt van félretéve egy jegy, szeretettel várunk." Nem mentem, mert nem értem rá. ---- A ---- -