Ede, ahogy szokta, már jóval azt megelőzősen kikészítette az összes szerelést, hogy a futballisták befutottak volna. A 13-assal díszített zöld edzőpólót és fekete rövidnadrágot különös műgonddal tette le az egyik öltözőszekrény elé. Nem azért, mert babonás, hanem mert ezt a számot rég használták Pakson.

Azóta nem, hogy Böde Dániel eligazolt.

A támadó 25 évesen, magyar bajnoki ezüstérmesként, Ligakupa-győztesként szerződött a Ferencvároshoz, hogy aztán 32 esztendősen, kétszeres magyar bajnokként, háromszoros Magyar Kupa-, kétszeres Szuperkupa-, háromszoros Ligakupa-győztesként és 25-szörös válogatottként térjen haza.

Vagy ahogy ő fogalmaz: otthonról hazajött.

Abban a hét évben, amíg „távol” volt, a 13-as mezt nem viselhette senki. A fáma szerint egyvalaki tett kísérletet arra, hogy megkaparintsa, de még a kérdés végére sem ért, amikor Karszt József technikai vezető jelezte: Pakson sok mindenről lehet szó, ám erről nem!

Így történt, hogy a 13-ast nem húzhatta magára senki. Napra pontosan 2019. június 24-ig. Viszont nem sokkal azután, hogy Böde Dániel belépett az öltözőbe, már abban feszített. A lelátóra is abban ült fel.

Úgy ám, a Paksi FC a tribünön vágott neki a 2019–2020-as idénynek. Haraszti Zsolt ügyvezető ugyanis a folyamatosan épülő, a tervek szerint még idén elkészülő stadion nézőterén mutatta be a csapatnak az új edzőt és az új játékosokat. Igaz, sokáig nem húzódott ez az aktus, mert összesen három nevet kellett felsorolnia, ráadásul a háromból kettő ismerősen csengett errefelé. A zöld-fehérek irányítását Csertői Auréltól átvevő Tomiszlav Szivics a 2012–2013-as idényben már dolgozott a klubnál, Böde Dánielről meg már esett szó. Holczer Ádámról ellenben még nem: a 31 éves kapus is azt az utat járta be, mint a csatár, a Ferencvárostól érkezett, és három esztendőre szóló szerződést írt alá. Az illendőség kedvéért felállt, bemutatkozott, majd ugyanezt megtette – széles mosollyal az arcán – a 13-as dressz régi-új gazdája: „Sziasztok, Böde Dániel vagyok! Aki még nem ismer, annak adok egy-két felvételt…”

Hanem aztán komolyra fordult a helyzet. Tomiszlav Szivics bejelentette, egy-két ponttal bővül a házirend. Konkrétan az ingázás ezennel megszűnik, aki nem Pakson vagy a környéken lakik, Paksra vagy környékére kell költöznie. S a másik jelentős változás: a telefonhasználat az öltözőben nem „ajánlott” a hétköznapok során, meccsnapokon pedig egyáltalán nem.

„Nem akarom, hogy bármi is elterelje a futballisták figyelmét – indokolta utóbb az intézkedéseket a szakember. – Aki edzés előtt és után egy-másfél órát tölt a kocsiban, minden lesz, csak kipihent nem. Márpedig aki nem kipihent, könnyen megsérülhet. Ami a telefonokat illeti, azt sem szeretném, ha a labdarúgók állandóan rajtuk lógnának, a mérkőzés előtti órákban végképp nem. Tudomásul kell vennie mindenkinek, ez egy munkahely, ahol bizonyos előírásokat be kell tartani. Mindamellett nem kötelező itt dolgozni, akinek nem tetszik, új állás után nézhet. Hozzáteszem, ezeket a szabályokat nem én találtam ki, máshol is alkalmaznak hasonlókat, a magyarnál erősebb bajnokságokban is.”

Megjegyzendő, miután Haraszti Zsolt pontot tett beszéde végére („Na jól van, srácok, kezdődjön a meló!”), a lelátóról az edzőpályára induló játékosok tekintete nem arról árulkodott, hogy bajuk lenne a regulákkal, egytől egyig derűsen vették a hátsó füves felé az irányt. Jóllehet, nem győztük számolni őket – mint kiderült, 34-en kezdték el a felkészülést. Nem csoda, hogy egy öltözőben nem fértek el, a vendég-, sőt még a játékvezetői öltözőt is ki kellett nyitni, hogy mindenkinek jusson hely.

„Úgy korrekt, hogy mindannyiuknak megadom az esélyt a bizonyításra – mondta menet közben Tomiszlav Szivics. – A keret nagy részét egyébként is ismerem régről, de a kölcsönből visszatérők és néhány tehetséges fiatal is velünk edz ezen a héten. Meglátjuk, ki hogyan bírja. A felvezetést letudjuk az első edzéssel, utána magas fokozatba kapcsolunk. Csupán hat hetünk van a bajnoki rajtig, addig keményen oda kell tennünk magunkat. Rajtam nem múlik, igencsak elszánt vagyok. Az elmúlt két évben nem volt munkám, talán érthető, ha pihenésről hallani sem akarok…”

A tréner nem titkolta, a csapatkapitányi tisztséget Böde Dániel tölti be.

„Nem kell ezt túlragozni: a pályán és azon kívül is kapitányként kell viselkednie. Ki más lenne ennek a csapatnak a vezére, ha nem ő?” – tette fel a költői kérdést Tomiszlav Szivics, majd jelezte, kezdetét veheti a bemelegítés.

Hetvenöt perccel később, ha röviden is, de elégedetten értékelt.

„Jó lesz ez! Sok olyan játékos van, aki szó szerint tud futballozni. Néhány apróságon kell javítanunk, de megnyugtató, hogy van minőség ebben a csapatban. Ha a sérültjeink is felépülnek, és esetleg egy-két poszton tudunk erősíteni, rendben leszünk.”

A hozzáállásra már az első nap nem lehetett panasz, a levezető futást felügyelő Szabó Istvánnak úgy kellett visszafognia egy-két futballistát, hogy a sprinteket tartogassa későbbre.

„Most még csak hetven százalék kell, de ne aggódjatok, hamarosan kell majd több is” – vetítette előre a másodedző az izzasztó közeljövőt.

Ez persze nem akadályozta meg a vicceket nemcsak értő, hanem szerető Böde Dánielt abban, hogy egy-két társát pluszfutásra késztesse. Amíg az alapvonalon felsorakozó játékosok Szabó István jeladására vártak, ő tapsolt egyet, mire többen meglódultak. Miközben utóbbiak fancsali ábrázattal caplattak vissza, a fülig érő szájjal továbbra is a vonalon rostokoló támadó csak annyit kérdezett: „Na, mi van, Lelkes Jóskák?!”

Valami azt súgja, megérte rá hét évet várni.