Együtt Dunai, Fazekas és Fekete, az újpesti ezüstcipősök

Szinte földbe gyökerezett az ember lába, amikor kinyílt a káposztásmegyeri Ramada Hotel liftjének az ajtaja a 8. emeleten. Azt sem tudtuk, merre kapjuk a fejünket, annyi egykori újpesti sztárfutballista tartózkodott a Nílus-teremben. Nagy László, Szentmihályi Antal, Borbély László, Juhász Péter, Tóth András, Szendrei József, Kisznyér Sándor, Sarlós András, Herédi Attila, Katona György, Szabó András, Szlezák Zoltán, Urbán Flórián. Így első látásra ennyi egykori kiválóságot fedeztem fel a közel kétszáz fős tömegben, mind-mind bajnokok, kupagyőztesek, megannyi újpesti érem tulajdonosai.

Ki ne felejtsük a sorból Jurácsik Mátyást, aki 1979 és 1982 között maga is a lila-fehérek játékosa volt, s egy bajnoki ezüstérem és egy kupagyőzelem fűződik a nevéhez, ám most ennél sokkal fontosabb funkcióban volt jelen: az UTE Baráti Körének elnökségi tagjaként ő volt az est főszervezője, s elsősorban neki volt köszönhető, hogy a három ünnepelt annyi év után újra találkozhatott egymással.

De nem csak labdarúgók tették tiszteletüket az UTE Baráti Kör és az újpesti ezüstcipősök estjén. Megjelent a kerület polgármestere Wintermantel Zsolt és jelenlegi országgyűlési képviselője, Dr. Hollósi Antal Gábor, Az MLSZ képviseletében Studniczky Ferenc és Vági Márton főtitkár, az UTE-t Őze István klubigazgató, az Újpest FC-t pedig a tulajdonos Roderick Duchatelet és Nebojsa Vignjevics vezetőedző képviselte. De nem hiányozhatott a Kisgazda Párt korábbi honatyája, a köztudottan újpesti érzelmű Lányi Zsolt, mint ahogyan Fenyő Miklós és a láthatóan megfázással küszködő Stohl András sem.

„Nem igazán érzem jól magam, de a világ minden kincséért sem hagytam volna ki ezt az estét – mondta el a színész. – Én nyolcadik kerületi gyerek voltam, onnan kevesen lettek Újpest-drukkerek. De nekem Zámbó Sándor volt a kedvencem, és miatta vagyok gyermekkorom óta lila-fehér szimpatizáns. Mostanában ugyan nem nagyon járok már ki a stadionba, de egy baráti társasággal rendszeresen megnézem a meccseket. A társaság egyik tagján keresztül jött a felkérés, amely számomra volt megtiszteltetés, egy percig sem gondolkoztam, hogy eljöjjek-e.”

„KAPA” KÖNNYEI

Aztán következtek az este főszereplői. Hármuknak együtt 20 bajnoki és hét gólkirályi címe, valamint 144 válogatottsága van, és több mint félezer gólt szereztek lila-fehér színekben. Néhány régi találatuk felelevenítése után vastaps közepette, egyesével szólították őket a színpadra. Előbb Fekete László, majd Dunai Antal, végül Fazekas László.

A megszólalásuk sorrendje éppen fordított volt. Pontosabban csak lett volna, mert kizárólag a mostani est miatt Belgiumból Magyarországra utazó Fazekas László még az első mondatát sem tudta végigmondani, a meghatottságtól ugyanis elcsuklott a hangja.

„Többször meghívtak már… Mindig szívesen jöttem… De ez a mostani tényleg egy különleges alkalom… – mondta könnyeivel küszködve a 66 éves egykori legendás csatár, de aztán erőt vett magán. – Az hogy én idáig jutottam, sokban köszönhető az itt jelen lévő társaimnak, és azoknak, akik sajnos nem lehetnek köztünk. Örökké hálával tartozom nekik.”

