Marko Nikolics: A magyar labdarúgás a klinikai halál állapotában lebegett

– A törzshelyévé vált?
– Mondhatom, hogy igen – kortyolt bele az eszpresszójába Marko Nikolics a Café Liberté teraszán. – Mivel a szemközti házban lakom, gyakran betérek ide.

– A főúr meg sem kérdezte, mit kér, hozta is a kávéját és a limonádéját. Ezek szerint ismerik már.
– Ó, nagyon kedvesek velem – itt is. Négy hónapja dolgozom Magyarországon, megvannak már azok a helyek, ahova szívesen beülünk a családdal. Ráadásul a Pomo D'oro egyik pincére is odavan a futballért, csakúgy, mint a Kispiac tulajdonosa. Ha időnk engedi, jókat szakmázunk. Kacsamáj és futball – ez ám az ínyencség.

– Maradjunk a futballnál: a bajnokság első harmada után vezetik a tabellát, az Európa-ligában a rájátszásig jutottak el. Elégedett?
– Ha nem is maximálisan, de igen. Amikor először találkoztam Garancsi Istvánnal, öt perc után eldöntöttem, a Videoton edzője leszek. A tulajdonos úr olyan projektet vázolt fel, amelynek azon nyomban a részese akartam lenni. Hosszú távú folyamatról beszéltünk és beszélünk, amelynek kifutása nem hónapokban, hanem években mérhető. A kezdés mindenesetre nem rossz, a bajnokságban több ponttal állunk, mint tavaly ilyenkor, és a nemzetközi kupában is tovább voltunk versenyben. Tettük és tesszük mindezt úgy, hogy a nyáron nem költöttünk sokat az átigazolási piacon, Ezekiel Henty mellett csupa magyar tehetséget szerződtettünk, Mocsi Attila, Bolla Bendegúz, Szabó Bence és Tóth Bence azóta is az első csapattal készül. A télen várható egy-két változás a keretben, de már adva van az alap, amelyre építhetünk.

– Elégedetlenkedésre volt oka az elmúlt időszakban?
– Alakulhattak volna még jobban az események, de nincs miért panaszkodom. Ahogyan az egy futballcsapat életében természetes, voltak, vannak és lesznek kisebb problémáink, ám ezeket házon belül megoldjuk.

– Jobbára igen. A magyar labdarúgás csodálatos történelemmel dicsekedhet, de az elmúlt tizenöt-húsz évben gyakorlatilag a klinikai halál állapotában lebegett. Az újjáépítés időszakát éljük mostanság. Örömmel látom, hogy mennyit áldoznak a futballra, mi több, más sportágakra is, ennek előbb-utóbb eredményekkel kell párosulnia. Ahogyan arra számítottam, a bajnokság kiegyensúlyozott. Éppen ezért állok értetlenül a vélekedés előtt, amely szerint a Videoton magasan jobb a többi csapatnál, és csak elveszíteni tudja az aranyérmet.

– Ön másként gondolja?
– Feltett szándékunk, hogy az élen zárjunk, ám ha bedőlünk ezeknek a megjegyzéseknek, és elhisszük, hogy mi vagyunk a legjobbak, veszélybe sodorjuk magunkat. Az életben egyvalami fizetődik ki mindenképpen, a munka. Amilyen szerényen, olyan keményen kell dolgoznunk, hogy a célunkat elérjük, de azt egy másodpercig nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy olyan klubokkal vetélkedünk, amelyek a képviselt minőségre ugyanúgy büszkék lehetnek, mint a hagyományukra. Érdekes az NB I, minden párharc nyílt, az első helyezett sem mehet biztosra az utolsó ellen.

– Szülőhazájában, Szerbiában ez másként van?
– Annyiban igen, hogy ott a Partizan és a Crvena zvezda kiemelkedik a mezőnyből. Nem véletlen, hogy az elmúlt huszonöt évben egyszer esett meg, hogy nem valamelyik belgrádi sztárklub nyerte meg a bajnokságot – hanem az Obilics. Ezzel szemben Magyarországon hol a Videoton, hol a Debrecen, hol a Ferencváros, hol a Honvéd, hol az MTK lett az első. Ha összevetem a két bajnokságot, azt kell mondanom, Szerbiában inkább a technikás futball jellemző, Magyarországon viszont nagyobb az iram. Az előny azonban Szerbiánál van, egyebek mellett azért is, mert ott nem esett ki az a tizenöt-húsz év... A válogatottat már csak egy hajszál választja el attól, hogy csoportelsőként jusson ki a világbajnokságra, miközben a Partizan és a zvezda is bejutott az Európa-liga csoportkörébe. S akad még egy jelentős különbség: Szerbiában bátran be lehet állítani a fiatalokat az első csapatba, ezzel szemben itt nincs túl sok olyan ifjú, akit nyugodt szívvel mély vízbe lehetne dobni.

– Ha Mocsi Attilát, Bolla Bendegúzt, Szabó Bencét és Tóth Bencét kezdőként vetné be minden meccsen, nem a Videoton lenne az éllovas?
– Nevezett fiatalemberek jó úton járnak, de még fejlődniük kell. Ha lehetőség nyílik rá, pályára küldjük őket, Szabó Bence már több NB I-es, valamint Európa-liga-mérkőzésen is szóhoz jutott. Az persze nem feltétlenül célravezető, ha telerakjuk a csapatot fiatalokkal. Csak akkor pallérozódhatnak, ha olyan játékosok mellett játszhatnak, mint Stopira, Juhász Roland, Pátkai Máté vagy Danko Lazovics. Hozzáteszem, szívesen bevetem a fiatalokat, de amikor összeállítom a hétvégi keretet, nem azt nézem, ki mikor született. Ha valaki tizenhét éves és jó, játsszon! De ha valaki harmincnyolc éves és jó, ő is játsszon! Igaz ez a nemzetiségre is: ha valaki magyar és jó, helye van a csapatban. Ahogyan a megfelelően teljesítő légiósnak is. Szerintem kétféle labdarúgó létezik, a jó és a kevésbé jó, a bizalmamat természetesen a jók élvezik.

