Varga Zoltán: háború<br>és béke

Hogy mi járt a fejében, arra csak tippelni lehet. Olyan életút van mögötte, melyet sokan irigyelhetnek. Ugyanakkor vannak, akik azt mondják, ő ment szembe a sorssal, ő alakította így az életét.
Ez a cikk lehetne megintcsak valamiféle szenzációszámba menő, leleplező, szókimondó, viharos érzelmeket kavaró írás, mint a korábbiak, amelyek Varga Zoltánról, a legendás nyolcasról születtek. Valahogy úgy alakult mindig, hogy amikor megszólalt, véleményt formált, szókimondásával vihart kavart. Ilyen ember, s ezért rajonganak érte ma is rengetegen - s talán ezért szerzett magának annyi ellenséget.

A császár mellett nem lehetett király

De ez a cikk mégsem akar "bombát robbantani", ehelyett megpróbál úgy írni egy világklasszis futballista, majd később kalandos utat bejárt edző életéről, hogy feleleveníti annak jelentős állomásait. Egyébként lehetetlen vállalkozás ez, hiszen Varga Zoltánnal annyi minden történt a hatvan esztendő alatt, hogy erre talán egy Háború és béke hosszúságú regény sem lenne elég. Ám a cím, a háború és béke nagyon is jól jellemzi a legendás nyolcas életútját…
Tehát a mini életregény első fejezete viselje mondjuk a Közönségkedvenc címet…
Az volt, igazi sztár, a hatvanas évek Magyarországán. Kisfiús mosolya, szőke haja, törékeny alkata, s mindenek előtt utánozhatatlan megoldásai pillanatok alatt a Fradi-tábor rajongott futballistájává tették. Ott nevelkedett az Üllői úton, és már 17 évesen bemutatkozhatott a Ferencváros felnőttcsapatában, pedig micsoda bombaerős együttes volt az! Az idősebb zöld-fehér szurkolók ott őrzik magukban a felejthetetlen meccsek kitörölhetetlen pillanatait, egy-egy Albert Flórián-cselsorozat, néhány Rákosi Gyula-bomba, s persze megannyi Varga Zoltán-trükk emlékképét. A kis szőke nyolcas szinte minden meccsen bemutatott valamit, amitől azt mondta a szurkoló ott a Népstadion lelátóján vagy bárhol, igen, ezért érdemes volt kijönni. Egyszer azt írta Esterházy Péter Varga Zoltánról, hogy ő volt az, aki "oda-vissza felbőrözi a Noskó nevűt…" Ilyen volt Varga Zoltán, oxival kezelte a labdát, ugyanazzal a mozdulattal már helyzetbe hozza csapattársát vagy épp saját magát.

Képességei túlzás nélkül a legendás Johan Cruyffhoz hasonlóak voltak. Hasonló felépítés, ugyanolyan technikai tudás, ám az egyikből igazi világsztár lett, a szó szoros értelmében - a mi Vargánk pedig valamiért mégsem járthatta be ezt az utat. Pedig micsoda emlékezetes gólokat lőtt! Például 1965. április 21-én Bilbaóban, az Atletico elleni meccsen, amikor ugyan a baszkok nyertek a VVK-mecscsen, de az a Varga-találat évekig beszédtémát jelentett. De gólt lőtt a Real Zaragozának, a román Arges Pitesti-nek, majd 1968. május 22-én a Népstadionban egészen káprázatos találattal vette be a VVK elődöntőjében az olasz Bologna hálóját.

