„Azt mondták, hülye vagyok” – a menekültből lett edző a Fradit is meglepné

♦ A KEZDETEK
♦ ALAPELVEK ÉS FELKÉSZÜLTSÉG
♦ A MAGYARORSZÁGI MUNKÁK
♦ ALVÁSMÉRÉS
♦ A FRADIRÓL

„Elnézést, hogy ilyen későn hívom vissza, de csak most végeztem a pályán.”

A Békéscsaba vezetőedzője, Zoran Szpisljak azért szabadkozott, mert a megbeszélt 18.30-as interjúidőpont helyett csak 20 óra után tudott visszahívni. Elmondta, hogy egy átlagos napon már reggel 6.30-kor a stadionban issza meg a kávéját, és általában estig ott is marad. Az első csapattal kapcsolatos feladatok (ide értve a konkrét edzések mellett a szakmai munka minden részletre kiterjedő megtervezését is) mellett folyamatosan nyomon követi az utánpótláscsapatoknál folyó munkát is.

Véleménye szerint a gyerekek csak akkor tudnak zökkenőmentesen szintet ugrani, ha a különböző korosztályok ugyanolyan elvek mentén, rendszerbe szervezetten dolgoznak. Ez a közös munka pedig folyamatos egyeztetéseket igényel az edzőkollégákkal, így nem mindig látja előre, mikor végez.

[Igen, ez az utóbbi fél mondat ismerős. Otthon voltam, épp a kétéves nagyfiamnak készítettem az esti harapnivalóját, amikor csörgött a mester, miközben a tévében már ment a Roma–Barca meccs felvezetése, de úgy voltam vele, „ugorjunk neki, húsz perc alatt meg is leszünk” – 67 percet beszélgettünk…]

A SZERB MENEKÜLTBŐL WALESBEN ÉS ANGLIÁBAN LETT EDZŐ – A KEZDETEK

Hogy mit lehet ennyit „locsogni” az NB I-ben sereghajtó csapat, személyes ismeretség nélkül talán sótlannak tűnő vezetőedzőjével? Kezdjük azzal, hogy ki is az a Zoran Szpisljak? Mert talán kevesen tudják róla, hogy Walesben szerezte meg a pro licencet, és Angliában, élvonalbeli kluboknál is tanulta a szakmát.

„Amikor a korábbi Jugoszláviában már nagy gondok voltak, 1991-ben úgy döntöttem, nem akarok részt venni a háborúban. Jött egy lehetőség, és Walesbe költöztünk. Nem a futball miatt kerültem oda, akkoriban a család és az életben maradás fontosabb volt” – kezdi a Nemzeti Sport Online megkeresésére kalandos élettörténetét a vajdasági Bácsfeketehegyről származó Zoran Szpisljak, aki 1987 és 1989 között a nagy Dinamo Zagrebban is játszott, ahová még Miroslav Blazevic vitte magával. Aztán egy súlyos autóbaleset, majd a délszláv háború megtörte játékoskarrierjét.

„Walesben kis idő elteltével kezdtem volna el futballozni Cardiffban, de a háború miatt több mint két évet húzódott az átigazolási ügyem – folytatja történetét az 50 éves szakember. – Edzettem, de csak felkészülési meccseken játszhattam, mire odáig jutottam, hogy bajnokin is szerepelhetek, addigra már eldöntöttem, hogy edző szeretnék lenni.”

„Walesben végeztem el az összes szükséges tanfolyamot, miközben már dolgoztam a Cardiff City utánpótláscsapatainál. Együtt tanultam a szakmát például a ma már az Evertont irányító Roberto Martinezzel, akit kiemelkedő, a modern futball elvárásainak maximálisan megfelelő szakembernek tartok. Összesen 11 évet töltöttem Cardiffban, aztán rövid ideig a Southampton utánpótlásában helyezkedtem el, 2004-től pedig Martin Jol hívására következett a Tottenham U18-as gárdája, illetve a klub negyedosztályú partnercsapata, a Barnet FC, amelynél többnyire a londoniaktól kölcsönkapott labdarúgók szerepeltek.”

A SZÁMOKBAN HISZ, TANULT MOURINHÓTÓL IS – ALAPELVEK ÉS FELKÉSZÜLTSÉG

Ennyi külföldi tapasztalat és szakmai kapcsolat mellett adja magát a kérdés: mennyiben más a szigetországi edzőképzés, a trénerek futballhoz való hozzáállása, mint Magyarországon.

