Gyász: „Példája a sport közegében is igazodást kínál” – elhunyt a 100 éves szerzetes

A SZÁZÉVES PAP KARÁCSONYA

„Tavaly nem ígérhettem, hogy az idén is köztetek leszek. De íme, itt vagyok” – kezdte szentbeszédét a zsúfolásig telt Budai Ciszterci Szent Imre-templomban Olofsson Placid atya.

Nyakak nyújtóztak, televíziós operatőrök, fényképészek fókuszáltak gépeikkel, egy idős néni a pad alatt titokban bekapcsolta diktafonját, lélegzet-visszafojtva figyelt a tömeg. A december 23-án világra jött „karácsonyi papot” századik születésnapja alkalmából köszöntő díszmisén az összegyűlt hívek izgatott, várakozással teli csendje arról árulkodott, ez az „itt vagyok” most felért valami különös csodával.

Karácsonyi számunkban szerettünk volna interjút közölni Placid atyával.

Az országszerte hatalmas tiszteletnek örvendő bencés szerzetes tiszta, erős hite kiállta a mögötte hagyott zavaros évszázad próbáját, példája a sport közegében is igazodást kínál. Súlyos megpróbáltatásokkal terhelt történetét több könyv, film feldolgozta már: 1946. június 5-én letartóztatták, az államvédelmi hatóság előbb egy készülő koncepciós perhez akarta felhasználni tanúként, majd átadta a szovjet katonai bíróságnak, amely koholt vádakkal – többek között terrorcselekmény miatt – a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő, tíz évig tartó szabadságvesztésre ítélte.

Belegondolni is nehéz, miként, de túlélte a Gulag kegyetlen világát, és 1955. november 25-én, két évvel a londoni 6:3 után befutott a vonat Nyíregyháza felől Budapestre a hazaengedett magyar foglyokkal, köztük a Moszkvától 900 kilométerrel keletre, Kujbisev tartomány lágereiben raboskodó magyar pappal.

Reménykedtünk abban, hogy a századik születésnapjára készülő szerzetest felkereshetjük, meghallgathatjuk lelket edző történeteit a Gulagról, beszélgethetünk vele sportról, játékról.

Kérdezhetjük valamikori bencés testnevelő tanáráról, az 1928-as olimpiát megjárt tornászról, birkózóról, Kaposi (Kunszt) Gyuláról, felidézhetjük a szovjet lágerben megismert moszkvai orvos emlékét, aki nemcsak magyar gyártmányú, „tiszta gyapjú” feliratú nyakkendőben érkezett a barakkba, hanem fejből tudta a harmincas években Belgrádban túrázó Fradi felállását is.

Szóba ejthetjük a kilátástalanságban erőt adó, sajátos tábori olimpiákat, és felvethetjük azt is, mit jelent az Aranycsapat-történet egy olyan kortársnak, aki a történelem viharai miatt egy az egyben lemaradt Puskás Ferencék legszebb éveiről. Élvezhetjük a határozott hangú tanító derűs, szellemes stílusát, amellyel néhány éve megfogalmazta azóta sokat idézett mondatát:

„Az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok, túl a kilencvenen. De hol van a Szovjetunió?”

Kérdéseinket azonban nem volt módunk feltenni, Placid atya egészségi állapota nem tette lehetővé, a századik születésnapja közeledtével különös odafigyeléssel óvott ünnepelttel még ápolója révén sem tudtunk kapcsolatba kerülni.

Ott voltunk azonban december 18-án a Villányi úti templomban a Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát által celebrált vasárnap reggeli szentmisén, amelynek prédikációját a vérnyomás- és légzésproblémái dacára mikrofonképes születésnapos tartotta.

„Nem győzök hálát adni a Jóistennek, hogy mindennap megajándékoz jó fél óra csodával, midőn nem tudom, hogy itt vagyok-e egyáltalán vagy máshol. Megélhetem az utolsó vacsora csodáját – odahaza, az íróasztalomnál misézhetek. Van még erő! Száz esztendő élet után is itt vagyok, mert a Jóisten minden áldott nap a szívembe jön a szentáldozással. Ez tesz boldoggá, még akkor is, ha körülöttünk széjjelszakadt, zűrzavaros, hitetlen világ bontakozik ki. Testvéreim, ez az utolsó kérésem talán. Éljétek meg a szentmise csodáját! Búcsúzásképpen mostan azt mondom: nem tudom, találkozunk-e még, de sziklaszilárd hittel garantálom, hogy ha ti is a szentmiséből merítetek erőt ahhoz, hogy a hét során krisztusi életet éljetek, és ha én is tudok még utolsó lélegzettel misézni, akkor igenis találkozunk az örökkévalóságban. A viszontlátásra az örökkévalóságban!”

Ott ült a Szent Imre-templom tömött padsoraiban családtagjai mellett Izsó Ignác, a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Vasas középcsatára, ötszörös válogatott labdarúgó is. Talán furcsállja valaki, hogy az angyalföldi munkásklub, Kádár kedvenc csapata futtatott fel annak idején egy Istenben hívő, neveltetésénél fogva vallásos sportembert, ő azonban állítja, sohasem kapott rossz megjegyzést azért, mert például templomba járt.

