„Az öltöző nem érezte a veszélyt” – Torghelle Sándor a kiesésről

 

– Kell a friss levegő?
– A kertben dolgozgatok – mondta a Nemzeti Sportnak a május elején 37. születésnapját ünneplő Torghelle Sándor, aki hét találattal az idén is MTK Budapest házi gólkirálya lett, noha tizenöt meccsen csak csereként lépett pályára a végül kieső kék-fehéreknél. – Valamivel muszáj elterelni a gondolataimat.

– Nagyon megviselte a kiesés?
– Nagyon.

– Mi történt az ősszel még a dobogón is álló csapattal?
– Sok összetevője van a kudarcnak, nem tudok egy vagy két okot megnevezni, amelyre ráfoghatnám, hogy na, ez volt a baj, ezért estünk ki. Nem tudok ilyet mondani, sok apró tényező összessége vezetett oda, hogy elindultunk lefelé a lejtőn, és végül nem tudtuk megállítani a zuhanást.

– Valami elképzelése csak van, mi okozta a mélyrepülést.
– Sok minden eszembe jut… Noha a klub hagyományai szerint inkább csak papíron számított újoncnak, a feljutás után mégis igaz volt ránk is, hogy az elsődleges cél a gond nélküli bentmaradás. Jött néhány új játékos, és az ősszel senkinek eszébe sem jutott, hogy idáig süllyedünk, nem volt jele gondnak, noha visszanézve, egy jobb és egy kevésbé jó periódusból állt az őszünk.

– Télen a hatodik helyen álltak, kilenc pontra a kieső helyen lévő Kisvárdától. A bajnoki szünetben történhetett valami…
– A téli felkészülés szerintem rendben volt, ezt azért mondom, mert hallottam, hogy tavasszal nem voltunk jó erőállapotban. Végigcsináltam néhány felkészülést, volt nehezebb, megterhelőbb, de emlékszem kevésbé fárasztó alapozásra is, nem gondolom, hogy ezen múlt volna. Schäfer András és Farkas II Balázs elment, jött Ulysse Diallo és Schön Szabolcs, nem volt tehát nagy mozgás a keretben. A nyitányon a Paks elleni bajnokira úgy készültünk, ha nyerünk, a dobogót is megcélozhatjuk – kikaptunk, de még akkor sem gondolt senki semmi rosszra.

– Nem lehet, hogy a játékosok nem mérték fel reálisan az MTK-ra leselkedő veszélyt?
– De, lehet. Erre a kérdésre azért nehéz válaszolni, mert komolyan azt gondolom, hogy a kiesés mindannyiunk felelőssége, benne vannak a játékosok, az edzők, a vezetők, és ha egy-egy okot boncolgatunk, az lehet a látszat, másokat hibáztatok. Magam is felelős vagyok, nem szeretnék senkire sem mutogatni, de amit felvetett, abban, sajnos, lehet igazság. A tavasszal sorban jöttek a sérülések, az eltiltások, fogyott az önbizalom, de pánikhangulat nem volt, mert más csapatok is veszítettek pontokat, úgy voltunk ezzel, jön a következő meccs, azt megnyerjük, kiegyenesedünk, és elindulunk felfelé, de… Nem nyertünk akkor sem. S amikor az öltözőnk észbe kapott, késő volt, nem tudtuk megfordítani a folyamatot, nem sikerült egy meccset megnyerni, amely kirántott volna minket a gödörből.

– A riválisok jobban akarták az élvonalat?
– Ezt nem tudom. Mi is akartuk, de nem kerülöm ki a kérdést: mi jól elvoltunk a kényelmi zónánkban. Mivel az ősszel elöl voltunk, egy-egy vereség nem okozott nagy vihart, csak néhány hete lett téma a kiesés, akkor beszélgettünk az öltözőben arról, hogy bajba kerülhetünk.

– Vádként hangzott el, hogy túl idős volt az utánpótlására büszke MTK.
– Hallottam én is. Harminchét évesen nyilván rám is vonatkozik, de ezért történetesen nem érzem magam hibásnak. Huszonnégy játékos van a keretben, szerintem egyik edző sem a kort nézte akkor, amikor a csapatot összerakta, hanem arra törekedett, hogy győzzünk. Igen, a miénk az átlagéletkort tekintve idősebb együttesnek számított, és bár sok fiatal kapott játéklehetőséget, azt gondolom, mindenkit ki lehet szorítani a kezdőből – tessék a harmincöt felettiekről letépni a mezt!

– Említette a felelősségét: miben érzi?
– Az öltöző nem érezte a veszélyt. Voltak jelek, és hangot is adtam annak, hogy a közösségünk nem az igazi, de talán későn és nem elégszer. A legfrissebb példa, hogy a kiesés után öt játékos odament a szurkolókhoz, akik egész évben mellettünk voltak, és igen, néhányan mondtak egy-két keresetlen szót – de nem volt igazuk? Dehogynem! Csalódottságukat a játékosokon vezették le, ami érthető, hiszen a kiesésnél ki várna más reakciót?! A nézők többsége még ekkor is megtapsolt minket. Minket, ötünket, akik kimentünk megköszönni az egész éves támogatásukat.

– A többiek?
– Nem tudom, talán néhányan nem tudták, ebben a nehéz pillanatban miként viselkedjenek, de ez nekem sokat elárult az öltözőnkről.