Szusza Ferenc nem akarta elhagyni Magyarországot a forradalom alatt

Az Újpest futballistája 1935-ben került a csapathoz, s 26 évig ott játszott. Négyszeres bajnok, 463 bajnokin 393 gól fűződött a nevéhez. A válogatottban 24 alkalommal szerepelt, és 18 gólt szerzett. A 2006 januárjában 83 éves Szusza nehezen állt rá a forradalommal kapcsolatos emlékek felidézésére, mert ahogyan ő fogalmazott: „Néha már arra sem emlékszem, hogy a konyhába miért mentem ki.” Azért próbáltuk összerakni a mozaikot, bár arra a kérdésre, hogy a korabeli tudósítások szerint beválasztották az egyesület forradalmi bizottságába, egyértelmű nemmel válaszolt.

„Sehová se választottak be. Az tény, hogy én voltam a csapatkapitány, és az események alatt ebben a társak megerősítettek. Kapocs voltam a szakvezetők meg a csapat között. Azt kérték a fiúk, intézzem el, hogy kapjunk útlevelet. A csapat ugyanis Jugoszláviába készült. A Honvéd és az MTK más szándékkal utazott külföldre, mi azért akartunk, hogy ne essen szét az együttes. Csáki Sándor, a belügyminisztérium sajtófelelőse intézte a dolgokat. Nemcsak útlevél kellett, hanem igazolványok is, mert azért tartottunk attól, hogy minket is a belügyesekkel azonosítanak, és bajunk történhet. Úgy emlékszem, Kopátsy Sándor, Budapest rendőrfőkapitánya írta alá a nemzeti színekkel ellátott igazolványokat – bármerre jártunk, ezeket a szovjetek és a magyarok is elfogadták. Gyorsan csináltattam egyet édesapámnak is. De különösen csapattársunkat, Pellert féltettük, mert az MTK-tól, az ÁVH (Államvédelmi Hivatal – a szerk.) csapatától igazolt hozzánk, sőt ha jól emlékszem, nem is az újpesti játékosok fizetési listáján szerepelt.”

Mennyire volt jogos Szuszáék aggodalma? Tény, két újpesti sportoló, a síelő Papp József ezredes és az ökölvívó Tóth Ferenc százados a forradalom alatt vesztette életét. Papp a Köztársaság téren a pártházat védte egyenruhában, míg Tóthot lila színű dózsás melegítőben akasztották fel egy fára a Körúton, az Aradi utca sarkán, 1956 októberének utolsó napján. Szusza egyikük nevére sem emlékezett, arra viszont igen, hogy amikor október 23-án értesültek az eseményekről, késő délután ő, Várhidi Pál, Rajna Károly játékosok és egy szurkoló, Horváth Lajos a legendás csatár Opel Rekordján az EMKE-hez autóztak. A Rákóczi úton ekkor már teherautókon húzták a lefűrészelt Sztálin-szobor darabjait.

„Az emberek odaugrottak egy-egy darabért, mi elég tanácstalanok voltunk. Ha jól emlékszem, ettünk valahol, aztán visszamentünk Újpestre. Hiába volt garázsom, leszereltem a kocsiról az elosztófejet, hogy ne lehessen ellopni. Valahogy úgy voltunk az eseményekkel, hogy nagy balhé van és az nem jó. Attól tartottunk, nehogy ne tudjanak minket, futballistákat kifizetni. Később azért annak örültünk, hogy kimennek a szovjetek.”

Az edzések nem maradtak el, Újpesten viszonylagos nyugalom honolt. A csatár nem járt be a belvárosba. Később azért sem, mert a csapat elutazott Jugoszláviába. A túrán érintett városokra jól emlékezett az egykori támadó, de a Dózsa csak december 3-án utazott el, és az első meccsét 16-án játszotta. A túra mérlege egy győzelem, egy döntetlen és három vereség volt. A Sport december 27-én számolt be arról, hogy a dózsások hazatértek, Dicker Mihály technikai vezető pedig a sok utazással és a felkészületlenséggel magyarázta a negatív mérleget, de Szusza játékát kiemelte. Fontos tény, hogy az edző Balogh Sándor volt, mert Bukovi Márton a túra előtti héten jelentette be, hogy nem marad a Dózsa trénere.

„A visszautazás előtt téma volt, hogy aki akar, elmehet. Én Bécsen keresztül jöttem haza, mert egy hölgyismerősömmel találkoztam. Nem akartam kint maradni; mehettem volna, de itthon éltek a szüleim. Voltak pedig ajánlataim az Intertől, a Milantól, de a klubom korábban kimondta, hogy nem vagyok eladó – ez persze az adott helyzetben már nem lett volna érv.”

Az Újpesti Dózsa Szuszával nyert bajnokságot 1960-ban. A szakosztályvezető Sebes Gusztáv volt. Amikor az újpesti legendát Sebesről kérdeztem, felnevetett: „Fiam, órákig ülhetne, de jót nem tudok mondani róla.” Aztán egy sztorit mégis elmesélt, valószínűleg abban csúcsosodott ki a Sebes–Szusza ellentét. „Moszkvában játszottunk 1952-ben, 2–1-re kikaptunk a szovjetektől. Mi dühösek voltunk, hogy pont ők vertek meg minket. Szinte fillérekbe került a pezsgő, vettünk néhány üveggel. Az emelkedett hangulatban egy pezsgőspalack ki is repült a szállodánkból és hatalmasat robbant az úttesten. Azon a sávon, ahol csak a politikai bizottság autói közlekedhettek. Kijöttek a rendőrök, kérdezték, ki követte el ezt a szabotázst? A beszélgetésnél jelen volt a szobatársam, Bozsik József és Sebes is. Addig faggattak bennünket, míg Cucunak elhitték, hogy nem ő volt, nekem viszont nem: rám fogták, hogy én dobtam ki az üveget. A háttérben az lehetett, hogy szerintem Sebes már nem akarta, hogy többé válogatott legyek. Félidőben le is cserélt Hidegkutira, plusz ez az incidens jó indok volt, hogy mellőzzenek. A szövetségi kapitány sose szeretett, mert elegánsan öltözködtem, ő meg óraleolvasóból lett edző, velem szemben mindig kisebbségi érzése volt. Ami pedig a pezsgősüveget illeti, azt Buzánszky dobta ki.”

A történet némi helyesbítéssel: 1952. május 24-én és 27-én Moszkva válogatott–Magyarország mérkőzéseket rendeztek Moszkvában. Az első, 1–1-re végződő találkozón Szusza kezdett, a helyére Palotás Péter állt be a második félidőben. Három nappal később Szusza nem játszott, és legközelebb 1956. július 15-én, a lengyelek ellen volt hivatalosan válogatott (utoljára), a Népstadionban 4–1-re megnyert meccsen. Ezen a találkozón váltotta Sebest Bukovi szövetségi kapitányként, aki azonnal meghívta a 33 éves Szuszát az együttesbe. Ez volt Szusza hattyúdala, s kuriózumként kétszer is beállt a barátságos összecsapáson: először kezdőként, de Machos Ferenc váltotta, ám a második félidőben Puskás Ferenc megsérült és Bukovi Szuszát küldte vissza, hogy aztán a 79. percben a csatár megszerezze válogatottbeli utolsó gólját.