Aztán arról beszélt, hogy gyermekkori példaképe Albert Flórián volt, mindezek ellenére mégis a Megyeri úton kötött ki, s az ő korában még egy kölyök Újpest–Fradit is ezer-ezerötszáz néző látta, akkora rangja volt. Természetesen felelevenítésre került a legendás, 1976. május 15-i Ferencváros elleni 8–3-as mérkőzés, amelyen egymaga öt gólt szerzett (nem mellesleg az este másik főszereplője, Fekete László meg kettőt, aki azt is elmondta, hogy 6–3-nál Nyilasi Tibor odament hozzá és megkérdezte, hogy „Megőrültetek? Álljatok már le!”, mire Fekete azt mondta, hogy Kapának szóljon, ő rugdossa a gólokat), s ahol minden összejött neki. A nagy szívfájdalma viszont, hogy sohasem játszhatott az Üllői úton. Na, nem a Fradi színeiben, hanem ellenfélként, mert az ő idejében minden Fradi–Dózsát a Népstadionban játszottak.

Dunai Antal arról mesélt, hogy amikor pályafutása elején Pécsen játszott, jó néhány fővárosi klub megkereste őt, de az 1964-es tokiói olimpián Bene Ferenccel és Káposzta Benővel volt egy szobában, s ők ketten meggyőzték, hogy Újpesten a helye. Azóta sem bánja, hogy székhelyét 1965-ben oda helyezte át. Ő azt sajnálja, hogy akár háromszoros olimpiai bajnok is lehetett volna, hiszen Tokió előtt minden selejtezőn játszott, az ötkarikás játékokon azonban egyszer sem léphetett pályára, így akkor nem lett aranyérmes. Négy évvel később ugyan igen, és tagja volt az 1972-es müncheni csapatnak is, ám ott a döntőben kikaptak, így akkor „csak” ezüstérmes lett.

Az est szervezéséből a részét jócskán kivevő Fekete László elmondta, hogy még a tartalékban játszott, amikor az egyik meccsükön Baróti Lajos rá mutatva, jól hallhatóan azt mondta a pálya szélén álldogáló Benének, hogy „Ferikém, ez a fiú lesz majd az utódod”. Ezek után nem csoda, hogy Bene eleinte nem kedvelte túlságosan „Golyót…, de persze aztán mindenki befogadta. Élete első felnőtt meccse az 1973. novemberi Benfica elleni hazai BEK-mérkőzés volt, amelyet megnyertek 2–0-ra, s amely után a Népsport azt írta, hogy a két 10-es közötti különbség döntött. Az egyik ő volt, a másik pedig egy bizonyos Eusébio.

A LILA-FEHÉREK ÉS AZ ÁLLAMADÓSSÁG

A beszélgetés közben bejátszottak egy archív felvételt, egy szilveszteri műsorból, ahol Fazekas és Dunai mellett Bene Ferenc alkotta a Három király együttest, s nem a labdával zsonglőrködtek, hanem – az idősebbek nyilván jól emlékeznek rá – énekeltek, nem is rosszul. A főszereplők és a jelenlévők mindenesetre remekül szórakoztak a jeleneten, Fazekas időnként a fejét, Dunai pedig a hasát fogva nevetett a régi képek láttán.

Hiába, egészen más volt akkor a futballisták megítélése. Akkor tényleg rang volt labdarúgónak lenni, a játékosok pedig igazi sztárok voltak. Eljátszottunk a gondolattal, hogy vajon most milyen visszhangja lenne, ha valamelyik tv-csatorna újévi szórakoztató műsorában feltűnne Balajcza Szabolcs, Kabát Péter, vagy akár Böde Dániel, esetleg Dzsudzsák Balázs, vagy Szalai Ádám. Még ha talán Guzmics Richárd, vagy Devecseri Szilárd…

Mindenesetre érdekes volt Fekete László felvetése, hogy ha akkoriban eladták volna a nyugati sztárkluboknak az Újpest csatársorát, akkor ma nem lenne államadósság.

