A fehérvári Mourinho jött, látott és még győzhet is

KÉRDEZZ! FELELEK

Egy kicsit felidézve az egykor méltán népszerű "Kérdezz! Felelek" vetélkedők hangulatát, Egri János műsorvezető szerepébe helyezkedve meghatározásokat sorolunk a kitalálandó feladványunkról.

Személy.

Portugál labdarúgóedző.

A futball szerelmese, az a fajta tréner, aki nem elsősorban a megélhetés miatt űzi hivatását, hanem azért, mert ez a játék a szenvedélyévé vált, ezzel kel, ezzel fekszik, alázattal és megalkuvás nélkül dolgozik azért, hogy az általa vezetett csapat napról napra egyre jobb legyen.

Az a fajta edző, aki álmában is győzni akar, de a hihetetlen győzni akarás, a „mindig mindenkinél jobb akarok lenni” belső kényszer gyakran csap át nála túlzásokba. Olykor teljesen kivetkőzik magából, fékezhetetlenül rohangál a vonal mellett, és ha ilyenkor úgy érzi, jogtalan sérelem érte csapatát, akkor az írott és íratlan szabályokat is felrúgva próbál elégtételt venni. Olyankor is, amikor nem lehet meggyőződve az igazáról, és sokszor nincs is igaza. Tévedéseit azonban nyíltan nem szokta beismerni, és az „elnézést” szó sem tartozik a leggyakoribb kifejezései közé.

A vereséget, a kudarcot személyiségéből adódóan nehezen viseli. Ilyenkor hajlamos másokat, a körülményeket, az időjárást, az ellenfél taktikáját, a játékvezetőket hibáztatni. Ugyanakkor nem jellemző rá, hogy nagy nyilvánosság előtt élesen szembe megy saját csapatával, és pellengérre állít egyes játékosokat.

Gárdáival általában véd- és dacszövetségben él együtt. Kész tűzbe menni futballistáiért, akik ezt pontosan tudják, ezért vakon megbíznak a szakvezetőben. Kapcsolatuk sok esetben több mint egyszerű munkakapcsolat. Csapatai valódi, egymásért kiálló, összefogni képes közösséget alkotnak, és ez a közösség az alapja a sikereinek. Ennek védelmében pedig bármire képes. A fehérre is rámondja, hogy fekete, és gyenge játék, vereség után is képes bizonygatni, márpedig ők voltak a jobbak.

Nem tűri az ellentmondást, és nem szereti a kompromisszumokat, a félmegoldásokat. Ha valaki nem fér bele az elképzeléseibe, a futballról alkotott képébe, annak előbb-utóbb mennie kell a csapatától. Elvárja, hogy a körülötte lévő emberek is hasonlóan gondolkodjanak, mint ő, és láthatóan nem szeret másokhoz alkalmazkodni. A közeget, amelyben dolgoznia kell, inkább formálná a maga képére, semmint beépüljön egy olyan rendszerbe, amivel nem tud azonosulni. Ezért minden ellen lázad, amivel nem ért egyet, amiről úgy gondolja, gátja a sikereinek. Bárkivel vitába száll, legyen szó edzőkollégáról, játékvezetőről, újságíróról.

Ugyanakkor jó érzékkel válogatja meg segítőit, játékosait. Hatalmas stratéga. A futballról rendszerben gondolkodik, amelyben minden egyes játékosnak megvannak a maga specifikus feladatai. Mindezt a lehető legaprólékosabban dolgozza ki meccsről meccsre. Játékrendszerének kulcsa a középpálya, a középpályás védekezés, az ellenfél területeinek, passzsávjainak szűkítése. Kimondottan fontos szerepet kapnak nála azok a labdarúgók, akiknek erősségük a labdás emberek letámadása, a labda megszerzése, a labda megtartása, illetve a labdaszerzés utáni kontra.

Olyan edzőről van szó, aki mindig egyre magasabb és magasabb csúcsokat akar bejárni, állandóan új motivációra van szüksége, nem az a típus, aki tíz vagy akár csak öt évet is képes ugyanannál a csapatnál dolgozni. Az állandó kihívások tartják benne életben a szenvedélyt.

Hogy kit takarnak a fenti meghatározások? Szubjektív meglátásom szerint Paulo Sosusát legalább annyira, mint José Mourinhót (még akkor is, ha az edzőként elért eredményeiket egyelőre nem lehet összehasonlítani). Az általánosságok után pedig a konkrétum szintjén is nézzük meg ugyanezt.