– A jók közül is kiemelkedik Pátkai Máté, aki élete legjobb formáját futja, fontos gólokat szerez, nem csoda, hogy a válogatottba is visszatért három év után. Mit tett vele?
– Amit elért, elsősorban magának köszönheti. Máté minden idegszálával a futballra összpontosít. Márpedig ha valaki sokat dolgozik, azt a futball visszaadja neki. Vallom, a labda nem hazudik, olyasvalakinél nemigen marad meg, aki nem tesz azért, hogy napról napra jobbá váljék.

– Gyakran hangoztatja, hogy a futballban nem létezik tegnap, csak ma. Azért érdekelne, hogyan éli meg a győzelmeket, illetve a vereségeket?
– Vereségből szerencsére nem volt sok... Nyilván minden meccset meg akarok nyerni, de tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen. Ha győzünk, ha nem, igyekszem ügyelni rá, hogy az érzelmeim ne legyenek úrrá rajtam. A középutat akarom megtalálni: a sikerrel megvívott mérkőzéseket nem kell túlértékelni, és egy-egy vereséget követően sem szabad depresszióba esni. Amikor sorozatban öt mérkőzést nyertünk meg, akkor sem emeltem mennybe a csapatot, és a Vasastól elszenvedett vereség után sem döngöltem a földbe. A bajnokságra úgy tekintek, mint a maratoni futásra, nekünk negyvenkét kilométer megtétele után kell a legjobbnak lennünk. Ha azt a bizonyos célszalagot mi szakítjuk át, na, akkor lehet ünnepelni!

– Menet közben olyan játékosokkal kell megértetnie, hogy nem férnek be a kezdő tizenegybe, akik máshol alapemberek lennének. Ez mennyire nehezíti meg a feladatát?
– Korábban is hoztam már meg kívülről súlyosnak tetsző döntéseket, és ez a jövőben sem lesz másként, részemről nincs ezzel gond. Ahogy látom, a másik fél részéről sincs – jó az öltözői légkör, a szenvedély mindenkiben megvan. Megfelelő a kommunikáció a futballisták és köztem, ha kíváncsiak rá, bármikor hajlandó vagyok megosztani a véleményemet velük. A szakmához ez is hozzátartozik, és bár bizonyára vannak olyan edzők, akik kerülik a kényes témákat, én ezt a részét is kedvelem. Ha őszinte vagy, az sokat érhet.

– Ezt volt alkalma tapasztalni...
– Volt bizony! Labdarúgó-pályafutásom egy sérülés miatt korán véget ért, a húszas éveim elején már edzősködtem. Jóllehet nem egyik napról a másikra történt a váltás – egy évig jogot tanultam. A vizsgákat könnyedén letettem, mellette volt egy jó munkám, boldogan éltem. Azazhogy... Egyvalami hiányzott az életemből, de az nagyon: a futball. Ezért fogtam magam, és beiratkoztam az egyetemi szintű edzőképzésre. Amikor felvettek, elhatároztam, mindent megteszek azért, hogy a legjobb tréner legyek! Immár pro licences szakemberként ugyanúgy hajt ez a vágy ma is, mint akkor. Noha elértem már ezt-azt, hiszem, hogy még mindig van feljebb. Sohasem szégyelltem tanulni, amikor tehettem, olasz és spanyol tanulmányúton vettem részt, megesett, hogy negyven napig tartózkodtam Madridban. Ha a televízió meccset közvetít, azt is folyton nézem, mert nem tudhatom, mikor szúrok ki valamit, aminek hasznát vehetem. Sajnos, a munkamániámnak időnként a család látja a kárát, ezért is törekszem rá, hogy a feleségemmel és a kislányommal töltött időben kikapcsoljam a futballt. Ha fogalmazhatok így, azokban az órákban a minőségen van a hangsúly. Járjuk a várost, élvezzük a látványt, és azt, hogy együtt lehetünk.

– Budapesten megismerik az emberek?
– A szomszédok igen... Előfordult már, hogy valaki elhaladt mellettem, és odaszólt, hogy hajrá, Vidi! A Bordeaux és a Partizan elleni kupameccs előtt az volt a benyomásom, hogy nem csupán Fehérváron, az ország más pontjain is sokan szorítanak értünk, egyebek mellett ezért is sajnáltam, hogy nem jutottunk be a csoportkörbe. Foghatnánk ezt a kihagyott helyzetekre vagy a balszerencsére, de inkább tudomásul vesszük, hogy a Partizan elleni párharcban nem érdemeltük meg, hogy Fortuna mellénk álljon. Ám ebből is okultunk, most már minden erőnkkel azon vagyunk, hogy jövőre ismét megméressünk a nemzetközi porondon.

– A Bajnokok Ligájában vagy az Európa-ligában?
– Azért jöttem, hogy bajnok legyek a Videotonnal! Az aranyérem azonban nem hullik az ölünkbe, ha nem teszünk érte eleget, másé lesz. A futball engem még egyszer sem csapott be, ezért is állítom meggyőződéssel, hogy a végén mindenki annyit kap, mint amennyit megérdemel.