„Angliában először is gyorsabban reagálnak a változásokra – válaszolt Szpisljak. – Ez abból is fakad, hogy nagyon sokat elemzik a játékot, a játékosokat. A sportág keretei ugyan nem változtak az 1900-as évek óta, a csapatok létszáma, a szabályok adva vannak, csak éppen a tartalom változik folyamatosan, és ehhez igazodni kell. Ezért fontos a tudás állandó gyarapítása, az ismeretek szélesítése, új módszerek alkalmazása. Az edzőknek is igazodniuk kell a megváltozott környezeti adottságokhoz. El kell például örökre felejteni a grundokat. Voltak, de már nincsenek, és soha többé nem is lesznek. Nem tudunk odamenni, és kiválogatni a tehetségeket, ezért elsősorban rajtunk, edzőkön múlik a fiatalok felépítése, jövője.”

Na igen, az össznépi magyar „futballsírás” egyik gyakran citált közhelye, általános „szakmai” kifogás, a grundok hiánya. Hát, ha egyszer eltűntek, eltűntek, a labdarúgásnak attól még mennie kéne (tovább)…

Aztán az is érdekes, amit a játék mérhetőségéről mond Szpisljak, ami a nyugati profizmusban már magától értetődő, de nálunk még mindig magyarázni kell.

„A labdarúgás is számokból épül fel, a számokat nem lehet kikerülni. A nézőszám, a sérültek száma és a játékosok különböző teljesítménymutatói ugyanolyan számok, mint mondjuk a kapura lövéseké, a játékidőé vagy egy meccs végeredménye. Mindent le lehet bontani számokra, ha pedig valami számokból épül fel, akkor ezekre alapozva lehet tervezni, ha ezekből valaki megfelelően tud olvasni. Mindent dokumentálok, így ötéves távlatból is meg tudom mondani, hogy 2009 szeptemberében ugyanezen a napon milyen állapotban volt például Varga József a DVSC-ben, milyen munkát végzett aznap, és az a munka hogyan befolyásolta a heti teljesítményét. Az edzéseken szerzett tapasztalatok többéves dokumentálásával pedig nyomon követhető egy játékos hosszú távú fejlődése.”

Szpisljak szavai kapcsán már szinte hallom is azon hazai edzők zúgolódását, akik szerint a statisztika az csak statisztika…

[Ha már a zúgolódásnál tartunk: amikor a beszélgetés ezen pontjához értünk, a kisebbik gyerkőccel foglalatoskodó feleségem már szúrós tekintettel jelezte, hogy ha megszűntek a grundok, ha nem, jó lenne ha haladnék a lekváros kenyér készítésével, mert lassan elalszik a fiam…]

A héten még egy tipikusnak mondható hozzászólást is kaptunk a témában az Újpest–FTC derbihez fűződő statisztikai elemzésünkhöz: „Ezek az új hullámos ökörségek, ilyen-olyan statisztika! Ezt a játékot mintegy százötven éve gólra játsszák! Az összes többi – megbeszéljük, hogy a döglött veréb alszik!”

Igen, ezek az „új hullámos ökörségek” azok, amelyek mentén például José Mourinho és Josep Guardiola is dolgozik. Szpisljak mindkét szakembernél járt már tanulmányúton, ahogy volt többek között a Manchester Unitednél is még Sir Alex Ferguson idejében (biztos emlékeznek rá, ő az a szakember, akinek a magyar pro licencesek egyetlen kérdést sem tettek fel, amikor nálunk tartott előadást).

„Azt, hogy Mourinho vagy éppen Guardiola mitől sikeres egy adott időszakban, csak akkor érthetjük meg, ha látjuk őket a napi munka közben. Az edzések, azok egymásra épülése eredményezi ugyanis azt a teljesítményt, amit aztán a meccseken láthatunk. A konkrét szakmai tapasztalatok mellett azonban legalább olyan fontosak lehetnek az edzői munkában a kiegészítő ismeretek. Például tanulmányoztam, mitől olyan eredményesek a kelet-afrikai hosszútávfutók vagy a jamaicai sprinterek, de érdekel a tehetségkutatás elmélete is.”

69 OLDALAS TERV BÉKÉSCSABÁN – A MAGYARORSZÁGI MUNKÁK

Na jó, de akkor tegyük fel végre az egyik legfontosabb kérdést: ha Zoran Szpisljak valóban megfelelően felkészült, nyugati tapasztalatokkal rendelkező edző, akkor miért a Létavértessel nyert bajnoki címet az NB III-ban és lett ezüstérmes az NB II-ben a Békéscsabával (a csapat így jutott fel az NB I-be), miért nem az Újpesttel (amelyben szintén dolgozott) vagy a Debrecennel az élvonalban? Egyáltalán, hogyan került ide, és az angliai múltja után mit keres még mindig itt?