Imádták Varga Zoltánt, bár Albert "császár" mellett mégsem lehetett belőle igazi király.
Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy az 1968-as mexikói olimpián otthagyta a válogatottat, és akkori kifejezéssel élve disszidált. Akkor már köztudott volt, hogy a Budapesti Honvédban folytatja pályafutását, s ő inkább a Nyugatot, a szabad világot választotta. A néhai Kocsis Lajostól kért kölcsön mintegy száz dollárt, és vágott neki az ismeretlennek.
A második rész címe az lehetne, hogy a Kalandor. Bizony, Varga Zoltán meglehetősen kacskaringós utat járt be, miután elhagyta hazánkat. Játszott sztárcsapatokban, megkapta a lehetőséget a sorstól, hogy valóban világsztárrá nője ki magát (hányan és hányszor nyilatkozták a kor klasszisai közül, hogy bárcsak megadatott volna nekik a lehetőség, hogy Nyugaton bizonyítsanak…) Ám Varga Zoltánnak valamiért még sem sikerült az igazi áttörés. Németországban bundabotrányba keveredett, és azzal gyakorlatilag megtört a pályafutása. Itthon csak kósza hírek jelentek meg vele kapcsolatban, neve felbukkant a német, sőt, a skót bajnokságban is, hogy aztán egyszer csak szinte eltűnjön, hogy majdan sok-sok évvel később újra az Üllői úton bukkanjon fel az 50 éves Albert Flórián születésnapi meccsén és ünnepségén. ---- És jöhetne a harmadik rész - egy hasonlóan izgalmas, fordulatos fejezet, amely arról szólna, hogy mi is történt Varga Zoltánnal hazatelepülése és a rendszerváltás után. Ez már frissebb, jóval frissebb emlék, a fiatalabb fradisták is pontosan emlékeznek rá, ahogy a zöld-fehér csapat valami elképesztő lendülettől hajtva legyőzte a sztárokkal teletűzdelt Newcastle United csapatát az Üllői úton, a kispadon szivarozó Varga Zoltánnal. Onnantól kezdve aztán megint valami furcsa kanyart vett a legendás nyolcas életútja, a további emlékezetes sikerek és mámorító győzelmek helyett a hétköznapok csatái következtek. S nem csupán az ellenfelekkel, hanem - szinte az egész világgal. Varga Zoltán nagy-nagy lendülettel, elszántsággal látott munkához itthon. Németországban még biztosítási ügynökként dolgozott, Magyarországon kedvenc csapatát, a Ferencvárost adták a kezébe, s ő bronzérmet szerzett az együttessel, s mellé rengeteg ellenséget. Onnantól kezdve nem volt megállás. Zaklatták, olykor szó szerint támadták, s neki szinte menekülnie kellett attól a csapattól, ahová mindig is tartozott.
Ez a hatvanadik születésnap talán arra is jó lehet, hogy Varga Zoltán visszapergesse az elmúlt tíz év történéseit, hogy miben és hol hibázhatott, s hogy miért nem lett ő az a megváltó, akit láttak benne az érkezése után.
Miközben azt a hatvan szál gyertyát elfújta, az is eszébe juthatott, tessék, jó ideje nem edzősködik (illetve ez úgy pontos, hogy legutóbb a megyei első osztályú Aszódnál vállalt munkát, de az őszi idény végén onnan is elköszönt…), aztán tessék, mégis felbukkan a neve a lapok hasábjain, az úgynevezett ügynökbotrány kapcsán. Most ebben az írásban ne elevenítsük fel újra a Nemere-ügyet, s ne kezdjük el boncolgatni, ki lehetett Kőműves és Bakos (mert nem az egykori tatabányai és angyalföldi futballistáról van szó, annyi bizonyos…), s abba se menjünk bele, hogy Varga Zoltánt gyakorlatilag 17 éves kora, a ferencvárosi bemutatkozása óta figyeltette a III/III-as ügyosztály. Mocskos ügy ez, mint ahogy az a rendszer is az volt, elképesztő szituációkba, megalázó helyzetbe kényszerítve az embereket, még az irigyelt élsportolókat is. Ám a sors már csak olyan, hogy olykor kiegyenlíti a számlát. Valaki megbűnhődik, s olyan is akad, aki megnyugvást talál. Ki hitte volna például, hogy Varga Zoltán egyszercsak leül majd beszélgetni azzal az Albert Flóriánnal, akivel soha sem volt baráti a kapcsolata, csapattársként afféle riválisokat láttak bennük. De mindez a múlté, a két zseni megbeszélt sok mindent, tán szóba került a közösen kiharcolt 1965-ös VVK-diadal, a Fradival vívott számtalan Népstadionban játszott bajnoki és kupatalálkozó, és persze a fiatalság, az általuk közösen megélt megannyi kaland.