ARS POETICA

„Az a cél, hogy a csapat tovább fejlődjön. S vele együtt én is. Noha a játékoskarrierem befejezése után mindent elkövettem azért, hogy jó vezetőedző legyek, és sosem szégyelltem tanulni, még van szabad kapacitás a memóriatáramban. A fejlődésben az a jó, hogy ez folyamat, amelynek csak eleje van, vége sosincs. Ha napról napra együtt dolgozol ugyanazokkal az emberekkel, meg kell tanulnod tisztelni a másikat. A tulajdonost ugyanúgy, mint a titkárnőt. Nálunk ez megvalósult. Ahogy az is, hogy a futballt közös szenvedélyként kezeljük. Itt nincs olyan, hogy négykor lejár a munkaidőm, és hazamegyek. Amíg van meló, addig melózunk” – mondta Paulo Sousa elhivatottságáról, a futballhoz való hozzáállásáról.

„A latinok tele vannak érzelemmel. Nekünk is erre kell törekednünk. Ki kell szolgálnunk a közönséget. Nem focizni kell megtanítanom a játékosaimat, hanem arra, hogy képesek legyenek együtt játszani. Az a cél, hogy fejlődjünk” – nyilatkozta ugyanerről, még milánói munkája idején José Mourinho.

Az örökös fejlődési vágy, a közös munkába, a közösség erejébe vetett hit és az érzelmek, a szenvedély mindkét szakember edzői hitvallásában megnyilvánul, és talán nem véletlen, hogy sokszor a viselkedésük is hasonló.

MEGOSZTÓ SZEMÉLYISÉG

Játékvezetőkkel, edzőkollégákkal és újságírókkal folytatott viták, harcok tucatjai jelzik, mindketten olyan típusok, akik minden áron irányítani, dominálni akarják azt a közeget, amelyben érvényesülniük kell, és ha ellenállásba ütköznek, nem mindig válogatnak az eszközökben. Sousa fejjel ment a falnak, miután 2011 őszén néhány kritikus hang is megfogalmazódott csapata játékával kapcsolatban, azt követően, hogy az akkor bajnoki címvédő Videoton három győzelemmel és három vereséggel, illetve egy döntetlennel rajtolt. José Mourinho pedig máig legnagyobb madridi balhéjában kis híján kinyomta az akkor még a Barcelona másodedzőjeként dolgozó Tito Vilanova szemét.

„Meg kell valósítanom egy elképzelést, fel kell építenem egy filozófiát, létre kell hoznom egy kultúrát, és meg kell győznöm elképzeléseim helyességéről a környezetemet. Felépítettem egy tervet, amely előreviszi a klubot, s a tulajdonossal, az ügyvezetővel és a munkatársaimmal együtt mindenkit meggyőztünk, hogy ezen az úton haladjunk együtt. Jelentős értékek vannak a klubfilozófiánkban, roppant erős győztes mentalitást képviselünk – ez tette lehetővé, hogy ezeket a rendkívül fontos eredményeket elérjük” – Sousa szavaiban, amiket akár Mourinho is mondhatott volna, ott van az „énközpontúság”, a határtalan magabiztosság és az, hogy nem tűri az ellentmondást.

Nem könnyű, de külön kell választani az embert és a szakembert. A Gaál Gyöngyi tartalék játékvezetővel ordítozó, magáról megfeledkezni képes, vereség után az ellenfelet védekező taktikája miatt bíráló (idén az ETO-meccs után), olykor öntelt ember benyomását keltő Paulo Sousával (és José Mourinhóval) soha nem fogok tudni azonosulni. Azért lehet veszélyes ez a fajta magatartás, mert átragadhat a játékosokra is (gondoljunk Álvaro Brachira, aki a Ligakupában négymeccses eltiltást szedett össze Présinger Ádám lefejelésével, vagy a Real Madridban azon esetekre, amikor a jól fanatizálható Pepe elveszti önkontrollját a pályán).

SZAKMAI SIKEREK – MIT KÖSZÖNHET A MAGYAR FUTBALL SOUSÁNAK?

Sousával (és Mourinhóval) nem kötelező azonosulni. Ugyanakkor nem gondolom, hogy ettől ő rossz szakember lenne. Sőt, az, ahogy saját képére formálta a Videotont, példaértékű lehet sok edző számára.