Arra a kérdésre már ők sem tudták a választ, hogy hány olyan mérkőzés volt, amikor hárman együtt szerepeltek a pályán. A három legenda 1973 novembere (Fekete László debütálása) és 1976 novembere között volt egyszerre az Újpesti Dózsa alkalmazásában. De a liláknak akkor olyan erős volt a kerete, hogy mindössze tizenöt olyan bajnoki mérkőzés volt, amikor mindhárman egyszerre voltak a pályán, s ebből is csak kettő, amikor a kezdőcsapat tagjai is voltak.

Ezen kívül két hazai BEK-meccsen (Leeds és Zürich) és egy UEFA-kupa találkozón (Athletic Bilbao) szerepeltek együtt. De a legemlékezetesebb mérkőzés nyilvánvalóan az 1975. május 1-én lejátszott Haladás elleni Magyar Népköztársasági Kupa-döntő volt, nem azért, mert ez volt az egyetlen olyan meccs, amelyet mindhárman végig is játszották, hanem mert 3–2-es győzelmük után ők emelhették magasba a trófeát. Olyan mérkőzés azonban nem volt, amelyen mindhárman gólt szereztek volna.

Hogy mi a magyarázata annak, hogy ilyen kevésszer játszottak ők együtt? Nos, ugyan Baróti Lajos Benét riogatta Feketével, ám az esetek többségében ő éppen Dunait szorította ki a csapatból. Sőt, jónéhány olyan eset is volt, amikor éppen egymást váltották a pályán. A három géniusz egyébként utoljára 37 évvel ezelőtt, 1976. november 6-án, Dunai Antal utolsó újpesti fellépésén szerepelt együtt a pályán, amikor a Dózsa a Dunaújvárost verte 2–0-ra.

LILÁBAN A MEGYERI HÍD?

A beszélgetés befejezése után még hosszú percekig osztották az autogrammokat, amelynek végül az est tiszteletére készített óriástorta felvágása vetett véget. Az Újpest FC jelenlegi tulajdonosa. Roderick Dutchatelet tisztes távolból, tolmács nélkül figyelte az eseményeket.

„Még csak most tanulgatok magyarul, ezért sajnos nem sokat értettem az elhangzottakból, de a hangulat az nagyon megfogott – mondta kérdésünkre a klubelnök. – Eddig sajnos a szurkolóknak inkább a negatív reakcióival találkoztam, de ez most egy olyan rendezvény, amelynek kifejezetten pozitív volt hangulata, s azt bizonyította számomra, hogy Újpesten igenis vannak olyan szurkolók is, akik tesznek a csapatért. Természetesen mindhárom egykori játékost ismerem személyesen, ám az igazából most tudatosult bennem, hogy mekkora legendák is ők.”

Az estet szervező Baráti Körrel kapcsolatban Duchatelet éppen fején találta a szöget, hiszen amint azt elnökük, Borsche Gábor a zárszavában elmondta, az egyik fő céljuk, hogy a határokon belül és kívül élő lila-fehér szimpatizánsokat szervezett formában összekovácsolják. Ezen kívül a Baráti Kör arra is törekszik, hogy a már elérhető, saját weboldalukon olyan exkluzív archív fotó- és videó-gyűjteményt hozzanak létre, amelyeket még sehol sem láthattak a lila-fehér szimpatizánsok.

A liften lefelé tartva jól látható volt Újpest legújabb jelképe, a kivilágított Megyeri híd. A látvány és az est hatása alatt Wintelmantel Zsolt polgármester azt találta mondani, hogy az az egyik álma, hogy a híd világítása egyszer majd lila színekben pompázzon. A liftben jelenlévők azonnal javasolták, hogy ebben az esetben kézenfekvő lenne átkeresztelni Dózsa György hídra, már csak a régi szép futballidők emlékének felelevenítése miatt is. Aztán persze nem maradhatott el az ősi rivális megfricskázása sem, mely szerint akkor viszont a Lágymányosi hidat Rákóczi Ferencről Kinizsi Pálra kellene átnevezni – vagy éppen ÉDOSZ hídra...

A földszintre érve aztán visszatértünk a szomorú valóságba. Mert a múlt szép, de a jelen – nem csak a magyar futballban – Újpesten is elég szomorú. Most még annak is örülnünk kell, hogy van, amire érdemes emlékeznünk...