MTK: Torghelle nem akar „vén izé” lenni, de még érez magában egy évet

– Hiányzott már Törökország?
– Nem lennék teljesen őszinte, ha rávágnám, hogy igen, de jó ideje tudtuk, hogy januárban kétszer is Antalyában edzőtáborozunk – felelte a Nemzeti Sport érdeklődésére a szerda reggel másodszor is útra kelő MTK Budapest 36 esztendős támadója, Torghelle Sándor. – A vezetőség még jóval korábban úgy döntött, hogy az előző nyáron nem utazunk sehova, csupán Agárdra. Amit akkor megspórolt a klub, most elkölti. A magam részéről csak gratulálni tudok ehhez.

– Ezt most komolyan mondja?
– A lehető legkomolyabban. Tényleg megemelem a kalapom azok előtt, akik ennyire előrelátóak voltak, és akik biztosítják a lehetőséget, hogy kétszer is remek körülmények között készülhessünk. Miután hazatértünk az első edzőtáborból, néhány napig itthon edzettünk. Az időjárásnak „köszönhetően” olyan viszonyok között, hogy ha rajtam múlik, még a haverokkal sem mentem volna le focizni, holott velük imádok játszani. Az év ezen szakaszában gyakorlatilag lehetetlen Magyarországon minőségi edzésmunkát végezni. Egy kezemen meg tudnám számolni azokat a csapatokat, amelyek megtehetik, hogy normális füves pályán gyakoroljanak. Amelyek nem tehetik meg, választhatnak: vagy külföldre utaznak, vagy megkockáztatják, hogy a felkészülésük nem úgy sikerül, ahogy szeretnék.

– A műfüves pálya nem jó?
– B opciónak megfelel, de nem az igazi.

– Ha nem tévedek, amikor életében először ment edzőtáborba, még a műfű is álom volt.
– Az volt, bizony. Tudja, mikor volt? Ne is gondolkozzon, megmondom. Húsz éve. Tizenhét évesen kerültem fel a Honvéd első csapatához, akkor utaztam először edzőtáborba. Ha azt veszem alapul, hogy azóta minden nyáron és télen részt vettem egyen, ez a negyvenedik. Vagy a negyvenegyedik... Bár, az is lehet, hogy csak a harminckilencedik, mert volt, hogy sérülés miatt ki kellett hagynom. Amikor pedig Angliában játszottam, ott olyan feszített volt a tempó, hogy a téli edzőtábor bele sem fért a programba, örültünk, ha a meccsek között jutott időnk edzeni.

– A harminchetedik életévét taposva miként bírja, hogy újra és újra el kell utaznia, hogy tíz napig megint nem látja a családját?
– Egyrészt nyilván nehezen, másrészt ez a munkám. Ennélfogva helyén is kezelem a dolgot. Ahhoz, hogy a tétmeccseken megfelelően teljesítsek, a felkészülést tisztességesen el kell végeznem. Amúgy sem olyan nagy szám, hogy egy futballista elutazik néhány napra. Aki a labdarúgás mellett teszi le a voksát, annak számolnia kell ezzel. Ha el kell menni külföldre, akkor el kell menni, és kész. Akinek ez nem tetszik, ne focizzon!

– Beszéljünk az őszi szezonról! Ha azt mondom, hogy jó időszakot tudhat maga mögött, egyetért?
– Úgy érzem, azzal a szereppel és idővel, amit kaptam, jól gazdálkodtam. Öt mérkőzésen voltam kezdő, szereztem három gólt, adtam három gólpasszt és kiharcoltam két tizenegyest. Az egyiket Kanta József értékesítette, a kilencvenedik percben azzal mentettünk pontot a Mezőkövesd ellen, a másikat Bognár István váltotta gólra, így vertük meg egy nullára az Újpestet. Ha innen nézem, négy ponthoz segítettem a csapatomat. Elégedett azonban nem vagyok, hiszen a pályafutásom során folyton az vitt előre, hogy mindig többet akartam. Annak ellenére, hogy májusban már harminchét leszek, nincs ez másként most sem. Ha megelégednék azzal, amit eddig elértem, be is csukhatnám magam mögött az öltözőajtót.

– Újoncként a hatodik helyen zárták a bajnokság első felét. Ezzel sem elégedett?
– Látja, a rajt előtt ezt aláírtam volna. Oké, az MTK tradicionális klub, huszonháromszoros magyar bajnok, mindenki tisztában van azzal, hogy a magyarországi focitérképen hol helyezkedik el. Ugyanakkor azt sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez a csapat egy éve ilyenkor még az NB II-ben játszott. A feljutó klubok nem is fogalmazhatnak meg más célt, mint hogy maradjanak bent az első osztályban. Ehhez képest három pontra vagyunk a dobogó alsó fokától, ami azt mondatja velem, hogy az őszünk rendben volt. Azt már nem teszem hozzá, hogy úristen, de jók vagyunk, mert öt együttes mégiscsak megelőz minket.