„Annak idején egy barátom ajánlotta a debreceni lehetőséget, hogy pályaedzőt keres a klub” – vágott bele az újabb kérdéssor megválaszolásába a szakember, akinek hazája közelsége és a nyelvismeret miatt is érdekessé vált az ajánlat. Mint elmondta, a Vajdaságban született, és ennek köszönhetően, a környezet hatására már gyerekkorában megtanult magyarul beszélni, és – noha ezt a tudást harminc év alatt elfelejtette – nem esett nehezére az „újrakezdés”.

„Miután tárgyaltam Szima Gábor tulajdonos úrral, elsőre úgy tűnt, nem nyerte el a tetszését az a szakmai koncepció, amit én vázoltam fel neki, de később mégis újra megkeresett, és végül megegyeztünk.Debrecenben pályaedzőként dolgoztam, a három év alatt az általam felvázolt és sokszor kétkedve fogadott időszakosan ismétlődő edzésmódszerek alapján felkészített csapattal sikerült két bajnokságot, két Magyar Kupát, egy Ligakupát és két Szuperkupát nyernünk. Ekkor jutottunk ki az azóta is világrekordnak számító legalacsonyabb költségvetéssel a Bajnokok Ligája csoportkörébe, az azt követő évben pedig az Európa-liga csoportkörébe. Ennek ellenére nem került szóba, hogy vezetőedző legyek. Büszke vagyok az itt töltött időszakra, Herczeg Andrással, Bücs Zsolttal, Mező Józseffel, Horváth Bélával, egy nagyon jó edzői csapatban dolgoztunk.”

„Az elvégzett tervszerű munkának köszönhetően, akkor kirobbanó állapotban voltak a kulcsjátékosok, mint Czvitkovics Péter, Leandro, Szakály Péter, és olyan fiatalokat tudtunk felépíteni, mint Bódi Ádám, Korhut Mihály, Varga József. Megvannak a feljegyzések, mindent vissza lehet nézni, hogy milyen fizikai állapotban voltak, milyen számokat produkáltak a különböző mérések alapján.”

„Később a Létavértessel is sikerült elérni, amit vállaltam, hiszen a csapat megnyerte a csoportját az NB III-ban. Arról már nem én tehetek, hogy a klub a nevezéssel akadt problémák miatt végül nem szerepelhetett a magasabb osztályban. Abból a csapatból Balogh Norbert vagy például Sós Bence ma már a DVSC első keretének a tagja.”

És mi történt Újpesten, hiszen először a fővárosi lila-fehéreknél adatott meg a szerb edzőnek, hogy az NB I-ben dolgozhasson?

„Az Újpestnél Leo Beenhakker választott ki, akit talán senkinek sem kell bemutatni. Akkor azonban nagyon rossz körülmények uralkodtak az anyagi problémákkal küszködő klubnál, amely az érkezésemet megelőzően négy vereséggel rajtolt. A holland sportigazgató nem sokkal később távozott is, majd új tulajdonos érkezett, de Roderick Duchatelet-vel nem egyeztek az elképzeléseink. Én inkább magyarokat szerződtettem volna, ő belga másodosztályú játékosokban gondolkodott, végül még a szezon közben el is váltak az útjaink. Persze, lehet mondani, hogy nem nyertük meg az Újpesttel a bajnokságot, de nem is az volt a cél, hanem a bennmaradás. Egy fizikailag és pszichésen is szétesőfélben lévő csapatot kaptam, amellyel Magyar Kupa-elődöntőbe jutottunk, és amikor távoztam, nem álltunk kieső helyen – ez volt a maximum.”

Az Újpest után járt tanulmányúton a Barcelonánál, majd következett a Létavértes, 2014-től pedig a Békéscsaba, amellyel hároméves szerződést kötött, amiben a második év végére tűzték ki célul a feljutást, de ezt már egy idény alatt sikerült kiharcolnia a csapattal. [Apropó Barca: amíg a mesterrel csevegtem, persze már elkezdődött a Roma elleni meccs, nem sokról maradtam le, csak úgy az egész első félidőről, benne a meccs két góljáról, így Florenzi hihetetlen találatáról is, de az is legalább annyira szürreális volt, amivel Szpisljak folytatta a beszélgetést.]

„Békéscsabán Purguly Árpád pályaedzővel közösen kidolgozva hatvankilenc oldalas szakmai tervet tettünk le az érkezésemkor Barkász Sándor többségi tulajdonos asztalára, mely tervek alapján most is dolgozunk ” – mondja Szpisljak, amikor nálam egy kicsit bennakadt a levegő.