Bírálták azért, mert nem tudott mit kezdeni a bajnokcsapat több alapemberével, fél év alatt – többek között – Elek Ákos, Lipták Zoltán és André Alves is távozott Fehérvárról különböző okok miatt. Sousa azonban használható játékosokat hozott a csapathoz (bár voltak melléfogásai is, például Evandro Brandaóval vagy Jeff Silvával – de ilyen a legnagyobb kluboknál is megesik), és többek között Marco Caneirával, Paulo Viníciusszal, Filipe Oliveirával, valamint Stopirával ütőképes együttest faragott a Videotonból.

Olyat, amelyik az elmúlt évek magyar kupacsapataitól eltérően még a kilencvenedik percben is bírja az iramot a papíron erősebb riválisokkal szemben is (az El-selejtezőben, Trabzonban a Videotonnak volt meccslabdája a hajrában), és mindig van tartása. Olyat, amelyiknek van kialakult stílusa, és bár nem tud közönségszórakoztató támadójátékot bemutatni, képes eredményeket elérni az európai porodon. A magyar futball jelenlegi helyzetében ez nagyon nagy szó.

Persze, már ide hallom a kritikusokat, akik hiányolják a magyar játékosokat a Videotonból, de úgy gondolom, nincs igazuk. Mert, ha több lenne a magyar a csapatban, akkor nem jutott volna be az Európa-liga csoportkörébe a gárda. A kolozsvári CFR vagy a ciprusi APOEL példája is bizonyítja az elmúlt egy évből, hogy a „mélyről” jövő csapatoknak, amelyek a nyugati nagyokkal nem tudnak versenyezni az anyagiak terén, csak megfelelő, olcsón vagy éppen ingyen igazolt, de értékes légiósokra alapozva lehet kiugró eredményeket felmutatni. Ráadásul a Videotonban, ha nem is nagy számban, de a tehetséges magyar fiatalok is megkapják a lehetőséget a bizonyításra. Gyurcsó Ádám olyannyira megkapta, hogy már a válogatottban is számol vele Egervári Sándor szövetségi kapitány, Kovács István is fokozatosan fejlődik, és hosszú távon Szolnoki Roland, valamint Haraszti Zsolt is fontos szerephez juthat. Ráadásul olyan külföldi társak mellett fejlődhetnek, akiktől sokat tanulhatnak, nemcsak játéktudásban, hanem mentalitásban, a futballhoz való hozzáállásban is.

Paulo Sousa felkavarta az elmúlt évek langyos hazai állóvizét, ugyanakkor sem a negatív, sem a pozitív tulajdonságaiban nem hozott olyat a magyar futballba, amire korábban ne lett volna példa. Láttunk itt már az „egész világgal”, az összes játékvezetővel harcban álló, rátarti, de sikeres edzőt (Verebes József), magáról megfeledkező, az ellenfél másodedzőjét ágyékon rúgó trénert (Csertői Aurél) ugyanúgy, mint a futballba szerelmes, szenvedélyes, ugyanakkor szakmailag nagyon felkészült, kiválóan analizáló szakembert (Pintér Attila).

Sousa és a hozzá hasonlóan kiterjedt kapcsolatrendszerrel bíró külföldi edzők egy nagyon fontos dologban hozhatnak újat a magyar labdarúgásba: valódi minőséget képviselő külföldi játékosokat képesek ide csábítani. Meggyőződésem, hogy Filipe Oliveira Pintér Attila hívó szavára nem jött volna el a Serie A-ból, illetve a Parmából Magyarországra, és a győri szakember az évekig Valenciában légióskodó, 25-szörös portugál válogatott Caneirát sem tudta volna meggyőzni arról, hogy az NB I a számára legmegfelelőbb bajnokság a folytatásra.

A KÖZÖSSÉG EREJE

Sousa olyan játékosokból alakította ki keretét, akik maximálisan hisznek benne, elhiszik neki, hogy sikerre tudja vezetni őket és képesek megvalósítani az általa elképzelt, a labdatartásra, illetve a középpályás labdaszerzésre, visszatámadásra épülő játékot. Tóth Balázs, Nikola Mitrovics, Filipe Oliveira, Sándor György és az időközben már távozó Renato Neto képességei tökéletesen megfeleltek ennek a fajta futballnak. Ugyanakkor Sousa is hisz a labdarúgóiban. Tőle elképzelhetetlen lenne egy olyan, a saját csapatát már-már megalázó nyilatkozat, mint amilyet ősszel a Pécsett dolgozó Supka Attilától hallhattunk.

Mourinhónak is az volt a titka korábbi állomáshelyein, hogy közösséget és győzteseket faragott korábban igazán átütő sikereket felmutatni nem tudó együttesekből, játékosokból. Ezért ünnepelhetett BL-győzelmet 2004-ben a Portóval, ezért tisztelik máig John Terryék a Chelsea-nél, ő csinált győztes karmestert Wesley Sneijderből az Internél.

