NB I: Sokan nem akarják meghallani, amit mondok – Király

– Amikor a legutóbbi fordulóban Rózsa Dániel kivédte Davide Lanzafame tizenegyesét a Ferencváros ellen egy nullára megnyert bajnokin, a televíziós visszajátszásokon látszott, mennyire örült a kispadon. Mit érzett abban a pillanatban?
– Őszinte és természetes reakció volt, de meglep, hogy néhányan csodálkoztak ezen – felelte lapunknak Király Gábor, a Haladás 42 esztendős, 108-szoros válogatott kapusa. – Miért ne örülnék, ha Rózsa Dániel kivédi az ellenfél tizenegyesét? Semmi különleges nincs abban, hogy valaki képes őszintén örülni a társa sikerének. Mindennap együtt dolgozunk a közös célért, a csapat sikeréért. Húszévesen ugyanígy felugrottam a kispadról, ha a kapustársam kivédte a büntetőt. Ez most sem változott, furcsa, hogy sokan mégis felkapják rá a fejüket.

– Ön szerint mindenki így reagált volna a helyében?
– A profi labdarúgásban számtalanszor látjuk, hogy a labdarúgók örülnek a társuk sikerének, és csapatban gondolkoznak, nem egyénekben. A cserejátékosok ünnepelnek a gólok után, máskor a gólszerző szalad örömében hozzájuk, vagy éppen a szakmai stábhoz. A legutóbbi fordulóban például Torghelle Sándor is így ünnepelte győztes gólját. Sokan talán magukból indulnak ki, amikor ezen csodálkoznak.

– Talán arra gondolnak, hogy válogatottsági rekorderként és klubikonként megtehetné, hogy inkább megsértődik és zsörtölődik, amiért csereként számítanak önre.
– Miért kellene a sértődöttet játszanom, amikor soha életemben nem tettem? Tizennyolc, huszonöt, harminc és negyvenkét esztendősen sem. Pozitív személyiségnek tartom magam, mindenben azt keresem, ami épít és ami előremozdít. Sokszor elmondtam: boldog vagyok, hogy a labdarúgásban élhetek. De ígérem, többször nem ismétlem magam, mert úgy tűnik, sokan nem akarják meghallani, amit mondok. Arról is többször beszéltem, hogy mindig abban a szerepkörben segítek a Haladásnak, amelyben számítanak rám.

– Pedig ha panaszkodna és a sértődöttet játszaná, többen meghallanák.
– Megértem, ha így működik a világ, de én hű maradok önmagamhoz és az értékrendemhez. Őszinte embernek tartom magam, nem játszom szerepet: ha valami nem tetszik, kendőzetlenül elmondom a véleményem, ha boldog vagyok, tiszta szívből örülök. Van, akinek ez rokonszenves, másoknak visszatetsző, de nincs ezzel gond. Unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanúgy gondolkodna.

– A neveltetése vagy a légiósévek tapasztalatai miatt beszél így?
– Nagyrészt a neveltetésem miatt, de bizonyára a külföldön tapasztalt kőkemény profizmus is formált.

– Ha visszatérünk a mostani szereplésre, lapunk megírta, hogy a korábbi évekhez képest kevésbé volt kiegyensúlyozott, többet hibázott, vélhetően ezért került a kapuba Rózsa Dániel. Egyetért ezzel a megállapítással?
– Megesett, hogy én is hibáztam, még mindig önmagammal szemben vagyok a legkritikusabb. Ám nem kizárólag a kapus egy-egy mozdulatán múlik, hogy az akcióból gól születik-e vagy sem. Amíg én álltam a kapuban, rossz formában játszottunk, eredménytelenül futballoztunk, sokszor kiszolgáltatott helyzetbe kerültem. Megesett, hogy a labda egy blokkoló lábról került a hálóba. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a kapus teljesítménye nemcsak a befektetett edzésmunkán múlik, hanem a csapat formáján, a szerkezeten és a taktikán is.

– Említene konkrét példát?
– A kívülálló talán annyit lát, hogy fölöslegesen futok ki a kapuból, amikor a hátvédek biztosítanak, és gólt kapunk az akcióból. Azt viszont többnyire csak a szakmabeliek tudják, hogy a gólhoz sokkal több kapcsolható, mint az azt megelőző öt-tíz másodperc. Ilyenkor az egész csapat mozgását figyelni kell, nem kizárólag a kapusét. Néhányan csak annyit látnak, hogy rosszul futok ki, azt viszont nem, hogy az akció a támadónk védekezésbeli hibájával kezdődött. Ugyanakkor ilyen a kapussors, ezért vagyunk maximalisták önmagunkkal szemben. Ha a kapus lehúzza a beadást, és a pontos kirúgással elindítja a kontrát, amely góllal végződik, kevesen veregetik meg a vállát, de mi tudjuk, mekkora érdemünk volt a gólban. Ha a csatár kihagy kilenc helyzetet, de a tizedikből győztes gólt szerez, hősként ünneplik, ezzel szemben ha a kapus kilenc bravúr után egyszer hibázik, bűnbakká válik. Pedig ha tőlünk elvárják, hogy minden helyzetet kivédjünk, mi miért ne várhatnánk el a csatártól, hogy minden ziccert értékesítsen? Mi a különbség? Tudom, hogy a futball nem így működik, de olykor érdemes mélyebbre tekinteni.