[„Spori, álljunk meg, időt kérek!” – gondoltam magamban. 69 oldalas szakmai terv, legalább másfeles sorközzel, 12-es betűmérettel Times New Romanban? Na jó, tegyük fel, hogy nem ezen standardok alapján készült a dolgozat, de akkor is, 69 oldalt írni egy magyar másodosztályú csapat elképzelt jövőjéről? Minek, és ki fogja ezt mind elolvasni?]

Ezzel együtt már kezdtem érteni, mit ért Szpisljak tervszerűség alatt.

„Amikor elkezdtük a munkát, mindent pontosan felmértünk – folytatta nem meglepően a sokat emlegetett méréssel. – Tudtam, hogy nagyjából mennyivel vagyunk elmaradva a
riválisokhoz képest költségvetésben, hogy a feljutásért harcoló csapatok közül a Vasas játékosai korábban kettőezer-kettőszázhatvanhárom, a gyirmótiak ezerháromszázharminckilenc, a kövesdiek ezeregyszáznegyvenöt, a mieink pedig hétszáznyolc NB I-es meccset játszottak.”

„Érkezésünkkor alig akadt játékos, akit Békéscsabára tudtunk volna csábítani. A bajnokság kezdetén kiesést vagy maximum tizedik helyet jósoltak a csapatnak. A játékosok hatalmas elszántságát, fegyelmét, küzdenitudását ötvöztük a pontosan kidolgozott szakmai programmal, és ennek eredménye lett a feljutás. A pulzusméréseknek, illetve a fotocellás méréseknek köszönhetően pontosan tudtam, hogy kitől milyen futásteljesítmény várható el a különböző távokon, mondjuk öt, tíz vagy tizenöt méteren, és mindezek ismeretében építettük fel a játékunkat.”

„Az adatok megmutatták, hogy közelebb kell vinni egymáshoz a védelmet és a középpályássort, a támadóinknak pedig nagyobb területet kell hagyni elöl, mert nekik a húsz-harminc méteres sprintek az erősségeik, ezeknél tudják a leginkább kihasználni a sebességüket. Mindenki azt mondta, hülye vagyok, hogy az NB II-ben beállunk kontrára, de a számok megmutatták, így tudjuk a legtöbbet kihozni a játékosokból. Persze, lehet azt is mondani, hogy hiába a tervek, ha Viczián Ádám nem fejeli be azt a labdát a Mezőkövesd ellen, akkor fel sem jutunk. Én viszont úgy tartom, hogy minden a tervszerűségből, a felépítettségből következik, az a gól is.”

De vajon a magyar közeg hosszú távon vevő a módszereire?

„„Ezt nem látom át. A nyár elején az akkori szövetségi kapitány, Dárdai Pál stábjának egy szakmai megbeszélés keretein belül bemutattuk, hogy hogyan is dolgozunk mi itt Békéscsabán. A prezentációnk elsősorban az időszakosan ismétlődő edzések felépítéséről (periodizáció) szólt, ami után nagyon jó visszajelzéseket kaptam, de hogy valóban milyen fogadókészség mutatkozik erre a fajta munkára, hogy használják-e bármire mindazt, amit elmondtam, azt nem tudom megmondani. Szívesen dolgozom Magyarországon, mert úgy érzem, hogy eddig mindegyik csapatnál tudtam segíteni, ahol megfordultam. Most Békéscsabán teszem a dolgom, sosem indulatból vagy érzelmek alapján, hanem úgy, ahogy eddig is, mindig tervszerűen, számokra alapozva.”

Az igazán nagy szám persze az lenne, ha Szpisljak az élvonalban tartaná a legtöbb fórumon biztos kiesőnek tartott Előrét.

[Ami a terveket illeti, én megbuktam „a lekvároskenyérteszten”, mert a feleségemnek kellett befejeznie a lurkó etetését. Arra viszont mindenképp jó volt a fenti eszmecsere, hogy megismerjek egy olyan, nyugat-európai tapasztalatokon nyugvó, az életfogytig tartó tanulás elméletére és a statisztikai mérhetőségre alapozó futballfelfogást, amely talán a jövőt jelentheti – ki tudja, akár még Magyarországon is. Talán, mire a fiaim felnőnek, addigra az utánpótlás-nevelésünkből eltűnik a ma még igencsak divatos protekcionizmus, minden szinten felváltja az érzelmeket nélkülöző, tényszerű teljesítménymérés. Ha a közeg engedi, és nem süti rá örökre az „új hullámos ökörség” bélyeget sem…]