A kormányfő is köszöntötte a legendás fehérvári utánpótlásedzőt

„Balázskám, jönnének fél órával később? Tudja, szeretett feleségemet tavaly Isten magához szólította, és szükségem van egy kis segítségre a barack befőzéséhez, kell még kis idő, amíg rendbe szedem magam” – magyarázkodik a telefonban Kiss Imre.

Nem kérdés, akceptáljuk a kérését, legalább van időnk fotóriporter kollégámmal meginni egy csésze kávét, és szemrevételezni a székesfehérvári Fiskális út felújításának munkálatait.

Itt, az Öreghegy lábánál lakik a Vidit legrégebben szolgáló edző, aki kedden lett 75 éves, és több mint négy és fél évtizede tartozik a piros-kékek kötelékébe. Ennyi idő alatt megszámlálhatatlanul sok gyerek fordult meg a keze alatt, akik azóta is csak szépet és jót mesélnek a mindig kedves és emberséges Imre bácsiról.

A megbeszélt időpontban mosolyogva nyit kaput, közben kiszökik az utcára fekete pásztorkutyája, jó néhány perc, amíg sikerül visszaterelni birtokon belülre. A kert ámulatba ejtően takaros, Kiss Imre büszke rá, hogy sógornőjével és időnként más segítségével maga tartja rendben. Hátul még tyúkokat is nevel, hogy friss tojással lássák el a házigazdát.

A házba lépve sem csalódunk – rend a lelke mindennek! Imre bácsi is eszerint élte le az elmúlt 75 évet, bevallása szerint a legtöbbet az esztergomi ferences gimnáziumban tanulta, amelyben reggel hattól este tízig meghatározott napirend szerint éltek. A kollégiumból a szeptember elsejei beköltözés után csak karácsonykor mehetett haza, nem is tudja, manapság, hogy élne meg hasonló távollétet a szülői háztól egy fiatal. A vallás, a hit, az otthon és az iskolában összegyűjtött értékek végigkísérték az életét, civil hivatását és persze edzői munkáját.

A nappaliban futballereklyék sokasága tárul elénk. Elsőként a hetvenes évek közepén készült tabló kerül a kezünkbe, rajta ifjú, pelyhedző bajszú fiatalok, egészen pontosan a Videoton kupagyőztes serdülőcsapata. Az edző Kiss Imre, a játékosok között pedig ott van és reményteljesen néz a kamerába, ezzel együtt a jövőbe Disztl László, valamint Wittmann Géza, a fehérvári UEFA-kupa-döntős együttes két legendája. Mellette még régebbi fotó a Nagykanizsa NB III-at megnyerő alakulatáról. Kiss Imre játékosként töltött itt egy csodálatos évet, és Imre bácsi kéri is, hogy jegyezzük fel remek csapattársai nevét, az Olajbányászban több mint 400 meccsen pályára lépő Hegedűs Ferencét, a felnőtteknél korengedménnyel 15 évesen bemutatkozó Lukács Lászlóét, Király Lászlóét.

A legrégebbi fotó a fehérvári Alba Regia csapatát ábrázolja, amelyben Imre bácsi együtt játszott a nála tíz évvel idősebb Károlyi Lászlóval, aki most nem is lakik messze tőle, és néha meg is látogatja a régi társat, hiszen jó érzés nosztalgiázni.

Kiss Imrének bőven van mire visszagondolnia és büszkének lennie. Elsőként tavaly elhunyt felesége jut eszébe, és könnyek között meséli, hogy ötven évig tartó házasságuk alatt mennyi segítséget kapott tőle, micsoda hátteret teremtett neki, hogy munka mellett még edzősködhessen is, és három gyermekük felnevelésében természetesen ő volt a főszereplő, a család pillére.

Aztán következnek a nagyatádi felejthetetlen gyermekévek, a labdaszedés az ottani megye egyes csapat edzésén, és egy teljesen más világ felidézése, amelyben a gyereknek csak egy szabály létezett szünidőben: szürkületre haza kellett érnie, addig azt csinált, amit akart, jóval kevesebb volt a veszélyforrás.