A Realnál talán pont az a baj, hogy nem tud annyira eggyé olvadni csapatával, mint a korábbi klubjainál. A királyi gárdában világ- és Európa-bajnokokkal, BL-győztesekkel dolgozhat együtt. Sergio Ramos, Iker Casillas vagy éppen Cistiano Ronaldo már nem biztos, hogy tűzbe menne Mourinhóért, ráadásul Madridban valamelyest a klub hagyományainak is meg kell felelnie. A szurkolók győztes meccsen is képesek kifütyülni a csapatukat, ha nem olyan játékot játszik, amilyet elvárnak, a Realnál már bajnokságot nyerő edzőket is tettek lapátra. Vagyis a királyi gárdánál nem elég pusztán győzni. Ezek az elvárások Mourinhót is különös nyomás alá helyezik. A biztonságra, a több védekező középpályásra alapozó felfogása nehezebben tud érvényesülni a mindent a gólok és a győzelmek számában mérő, túlontúl igényes madridi közönség előtt.

LEHET-E IGAZI GYŐZTES PAULO SOUSÁBÓL? – JÖVŐKÉP

Veni, vidi, vici – jöttem, láttam, győztem. Ezt százszázalékos elégedettséggel csak bajnoki arannyal a zsebben jelenthetné majd ki Paulo Sousa fehérvári szerepvállalásáról, hiszen ha ez nem sikerül, akkor a neve kapcsán később mindig a fejéhez vághatják, jó jó, Európa-liga meg minden, de hát a bajnoki cím...

Első ránézésre, főképp egy nyugatról érkezett profinak úgy tűnhet, hogy egy jó csapattal nem nagy ördöngösség megnyerni az alapvetően gyenge színvonalúnak tartott magyar bajnokságot. Azonban aki így gondolja, annak ajánljuk, beszélgessen el a győri tulajdonossal, az évek óta bajnoki címre pályázó Tarsoly Csabával, az aranyérem után sokáig egy üres tabló előtt áhítozó fehérvári drukkerekkel, vagy kérdezze meg a debreceni Szima Gábort, mennyi energiájába telt, mire 2005-ben először bajnoki címet ünnepelhetett a Debrecennel.

Márpedig egyszerre két sorozatban, a hazai bajnokságban és a nemzetközi kupában is elérni a kitűzött célt, Sousánál eddig sikeresebb edzőknek sem mindig sikerült. Elég csak Mourinhóra gondolni, aki a Chelsea-vel és egyelőre a Real Madriddal sem tudott mindkét színtéren a csúcsra érni.

Ennek ellenére Sousa képes lehet arra, hogy az Európa-liga-menetelés után az NB I-ben is igazán sikeres legyen a Videotonnal, feltéve, ha lesz türelme kivárni.

Ő és Mourinho, ahogy a fenti idézetek is mutatják, mindig fejlődni akarnak, ugrásra készen várják az új kihívásokat. Nem véletlen, hogy Mourinho a BL-győzelem után a Portótól és az Intertől is távozott, a Real Madridot pedig azért hagyhatja el hamarosan, mert belátja, abban a közegben már nem tud százszázalékosan érvényesülni, kiugró eredményeket elérni.

Sousa játékosként a Benfica és a Sporting után a Premier League-et leszámítva valamennyi topligában megfordult. A Juventust például BL-győzelem után hagyta ott, hogy aztán a Dortmunddal is megnyerje a Bajnokok Ligáját, majd onnan is továbbálljon előbb az Interhez, később a Parmához.

Sousa a rengeteg vitája ellenére valószínűleg most már nem a közeg – meglátásom szerint sokat változott Magyarországra érkezése óta, egyre többekkel megtalálja a közös hangot, és ezzel párhuzamosan kezdi mindenki olyannak elfogadni, amilyen –, hanem egy nagyobb feladat miatt távozhat előbb-utóbb, ami topligás csapat irányítását jelentheti. Az angol, a spanyol, a német vagy az olasz első osztályban dolgozni érthetően nagyobb kihívás lenne, mint magyar bajnokságot nyerni a Vidivel.

Tavasszal azonban talán még marad (a szerződése alapján 2014 nyaráig is), és megpróbálja a már-már lehetetlent. Ha 12 pontos hátrányból bajnokságot nyer a Videotonnal, akkor alighanem a legnagyobb kritikusait is elnémítja.