Ismét a németeknél vállalhat munkát

A legendás nyolcast Németországban értük utól, és csak anynyit mondott, jól van, s úgy tűnik, egy német kiscsapat alkalmazza majd edzőként. Persze esze ágában sincs elhagyni Magyarországot, viszont dolgozni akar, méghozzá edzőként. A hatvan év, az elröpült, szinte elsüvített hatvan esztendő cseppet sem zavarja sem őt, sem fiatal kedvesét.
S ha életregény lenne ez, nem pedig afféle megemlékező, ünnepi cikk, akkor most az a mondat következne, vajon merre s hová veti a sors azt az embert, akinek élete során ritkán adatott meg, hogy nyugalomban, harmóniában éljen.
Talán a következő hatvan évben ebben is része lehet. ---- Varga Zoltánnak mindig markáns véleménye volt, és persze van is. Nem mondhatnánk, hogy mindenben igaza volt (sőt…), azonban a szavaira mindig odafigyeltek az emberek. Lássuk, hogy a korábbi megállapításai közül melyik állta meg a helyét.

"Magam sem hittem volna, hogy egyszer a megyei első osztályban kell dolgoznom, de mit csináljak, ha egyszer nem kellek sehová. Már nincsenek illúzióim, tudom, hogy nemkívánatos személy vagyok a magyar futballban."
az aszódi munkájáról

"Egy porcikám sem kívánja, hogy ugyanabban a darálóban legyek, mint korábban, hogy újra össztűz zúduljon rám, ne teljen el úgy hét, hogy valamelyik lapban ne az jelenjen meg: a Varga egy pszichopata, egy kezelhetetlen, öntörvényű, gonoszkodó ember."
a nyugalomról

"Van véleményem mindenről, a magyar labdarúgásban zajló eseményekről és a szereplőkről. A magyar futballközegre a lötyögés, az alibizés, a csalás, a lopás, az ügyeskedés és az ilyen-olyan módon való pénzszerzés a jellemző."
a magyar labdarúgásról

"A mai fradizmusnak már nem az a lényege, ki milyen edző, és kinek milyen kötődése van a klubhoz. Ha az éppen aktuális tulajdonos füttyent, akkor a vezetők ugranak, vigyázzállásba vágják magukat, majd bólogatva teljesítik a parancsot."
a Ferencvárosról

"Gera Zoltán roppant szimpatikus, tehetséges fiatalember, de mindez külföldön semmire sem lesz elég. Az angolok egy év alatt megtanítják úgy futballozni, ahogy ott ez elvárható. Azonban az az egy év irtózatos lesz Gera Zoltán számára. Vért fog köpni, végighányja majd az edzéseket, ugyanúgy, mint annak idején én is."
az Angliába szerződött Gera Zoltánról

"Dunaújvárosban pontosan láttam, hogy Tököli Attila a magyar futballista igazi prototípusa. Vagyis nem tud szenvedni az edzéseken, nem képes alázattal állni a futballhoz, nem tud meghalni a pályán, a tréningeken és a meccseken a győzelemért, és megteheti, hiszen különösebb erőfeszítés nélkül is nagy pénzhez juthat."
a korábbi dunaújvárosi játékosáról ---- Albert Flórián, a Ferencváros 75-szörös válogatott és aranylabdás futballistája: "Zolival kapcsolatosan csak azt tudom megismételni, amit negyven évvel ezelőtt már mondtam: a Ferencváros középcsatáraként mindenkinek azt kívántam, hogy olyan jobbösszekötője legyen, mint nekem. A jobbösszekötőt természetesen Varga Zoltánnak hívták.
A véleményem azóta sem változott."