Mosolyogva mondja, hogy bár felesége is nagyatádi volt, végül miatta költözött Fehérvárra, a szerelem hozta a városba. Két évet játszott az akkor már az NB I-be igyekvő VT Vasasban, de csak a második csapatig vitte, akkor már nagyon erős volt az együttes. Húszévesen következett a kanizsai kitérő, majd 1973-ban tért vissza az akkor már Videoton néven szereplő klubhoz, miután Csiszár István, a legendás „Guszti” bácsi a Köfém szakosztályától utánpótlásedzőnek elcsábította.

A gyerekeket nem lehet becsapni, a szeretetüket megvásárolni, és Kiss Imrének nem is volt szüksége rá. Mindig, minden helyzetben szót értett velük, tisztában volt vele, hogy a fiataloknak meg kell szeretniük a játékot, élményt kell, hogy jelentsen nekik minden sikeres passz, csel, gól. A hibát szép szóval javította, a dicsérettel nem fukarkodott, de ami a legfontosabb, hogy a szakmai alapok tanítása mellett saját értékrendje szerint gardírozta kis játékosait, amivel nemcsak a futballkarrierre, hanem az életre is nevelte őket.

Végigélt jobb és rosszabb időket, előfordult, hogy kopott volt a dressz, a labda vagy a stoplis, de az alapvető értékrend nem változhatott: az illemszabályok elsajátítása és használata, a felszerelések, eszközök tisztelete, a pontosság, a megfelelő viselkedés, és a sportolás mellett a megfelelő tanulmányi eredmény.

A Vidi 1989-es gólkirályát, Petres Tamást is végleg megnyerte a focinak, a korábbi remek támadó konok, makacs, nagyon kíváncsi srác volt, aki gyakran kérdezett edzőitől, különleges bánásmódot igényelt. Imre bácsinak kellett kiállnia mellette, hogy ne tanácsolják el a klubtól, de megérte, Tamás válogatott futballista lett és immár nagyszerű edző – Kiss Imre szerint képességei alapján még előrébb kellene járnia a tréneri pályán.

És Imre bácsi még most is aktív, talán most ad feladatot az új Disztl Lászlóknak vagy Petres Tamásoknak. Több mint tíz éve, hogy elindult a Vidi ovifociprogramja, amelynek keretében napközben több száz óvodás rúghatja a bőrt a Sóstói Stadion gyakorló csarnokában, Kiss Imre mellett olyan legendák irányításával, mint Fister Ferenc vagy Tiber László. A gyerekek és a futball szeretete cseppet sem változott Imre bácsiban, csillogó szemmel meséli, hogy a múltkor egy cigány kissrác futott oda hozzá a foglalkozás végén, átölelte az edzőt és ennyit mondott: „Imre bácsi, te akár a nagypapám is lehetnél!” Pedig senki sem kivételezett vele, csak valószínűleg emberségből, dicséretből, szeretetből többet kapott, mint szokott.

Kiss Imre azt mondja, a legfontosabb az életben, hogy mindenki megtalálja és tudja, hol a helye. Ő ma is megtiszteltetésnek veszi, hogy a fehérvári illetőségű korábbi Vasas-legendával, Fister Ferenccel együtt tarthat edzést, ahogy azért is hálás volt a sorsnak, hogy edzőkollégája lehetett a Vidi legendás futballistáinak, Bognár Ferencnek, Ispaics Tibornak, Bobory Bélának, vagy éppen Karsai Lászlónak. Nem bánja, hogy nem lett vezető, kis csoportok, fiatalok irányítására alkalmas volt, de több száz gyerek és népes edzői stáb koordinálására nem érezte alkalmasnak magát. Így is boldogan jár ki Sóstóra, tisztelettel beszél a klub tulajdonosáról, Garancsi Istvánról, és örül, hogy még mindig együtt dolgozhat a régi jó baráttal, Németh Jánossal.

Éppen úgy jó minden, ahogy van. A keresztény hit, a vallás, a kialakult értékrend mindennek az alapja, a klubszeretet, a Vidi melletti elkötelezettség pedig örök. Imre bácsi most azt reméli, hogy annak a több száz ovisnak a szülei, nagyszülei látják, hogy rendezett, kiváló körülmények között sportol a gyerek, végre családi programként tekintenek a Mol Fehérvár meccseire, és sikerül minél több hívet toborozni a klubnak s ennek a szép játéknak.

Imre bácsi mindent megtett, megtesz ezért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. augusztus 3-i lapszámában jelent meg.)