És azt sem titkolja, éveken keresztül Placid atya volt a gyóntatópapja, akinek élettörténete erős tanulsággal szolgál számára, a Gulag-tapasztalatain alapuló, keresztúthoz kapcsolódó elmélkedéseit pedig minden évben újraolvassa.

Ha nekünk nem is sikerült személyesen megszólaltatnunk Placid atyát, felelevenítünk néhány olyan történetet „A hit pajzsa” című önéletrajzi könyvéből, amelyre beszélgetésünk során Izsó Ignác hívta fel figyelmünket, és amelyeknek üzenetét a válogatott játékos különösen fontosnak tartja.

„Amikor megérkeztünk a szovjet rabtelepre, azt mondták, hogy a hőmérséklet mínusz 46 fok. Hómező vett körül. A havon kellett állnom több mint fél óráig, mezítláb, mert a vonaton az egyik szovjet rabtársam ellopta a cipőmet. Úgy éreztem, mintha tüzes parázson álltam volna. Bőgtem, mint egy gyermek, amíg teljesen érzéketlenné nem fagyott a lábam! Újabb szörnyű fájdalom volt, amikor a barakkban fölengedett a fagyás. Bevallom azonban, nem gondoltam akkor Jézus keresztre feszítésének fájdalmaira, csak azért fohászkodtam, hogy túléljem ezt a szörnyűséget.”

„Összebeszéltünk az egyik lágerben, hogy karácsonyestet tartunk, akármi történik is. Noha december 24-e munkanap volt. Jóban voltam a főnökömmel, akinek volt egy négyesztendős, beteg kislánya. Megkértem, hadd csináljak neki jolkát. Az erdőről hozattam a fogolytársaimmal egy pici fenyőt, papírdíszeket akasztottam rá, ez lett a mi karácsonyfánk is Szenteste. (…) Imádkoztunk, énekeltünk, gondoltunk az otthonainkra, próbáltuk elfelejteni a nyomorúságunkat. Hirtelen nyílik az ajtó, és bejön egy Sztálin-díjas szovjet költő, Ivan Fagyejevics Szolovjov. Ránk néz, aztán kimegy. Azt hittük, megy egyenesen a parancsnokságra feljelenteni az összeesküvést. Húsz magyar együtt – ez csak összeesküvés lehet, ami a Szovjetunióban a legnagyobb bűn! Másnap találkozom vele, és meghatottan azt mondja: – Tudod, hogy engem ateistának neveltek. De hogy ti ilyen körülmények között, a hitetek alapján tudtok mosolyogni, ennél nagyobb istenérv nekem nem kell!”

„Senkit nem engedtünk panaszkodni. Azt vallottuk, ha más kibírta, mi sem vagyunk gyengébbek náluk! Az apró örömök felkutatására pedig versenyt rendeztünk. Egész nap lestük az örömöket, és este, a káposztaleves elfogyasztása után beszámoltunk egymásnak. Aki a legtöbbet tudta felsorolni, az lett a győztes. A következő fordulóban a győzteseket eresztettük össze. A harmadik forduló győztese lett az olimpiai bajnok. Úgy éltettük, mint egy igazi bajnokot. Volt egyszer valaki, aki tizenhét apró örömöt tudott felsorolni este: – Gyerekek – újságolta –, ma nem értem rá szenvedni, mert örökké az örömöket figyeltem, és mondogattam magamban, hogy el ne felejtsem. Ehhez rutin kell. Ha mínusz húsz fokban motozásnál az őr elfelejtette levenni a vattasapkámat – az már öröm volt, mert nem fáztam meg. Vagy: ma két krumplival több van a levesemben, mint tegnap. Szinte mindenki részt vett ebben a játékban. Akik nem – a depressziósok –, azok pusztultak el leghamarabb.”

„November 9-én indultunk haza, november 19-én értünk a régi magyar határhoz. 1345-en jöttünk a vonaton, a jobbik része az enyém volt, de a másik rész hangadója egy Szombathely környéki agronómus volt. – De bizony legyen a kezemben még egyszer géppisztoly, a csecsemőnek se fogok kegyelmezni! – mondta. Lvovban tudtuk meg, hogy az egyik fogolytársunk belázasodott, ki kellett hívni a lembergi katonakórházból a sebesültszállító kocsit. Munkácsban hallottuk, hogy a fogolytársunk már a mentőautóban meghalt. Eljött 3500 kilométerről, és pár száz méterre a határtól meghalt – ő volt az agronómus, aki azt a kegyetlen mondatot mondta. Fejbe vágó élményt jelentett ez nekünk. Az egyik fogolytársam meg is szólalt: – Atya, úgy látszik, nem lehet játszani az Istennel! Valóban nem lépett hazánk földjére ezzel a gyűlölettel…”

A bencés szerzetes tiszteletére a közmédia hétfő este a Duna Tv-n 23.00 órától műsorra tűzi Placid atya 100. születésnapjára forgatott dokumentumfilmjét, továbbá a Kossuth rádió a „Történet hangszerelve” című műsorban eddig nem ismert felvételeket hallhatunk Oloffson Placid atyától.