Rákosi Gyula, a Ferencváros 41-szeres válogatott labdarúgója: "Mindig jóban voltam Zolival, soha nem haragudtunk egymásra. Nagy örömöt szerzett azzal, amikor először hazajött és kilátogatott a Ferencváros ifjúsági csapatának edzésére. Akkor én irányítottam a fiatalokat, odaültettem magam mellé a kispadra, és hogy jó szeme van a futballhoz, azt bizonyítja, hogy pár perc után megállapította, hogy Hajnal Tamás a legtehetségesebb abban a korosztályban. Azt, hogy az élete úgy alakult, ahogy, az az ő magánügye. Kiváló labdarúgó volt."

Tóth András, az egyik nagy ellenfél, az Újpest korábbi 17-szeres válogatottja: "Csak csodáltam és tiszteltem, mint játékost. Istenáldotta tehetség volt ő, azóta talán csak Törőcsik András volt ilyen tálentuma a futballunknak. Félelmetes labdaérzéke volt, emlékszem egy olyan gólra, amelyet a tizenhatos vonaláról ollózott. Nem örültünk, ha ellenünk játszott…"

Bene Ferenc, a rivális Újpest korábbi 76-szoros válogatott támadója: "Az ifiválogatott szinttől együtt játszottunk, amíg itthon volt. Nagyszerű futballista volt, a közönség kedvence. Nagyon sajnáltam annak idején, hogy ezt az utat választotta, mert sokat tudtunk volna még együtt futballozni. Mindent tudott a futballból, nagyszerű rúgótechnikája volt, jól is fejelt, talán nem is volt gyenge pontja."

Illovszky Rudolf, aki szövetségi kapitányként beválogatta Varga Zoltánt: "Varga Zoltán már akkor a válogatott tagja volt, amikor még Baróti Lajos pályaedzője voltam a nemzeti csapatnál, de később szövetségi kapitányként én is számítottam rá. Zoli nagyon jó játékos volt, a sok klasszis futballista közül is kiemelkedett rúgótechnikájával, fejelőkészségével, játékintelligenciájával. Persze, félreértés ne essék: rajta kívül is sok-sok sztár volt annak idején a magyar futballban, ezzel együtt Varga Zoltán világklasszis labdarúgónak számított. Nekem soha nem volt vele emberileg problémám, bár azt mindig sajnáltam, hogy félrehúzódott a csapattársaitól, és igazából nem barátkozott senkivel."

Horváth László, aki 1962-től 1968-ig futballozott együtt Varga Zoltánnal, s a Ferencvárossal kétszer nyert bajnokságot, továbbá tagja volt a VVK-t nyert együttesnek: "Zolival együtt játszottam az ifiben, a tartalékban, majd a felnőttcsapatban is. Vele kapcsolatosan rengeteg legenda, történet kering, és egyet megosztok most én is az olvasókkal. A tartalékcsapatban játszottunk, én tizenkilenc, Zoli pedig tizennyolc esztendős volt. Akkoriban a győzelemért száz forint prémiumot kaptunk, ám az egyik nyert meccs ellőtt Zoli sérült volt, Mészáros József, a legendás Dodó bácsi az első csapat edzője szólt, hogy a százasból adjak ötvenet Zolinak. Természetesen megkerestem Varga Zoltánt, ő azonban nem fogadta el a pénzt, azt mondta, menjünk és költsük el együtt. Úgy is lett, süteményre, fagylaltra fordítottuk a »hatalmas« összeget. Zseniális futballista volt, tudott és szeretett is edzeni. Nagyrészt az ő zsenialitásának köszönhetjük a hatvanas évek ferencvárosi sikereit."