– Hátrafelé már nem néznek?
– Nem! Az eddigi teljesítményünkkel megteremtettük magunknak az esélyt arra, hogy a folytatásban teher nélkül futballozhassunk. Arról persze szó sincs, hogy hátradőlünk, épp ellenkezőleg, rá kell tennünk egy lapáttal, hiszen a harmadik hely igencsak közel van. Nem látok nagy különbséget a Debrecen, a Honvéd, az Újpest, a Mezőkövesd és köztünk, meglátjuk, a végén melyik csapat fér fel a dobogóra.

– Tehát az év végi hatodik helyet már nem írná alá.
– Újoncként szép eredmény lenne, de nem tagadom, feljebb vágyom, és a társaim is így vannak ezzel. Ezért is lenne jó, ha a második edzőtábor legalább olyan jól sikerülne, mint az első.

– Tényleg ugyanoda térnek vissza, csak egy szállodával odébb?
– Kell egy kis változatosság. Legutóbb a Miracle, most a Titanic hotelben leszünk, remélem, nem süllyedünk el...

– Az előző túra alkalmával kettő nullára nyertek a török bajnokság második helyén álló Trabzonspor ellen. Abból a meccsből érdemes bármilyen következtetést levonni?
– Annál többet, mint hogy jó játékkal kettő nullára győztünk, nem. Ha márciusban betérek egy budapesti kávézóba, nem tudok azzal fizetni, hogy januárban legyűrtük a törököket. Habár annak a mérkőzésnek is megvolt a maga szépsége, volt vagy százötven török drukker, a kemény mag még pirotechnikai eszközöket is bevetett.

– Játszott ön már huszonötezer Trabzon-drukker előtt is...
– Fel is elevenítettük azt a hét évvel ezelőtti napot a mostani találkozó előtt. Akkor még a Videotonban szerepeltem. Atyaég, milyen hangulat volt azon a meccsen! Mondjuk, a tét sem volt kicsit: az Európa-liga rájátszásában csaptunk össze. A kinti mérkőzés ugyanúgy nulla nullára végződött, mint a fehérvári visszavágó, tizenegyesekkel jutottunk a csoportkörbe. Megjegyzem, a Trabzonspor ellen még veretlen vagyok. A már említett három találkozó mellett akad egy negyedik is: tavaly, úgyszintén edzőmeccsen, kettő egyre győztünk, mindkét gólt én szereztem. Szóval, ha van olyan csapat, amely nem akar vereséget szenvedni a Trabzon ellen, nyugodtan keressen. Éppenséggel nem bánnám, ha a Barcelona lenne az, szerintem az MTK vezetői is elengednének, akár egy hónapra is – nekem annyi elegendő is lenne.

– No de vajon mi lesz a nyáron, amikor lejár a szerződése?
– Erről nem beszéltem eddig, most sem állt szándékomban, de nem vagyok az a típus, aki kitér a válasz elől. Az ősszel leültünk már egyszer, abban maradtunk, a télen visszatérünk a témára. Erre még nem került sor, gyanítom, ha hazaérünk, előbb-utóbb megtudom, mi a szakmai stáb, illetve a vezetőség terve. Szeretném is tudni, mert jelentős döntés előtt állok. És nem mindegy, hogy azt a döntést most vagy jövőre kell meghoznom.

– Ezt értsem úgy, hogy egy évet még érez magában?
– Ezt értse úgy, hogy ha az MTK-nál úgy látják, még egy évig a csapat hasznára lehetek, akkor részemről nincs akadálya a folytatásnak. Nem szeretnék azonban olyan helyzetbe kerülni, hogy a szurkolók lefütyülnek a pályáról. Az, hogy más klubok hívei vén izének tartanak, benne van a pakliban, de ha már az MTK drukkereinek is csípi a szemét, hogy a pályán vagyok, el kell gondolkodnom a visszavonuláson.

– Valami azt súgja, sokaknak hiányozna.
– Erre mindig azt mondom, addig jó, amíg szid az ellenfél tábora, mert azt jelzi, hogy valamit jól csinálok. A legjobb gólokkal megzavarni a riválist, de ha egy kis tűz kell ahhoz, hogy kizökkentsük a ritmusából, annak sem vagyok ellene. Csak az számít, hogy segítsem a csapatomat.